BÓKA LÁSZLÓ (1910–1964) (RÓNAY LÁSZLÓ)
BÓKA LÁSZLÓ (1910–1964)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
Bóka László (1910–1964) az Apolló körének vezető lírikusa volt. Már ekkor látszott azonban, hogy a versírás pedagógus-énjének csak egyik megnyilatkozási formája volt, s talán némi túlzással is írta az 1944-ben megjelent Jégvilág című kötete jellemzéséül – egész költészetét méltatni szándékozva – Sőtér István: "… ez a világ nem a jég játékait, hanem inkább komor tisztaságát, értelmi, geometriai bűvöletét tárta elénk – és soha ily tiszta, ily függönyzetlen ablak nem nyílt költészetünkben egy idegen és mégis csábító táj felé." Korai költészetében lázas, izgatott kérdéseket tett fel, de ezekben inkább a tudós kíváncsisága, figyelmes tekintete rejlett, semmint a lírikus alkat nyugtalan lobogása. Költői magatartásának alapvonása az észlelés képessége, s ezt rendszerint a logikai rendezés igénye követi a versben. Megcsillan némelyikben lényének egyik legjellemzőbb tulajdonsága: kedvessége és humora (bár e vonásairól regényei és esszéi – melyekről következő kötetünkben szólunk – többet elárulnak), többnyire azonban inkább szkeptikus, kétségeivel vívódik és csak egy-egy felfakadó vallomásban fogalmazza meg igazi elhitető erővel bizonytalanságát:
Látom, hogy bomlik ki hatalmasan
az új világ és nem látom magam.
Vetítő s nem vetülő. A való
kiszűri árnyam. Nem oda való.
az új világ és nem látom magam.
Vetítő s nem vetülő. A való
kiszűri árnyam. Nem oda való.
(B. L. versei)
"Tudom, mit érek, mihez értek / se szerény nem vagyok, se ostoba" – írja egy másik versében. Tény azonban, hogy költészetét nagyon is komolyan vette, ezt bizonyítja gazdag verstermése (Harag nélkül, 1964; Magyar urbanista, 1969) s a hagyatékában talált ugyancsak sok kiadatlan költemény. Igazán csak élete végén, a kikerülhetetlen halállal szembenézve, azzal perelve forrósodott föl hangja. Ekkor egy-egy látványból, egy-egy villanásnyi képből is ki tudta bontani az elmúlás hatalmas freskóját, mint egyik legszebb, szinte egész kései költészetének minden jellemző jegyét tartalmazó versében, a Színészotthonban:
Én ennyi csipkegallért sose láttam,
mint az öreg színészek otthonában.
Szmokingok, selymek, legyezők, lornyettek,
s fűzött gyöngyök feketén remegtek,
ki bottal csoszogott a pódiumra,
412fürgén hajlongott a tapstól kigyúlva,
mert hang nélkül énekeltek, szavaltak,
szájuk tátogott néha, mint a halnak,
"arany a torkod", "szép volt, édesem!"
suttogták halkan és negédesen,
"Váradon voltam, az micsoda taps volt!"
Oly szépek voltak, a halál is tapsolt,
üres szemgödrében meggyűlt a könny,
s ló-foga közt csikorgott egy göröngy…
mint az öreg színészek otthonában.
Szmokingok, selymek, legyezők, lornyettek,
s fűzött gyöngyök feketén remegtek,
ki bottal csoszogott a pódiumra,
412fürgén hajlongott a tapstól kigyúlva,
mert hang nélkül énekeltek, szavaltak,
szájuk tátogott néha, mint a halnak,
"arany a torkod", "szép volt, édesem!"
suttogták halkan és negédesen,
"Váradon voltam, az micsoda taps volt!"
Oly szépek voltak, a halál is tapsolt,
üres szemgödrében meggyűlt a könny,
s ló-foga közt csikorgott egy göröngy…
A halállal találkozó költő képes volt egy ironikus fintor kíséretében csúfot űzni a végső elmúlásból is, hiszen ez a vers – mint ahogy utolsó költeményei általában – a vég szívet szorító, mégis mosolyt fakasztó látomása. Nem a kifejezés pontossága, nem a képek finom kiszámítottsága, nem a rímek tökéletes összecsengetése a lényege ennek a költészetnek, hanem a mondandó igénye. Amit nem tudott elmondani a tudós, amire nem volt elég ereje a regényírónak, azt elmondta a költő, a prózai szó koppanó egyszerűségével, s – kivált az utolsó években – hitelével. "Ordas briganti lettem én, ki csak lestem mogorván, / mikor bontja megint ki a fattyú szél vitorlám" – írta, s hihetünk neki, hogy ezekben a valóban sok szenvedést tartogató években ez a hallatlan kultúrájú, a kifejezés minden árnyalatát ismerő tudós-nevelő megtalálta az emberi, a költői szó legtisztább árnyalatait is, talán éppen a kései felismerés pillanatában:
Most már késő, túl korán elbotoltam
abban a tényben, hogy ember is voltam,
elölről életem nem kezdhetem,
öreg vagyok, beteg és meztelen.
De valamit még, valami kevés
művet ígér a végső szenvedés,
igazról érlelvén még igazibbra,
ahogy szívem megkövül, mint a szikla.
abban a tényben, hogy ember is voltam,
elölről életem nem kezdhetem,
öreg vagyok, beteg és meztelen.
De valamit még, valami kevés
művet ígér a végső szenvedés,
igazról érlelvén még igazibbra,
ahogy szívem megkövül, mint a szikla.
(Számvetés)
Egy rejtőzködő, sokszor Eliot nyomán idézetek mögé búvó költő és ember találta meg az önkifejezés legszebb formáját, s ha nem sikerült is jelentős költészetet teremtenie, vallomásai mindig hozzásegíthetnek az életmű rejtelmeinek megfejtéséhez.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
