BERUHÁZÁS ÉS FOGYASZTÁS
BERUHÁZÁS ÉS FOGYASZTÁS
Az 1950-es évek megszorító és elszegényítő gazdaságpolitikájának elmúltával, az ipari és egyéb nem mezőgazdasági munkalehetőségek gyarapodásával, az 1960-as évektől a mezőgazdasági termelés, főként a kisüzemi termelés jövedelmezőségének növekedésével és mindezek kombinációjával, vagyis a több forrásból származó jövedelem elterjedésével a magyar faluban az életszínvonal folyamatos és csaknem minden rétegre kiterjedő növekedése indult meg. Hozzá kell azonban tennünk, hogy ez a fejlődés nagy regionális különbségeket felmutató formában ment végbe, „a társadalmi egyenlőtlenségek legnagyobb forrását” éppen a lakóhely mint kulturális régió jelenti (Enyedi Gy. 1980: 5).
Az életszínvonal emelkedésének másik sajátossága annak rétegspecifikus volta. A kiinduló helyzet azonossága csak látszólagos volt, mivel az egykori nagyobb gazdák tartalékai, eszközei, szaktudása és kapcsolatai a megváltozott feltételrendszer közepette is helyzeti előnyt jelentettek (Pápay Zs. 1986: 60).
Szembeszökően illusztrálják például vizsgált korszakunk kezdetén az adottságok eltérését a lakóházak. A nagygazdák tágas portái még évtizedeken át életkereteket ígértek, s csak korszerűsíteni kellett azokat az 1960-as években, mint Királyhegyesről írja Simó Tibor (1983: 183). Hozzájuk képest a szegénységről árulkodtak azok a lakóházak, amelyeket a különköltöző újgazdák építettek 1945 után tömegesen. Gyakran a legkönnyebben megszerezhető anyagok választására kényszerültek, vert fallal vagy vályogtéglából építkeztek, sőt Dankó Imre (1977: 220) közléséből tudjuk, hogy a dél-bihari falvakban átmenetileg kukoricaszárral fedték be a szerény építményeket.
Ezek a különbségek már nem mutatkoztak meg az 1957 után elterjedt kockaházakon, majd az 1960-as évek második felétől megjelenő, változatos típustervek szerint épült, olykor emeletes épületeken, amelyek a termelőszövetkezeti falvakban a beruházás legfőbb formáját jelentették a fiatalok számára berendezésükkel együtt, mintegy annak jelképeként, hogy a termelés uralmát a fogyasztás uralma váltja fel. Hasonló volt a helyzet az állami gazdaságok dolgozói körében, akik ugyancsak a polgárosultabb életkörülmények megteremtésére fordították jövedelmüket. Az utóbbiak gyermekeik önálló életkezdését azonban inkább csak munkaerejükkel támogatták, míg a termelőszövetkezeti falvakban a szülőgeneráció anyagi „kifosztása” 993szembetűnő lett. A látványos presztízsépítkezés, a lakásmodernizáció nem maradt el a szakszövetkezeti falvakban sem, bár ott jelentőssé váltak a termelésbe való tőkebefektetések is.
Nem mutatkoztak meg a múlt különbségei a gépkocsik vásárlásában sem, amelyek nagyobb számban az 1970-es évektől jelentek meg a falvakban, elsősorban az árutermelésre is vállalkozó háztartásokban.
A volt szegényparasztok anyagi eredményein, életmódján azonban más vonatkozásban jó ideig rajta volt a „múlt bélyege” (Márkus I. 1996: 291), a mintakövetés és a bizonyítás görcsös igyekezete. Megmutatkozott ez a nagyobb jövedelemért végzett nehéz, gyakran szakképzetlen munka más társadalmi csoportokra nem vagy nem annyira jellemző vállalásában, az önhajszolásban és a gyors gyarapodás fölött érzett siker, a jómód látványos kimutatásában, s olyan, egykor a birtokos parasztságra jellemző szokások széles körű elterjedésében, hogy a férjhez menő lány kelengyét vigyen magával (Sas J. 1978: 81).
Velük összehasonlítva az egykori nagygazdaréteg jobban ki tudta használni a változásban rejlő távlatosabb lehetőségeket, az ilyen családok korábban kezdtek áldozni gyermekeik taníttatására, s a fogyasztás egyéb, „minőségibb” területeire.
Az 1970-es, 1980-as évek magyar falujának általános vonása lett a hivalkodó fogyasztás, a vagyoni különbségek nyílt hangsúlyozása. A növekvő bőség közepette csökkent a tradicionálisan sokra becsült takarékosság jelentősége. Nem arról van szó, mintha a hagyományos falusi életnek ne lett volna korábban is velejárója a társadalmi státus érzékeltetése viselkedésben, viseletben, a lakóépületek méretében és anyagában, lóban, kocsiban. Az egy településen lakók azonban pontosan tudták, hogy ki mit engedhet meg magának, hol húzódnak az illendőség határai, s mikor fenyeget valakit az eladósodás réme, azaz a presztízsversengés korlátok között maradt.
Melyek voltak a hagyományos falu értékrendjétől merőben idegen, a társadalmi korlátokat kiiktató presztízsfogyasztás elterjedésének az okai? A megnövekedett anyagi lehetőségek mellett több tényezőt fontos megemlítenünk.
Elsőként azt a mezőgazdasági politikát, mely következetlenségével, ideologikus jellegével akadályozta a tőke termelésbe való visszafordítását. „Gazdaságba mibe fektessek? Nincs jövője. A régi világban összerakta a paraszt a pénzt, földet vett. Mert a földből mindig meg lehetett élni, nem mint most.” (Mihályfa, 1989. Jávor Kata gyűjtése.) Az intézkedések még a szakszövetkezetek szabadabban gazdálkodóit is olykor súlyosan megkárosították. Így a progresszív adózás bevezetése az 1970-es évek közepén, mely a Zsombó környéki gazdákat például gyümölcsöseik megtizedelésére késztette.
Az anyagi javakat túlzottan középpontba állító értékrend erősödését szolgálta a munka és a lakóhely szétválása is, amely a közösség számára egymás munkája helyett, egyre inkább csak annak anyagi eredményességét tette megítélhetővé. Ez pedig egy, a hangsúlyt nem a munkavégzésre, annak jellegére, gondosságára, hanem annak jövedelmezőségére helyező értékrend erősödéséhez vezetett. Az anyagi javak, a vagyon ebben az értékrendben ugyanakkor túlmutattak önmagukon, erős morális töltést hordoztak. Nem kevesebbet jelentettek a közösség számára, mint azt, hogy az illető család sokat dolgozott, „jól fogyasztott” és helyesen élt (Pápay Zs. 1989: 27).
994A fogyasztási szokások átalakulását vizsgálva fontos megemlítenünk a modern fogyasztási minták elterjedését is. Az 1960-as években még az iparba eljárók nagy része is parasztnak érezte magát, s ezt fogyasztási szokásaival is demonstrálta. Úgy, hogy még a kívülről átvett mintákat is mintegy „parasztosította”, a helyi normáknak megfelelően átformálta. Ezek közé a vonások közé sorolható olyan köznapi jelenség, mint a táplálkozás átalakulása, ami nem a korábban is domináns cereáliák, burgonya, szalonna csökkentését jelentette az étrendben, hanem kiegészítését nagyobb mennyiségű hússal. A mennyiségi szemlélet eredménye azután a magyar népesség tetemes súlygyarapodásában mutatkozott meg (Losonczi Á. 1977: 350–387). Ez a mentalitás a legutóbbi időkig sem volt teljesen ismeretlen. Gondoljunk például arra, hogy a gyöngyöstarjániak az ajándéktárgyként divatba jött olajfestmény értékét aszerint ítélték meg, hogy mekkora volt, és hány szál virágból állt a rajta lévő virágcsendélet (Pápay Zs. 1990: 211).
Mégis a külvilággal erősödő kontaktus, a TV által közvetített új, városias minták az 1970-es évektől – természetesen országosan eltérő ütemben – egyre inkább a modern fogyasztási szokások átvételéhez vezettek, amelyekben gyakran éppen a paraszti léttől való eltávolodás vágya tükröződött; olykor egyenesen a paraszti léttől való menekülés, annak megtagadása fejeződik ki egyre erősödően. Az új fogyasztási minták bevezetésével a gazdagság megítélésének is egyre újabb kritériumai alakultak ki, a korábban oly fontos „föld – állat – ház szerzésével szemben a ház, a kényelmi cikkek és a járművek szerzése, továbbá a szórakozás vált fő céllá” (Sárkány M. 1978:128).
Ezek a változások azonban az egymás nyomába lépő generációk eltérő igényeihez, szokásaihoz és beállítottságához is kötődnek. Az elmúlt évtizedek egyik jellemző vonása volt annak a generációnak az eltávozása az élők sorából, amely a kisüzemi termelésbe a lehetőségek szerint még besegítve, a maga fogyasztását igen alacsony szinten tartva gyermekeiben és unokáiban élte az életet, rájuk fordította javait, akár a falun maradtak, akár elköltöztek onnan (Paládi-Kovács A. 1996: 158–160), s ha beruházásra gondolt, annak színtere a temető lett: a közös ravatalozóhoz való hozzájárulás, az előre megvásárolt sírhely és síremlék.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
