A MEZŐGAZDASÁG ÜZEMSZERVEZETE, MUNKAERŐIGÉNYE, A MUNKA JELLEGÉNEK MEGVÁLTOZÁSA
A MEZŐGAZDASÁG ÜZEMSZERVEZETE, MUNKAERŐIGÉNYE, A MUNKA JELLEGÉNEK MEGVÁLTOZÁSA
A magyar mezőgazdaság üzemszervezetére 1945 előtt a nagybirtokok túlsúlya, az életképtelen törpebirtokok tömege és az önellátásra, illetve árutermelésre képes, a földművesek kezén lévő birtokok viszonylag csekély aránya volt jellemző. A földbirtokok 0,2%-át kitevő, 1000 kat. holdat meghaladó birtokosok a földterület 29,9%-án gazdálkodtak, s a birtokosok 75,2%-a 5 kat. holdnál kisebb, egy család megélhetéséhez nem elegendő méretű földterülettel rendelkezett, s még az ő számukat is meghaladta 1935-ben az agrárproletároké, azaz óriási, nagy szegénységben élő munkaerő-tartalék képződött a falvakban. Ezt a szociális feszültséget volt hivatva oldani az 1945-ös földosztás, amely a földterület 34,6%-át érintette: eredményeként Magyarország a kisbirtokok országa lett, s a helyzetet csupán árnyalta, hogy néhány nagybirtokból állami gazdaság szerveződött. A kialakuló birtokstruktúra még a háborús károk ellenére is valamelyest javuló életlehetőségeket kínált a legelesettebbek számára. A viszonyokon valamelyest javított a belső vándorlás is, az Alföld és az Északi-középhegység erősen túlnépesedett körzeteiből a dunántúli egykori nagybirtokokra, illetőleg a kitelepített németek falvaiba települtek át, akiknek ott juttattak földet. Így kerültek például Kisújszállásról szegény földművescsaládok Zsámbékra, vagy Besenyőtelekről 981Perbálra és Nagykovácsiba. A Bácskából menekülni kényszerülő bukovinai székelyek ugyancsak tolnai, baranyai és Buda környéki egykor németek lakta falvakban kaptak földet és házat (Albert G. 1983: 411–412). A földosztás azonban egyúttal az illúzióvesztés időszaka is volt. Mintegy kétmilliónyi mezőgazdaságból élő továbbra sem rendelkezett az egy család létfenntartáshoz szükséges földterülettel, s közülük félmilliót tett ki a nincstelenek száma 1949-ben (Orbán S. 1972: 11–45; Donáth F. 1976).
A megoldást a nem mezőgazdasági munkavállalás lehetőségeinek megteremtése jelentette, amire fokozatosan módot nyújtott az iparosítási program 1949-től. Az iparpolitika azonban éppúgy, mint a mezőgazdasági politika, a szocialista társadalom kialakításának alárendelten valósult meg, amelynek mintájával és követelményeivel a Szovjetunió szolgált. Ennek a mintának pedig az összetevői közé tartozott, hogy egyfelől a mezőgazdaság hivatott előállítani az iparosítás anyagi alapjait, másfelől a nagyobb tömegű áru előállítására képes, nem csupán családi munkaerőt felhasználó mezőgazdasági üzem újratermeli a kapitalizmust, ezért felszámolandó. Mindkét célt szolgálta az orosz szóval kulákoknak nevezett nagygazdák ellenében foganatosított politikai és gazdasági intézkedések sora, az ő elmozdításuk a falu éléről, progresszív adóval és beszolgáltatási kötelezettségekkel sújtásuk, ami az életképes birtokok felaprózódására vezetett.
A gazdaságirányítás adminisztratív rendszere, az árugazdaság visszaszorítása, az elvonások azonban a családi gazdaságot fenntartókat vagy csak részben abból élőket is elszegényítette, s éppen az utóbbiak és a földbirtokkal nem rendelkezők számára nyújtott némi reményt, hogy termelőszövetkezetbe tömörülésük a megélhetést megkönnyítheti – ők voltak elsőként fogékonyak az állam és az uralkodó párt, a Magyar Dolgozók Pártja ilyetén ösztönzésére. Őket csak néhány évvel követték nagyobb számban a nagyobb birtokkal rendelkezők, bizonyára nem függetlenül a nagytáblás művelést elősegítő tagosításoktól való féltükben és politikai nyomásra. A termelőszövetkezeti szántóterület így is csak az ország szántóterületének negyedére terjedt ki, s az állami gazdaságokkal együtt is csak 42%-ra rúgott 1953-ban, ezt követően pedig csökkent – azaz fennmaradt a családi gazdaságok folyamatossága. A nem kielégítő eszközellátottság, a csekély állatállomány és nem utolsósorban az elnökök képzetlensége következtében a termelőszövetkezetek termésátlagai sem haladták meg a magángazdálkodókét, sőt az azokban tömörültek fogyasztásának szintje is azoké alatt maradt – mintegy korábbi társadalmi helyzetük, vagyoni állapotuk tükröződéseként. Ezek a tényezők a mezőgazdaság elhagyására vagy legalábbis kiegészítő nem mezőgazdasági jövedelemszerzésre, kétlaki életformára indítottak (Orbán S. 1972: 73–13 1; Módra L.–Simó T. 1988: 51).
A termelőszövetkezetek 1950-es évekbeli működése során szerzett tapasztalatok és az attól való félelem, hogy a mezőgazdasági termelés kikerül a tervutasításos gazdaságirányítás ellenőrzése alól, egyaránt tükröződtek az 1956 után kidolgozott új agrárprogramban, amely a mezőgazdaság tömeges kollektivizálását tűzte ki célul – a szocialista országok hasonló lépéseivel időben ismét egybeesően. Ennek eredményeként 1962-re a szántóterületnek mindössze 3, 6%-a maradt magángazdák kezén (Orbán S. 1972: 218). Az eredmény elérésében a közvetett gazdasági ösztönzés, így a magántermelők fokozódó adóztatása mellett döntő volt, hogy a falvak legjobb gazdáinak 982„meggyőzésével” kezdődött, de mindenkire kiterjedt a szervezés, a könyörtelen agitáció, a kényszerítés változatos eszköztárát felhasználva, amiből nem hiányzott még az sem, hogy a szülők vélekedését iskolás gyermekeiken keresztül tudakolják meg (Sárkány M. 1978: 105). A jó hírnévnek örvendő gazdák azután gyakran vezető szerephez jutottak a közös gazdálkodás első éveiben. A falu hagyományos társadalmi rétegződése beépült az új szervezetbe, amit nemcsak a vezetők kiválasztása jelzett, hiszen voltak olyan települések, ahol a brigádok is társadalmi rétegek szerint szerveződtek (Tagányi Z. 1982). Az 1960-as évek végétől pedig képzett agrárértelmiség vette át a termelőszövetkezetek irányítását (Pünkösti A. 1988), amelyek gépesítése, termelésében a szükséges kemikáliák felhasználása megfelelő tőkeráfordítással valósult meg, s amelyekben a termékek áru jellege érvényesült.
A társadalmi tulajdont szorgalmazó politika végül, az 1960-as évekre, három üzemtípust hozott létre: az állami gazdaságot, a termelőszövetkezetet és a szakszövetkezetet. Az üzemtípusok egyben eltérő tulajdonformákat is jelentettek. Az állami gazdaságok állami tulajdonban lévén az ott dolgozók bérmunkások maradtak. A termelőszövetkezetekben és a szakszövetkezetekben tagok tömörültek tulajdonostársakként, ám a két típusban eltérő méretű földterületet tartottak meg magánkézben. A termelőszövetkezetben 1 kat. hold háztáji gazdaságot. A szőlő- és gyümölcstermelő területeken létrehozott szakszövetkezetekben azonban csak a szántót, legelőt használták közösen, a szőlő- és gyümölcsültetvények magánbirtoklásban maradtak, a termelők a bruttó termésnek csak 10%-át adták be a szövetkezetbe, amit azután közös beruházásokra fordíthattak: gépekre, pincészetre, palackozóra, egyéb közhasznú javakra (Módra L.–Simó T. 1988: 52). A szövetkezeti vezetés idővel mindkét típusban bizonyos vállalkozói tevékenységet is végzett: ellátta tagjait takarmánnyal, beszerzett vegyszereket, műtrágyát, vagy segítette a megtermelt javak, így a háztájiban megtermelt javak közös eladását. Ezek a lehetőségek azonban a termelőszövetkezetekben változtak: egyes időszakokban a felülről irányított munkahely jelleg került előtérbe, s kárhoztatták a háztáji művelésében elmerülők individualista törekvéseit (Varga D. 1982: 40). A két forma eltérő jellegét, a tagok tulajdonosi jogainak érvényesítési lehetőségének különbözőségét jól mutatja, hogy a termelőszövetkezetekben nagy számban, sőt túl nagy számban asszonyok lettek tagok, veszélyeztetve az üzemek gazdaságosságát is (Sárkány M. 1978: 109). A munkaképes férfiak közül azok maradtak a szövetkezetben, akik érzelmileg erősen ragaszkodtak a településhez, a földhöz, a gazdálkodáshoz, illetve a vezetői, irányítói pozíciókat betöltők (Asztalos Morell, I. 1999: 377–380). Akik képtelenek voltak elfogadni a közös gazdálkodás gondolatát, az iparban, építőiparban kerestek munkát. A szakszövetkezetben viszont a férfiak lettek tagok, hiszen esetleges távoli munkavállalásuk nem érintette birtokjogukat (Hann, C. 1980: 52). A szövetkezetek mindkét formájában lehetőség nyílott nem tagok alkalmazottként történő foglalkoztatására is. Bármelyik forma uralkodott is el azonban egy településen, a mezőgazdasági népesség csökkenését vonta maga után. A kialakult üzemstruktúra pedig, egészét tekintve, a nagyüzemeknek és a kisüzemeknek a földosztást megelőző arányait idézte fel, ami azonban a következő évtizedekben a kisüzemek hagyományos paraszti gazdálkodástól eltérő szerepkörének kialakulásával és a két üzemtípus rugalmas funkcionális illeszkedésével párosult.
983A termelőszövetkezetek megalakulásakor ugyanis a nagyüzemi gazdálkodás feltételei csak részben voltak adottak. Az első évben az egyes növénytermesztési munkákat még ki-ki maga végezte a földjén. Számba vették az állatállományt, a mezőgazdasági felszerelést, de csak kevés helyen volt mód az állatok közös istállóban való elhelyezésére vagy a gépek közös tárolására. Ezért az állatállomány többsége régi tulajdonosainál maradt, sőt az első években a terményt is a szövetkezeti tagok portáin tárolták. Aránylag gyorsan, az 1960-as évtized közepére, másutt a vége felé hitelek biztosításával és állami segítséggel kialakították a nagyüzemi gazdálkodás elemi infrastrukturális feltételeit.
Ez az időszak a mezőgazdaság modernizációjának első szakasza: nagy tárolók épülnek, sok férőhelyes istállók, tömegével jelennek meg a földeken a traktorok, munkagépek, teherautók. A gépi művelés általánossá válása előtt – nem okvetlenül a munkaszervezeti hagyományok folytatásaként, hanem az anyagi ösztönzés módjaként – a részes művelés különböző formáit alkalmazták az üzemekben. Cukorrépa-termelésnél a harmados, kukoricánál is a harmados részesedést, míg a széna kaszálásánál a feles részesedést tekintették irányadónak az 1970-es évekig. A részes munka célravezetőnek bizonyult később is a kényesebb kultúrák ápolásában, így a szövetkezet által kihasználatlan rétek, kaszálók hasznosításában.
A nagyüzemi növénytermesztés megvalósítását és egyben a termesztési hagyományok feladását a nagytáblás rendszerek bevezetése, a gépi művelés elterjesztése, az ún. biológiai forradalom, azaz új, bő hozamú növényfajták meghonosítása jelentette. A szövetkezetek radikálisan csökkentették a termesztett növények fajtáit, egyiket-másikat száműzve a háztájiba, kiskertekbe, ugyanakkor feltűntek az adott vidéken korábban nem termesztett növények is (Dobrossy I.–Fügedi M. 1983; Enyedi Gy. 1980).
Ezt a korszerűbb nagyüzemi termelést támogatták az 1968-ban bevezetett gazdaságirányítási rendszer egyes intézkedései is. Feloldottak egy sor adminisztratív korlátozást, nőtt a szövetkezetek önállósága, lehetőség nyílt ipari munka végzésére melléküzemágakban – bár születtek korlátozó ellenintézkedések is (Romány P. 1993). Az új termelőszövetkezeti és földtörvény módot teremtett a gazdaságok összevonására, amikor is egy település több termelőszövetkezetét vagy több környező falu mezőgazdasági üzemét egyesítették. Az összevonások után némely termelőszövetkezet határa 3–5 faluhoz tartozott, és nem minden településen maradt meg a teljes vertikum. Ehhez társult a települések összevonásának ösztönzése, a kis települések funkcionális elsorvasztásának politikája és gyakorlata is, ami hol megerősítette, hol meggyengítette a településháló fonadékát.
Az egyesítések után ágazati struktúra váltotta fel a korábbi üzemegységeket. Ez a fordulat tovább lazította az egyes települések hatalmi és strukturális viszonyait, mert az egyes ágazatok élére gyakran távolról érkezett a felső fokú végzettségű szakember, és megszűnt egy-egy településen belül az üzemszervezet teljes vertikuma.
A mezőgazdaság modernizálásának harmadik szakasza az integrációs folyamatok időszaka, a hetvenes évtized második fele. Ez teremtette meg az iparszerű termelés, azaz a nagy tömegű, azonos minőségű termelés és értékesítés feltételeit (Barta Gy.–Enyedi Gy. 1981). A nagyüzemi, iparszerű termelés a növénytermesztés mellett az állattenyésztésben is korszakos változást eredményezett. Fajtacsere zajlott le a szarvasmarha-tenyésztésben, 984megváltozott a technológia, tehénistállókat, elletőket és elkülönítőket, borjúnevelőket, növendékmarha- és hízómarha-istállókat építettek. Iparszerűvé vált a sertéstenyésztés és a baromfinevelés. A nagy hatékonyságú termelési rendszerek bevezetése, elterjesztése az országos politika és gazdaságirányítás látókörébe tartozott, átlépve a helyi és regionális párt- és közigazgatási korlátokon. A közvélemény előtt az integráció csúcspontját a Bábolnai Állami Gazdaság jelképezte.
A nagyüzemi gazdálkodás kiteljesedése mellett különös karriert futottak be a kisüzemek.
A kezdetben az önellátás révén a csekély jövedelmű falusi háztartások anyagi helyzetének javítására szánt háztáji földek, a kisegítő gazdaságok és az egyéb kisüzemek fokozatosan az árutermelés bázisává váltak. Az 1970-es évek elején, Varsányban vagy a Tarna menti „Kislaposon” (nem valóságos helységnév) például, ahol a háztáji földek évente újraosztásra kerültek, a háztáji földek zömét a termelőszövetkezet művelte meg. A tagok többsége a kapott terményt élte föl, hasznosította saját állatai nevelésére, esetleg értékesítette vagy továbbadta. „Kislaposon” az is előfordult, hogy a termelőszövetkezet a megtermelt termény árát fizette ki. Ilyen körülmények között csekély mérvű maradt és jórészt az állati produktumokra korlátozódott a termékek értékesítése, s csak kevesek forgatták át a terményjuttatást bikahizlalás révén egy jól, egyébként a termelőszövetkezet közvetítésével értékesíthető, nagyobb jövedelmet hozó árucikkbe (Sárkány M. 1978: 116–118; Bell, P. 1984: 160). Másutt, így például a szőlőtermelő területeken, ahol a „háztáji” szőlő természetesen nem került újraosztásra, sőt gyakran a gazdák korábbi szőlőskertjüket művelték, a szőlő- és a boreladásból származó jövedelem a jólét biztosítéka volt változatlanul, mint Pécselyen (Vasary, I. 1987: 151–152). Akadtak továbbá zöldség- és gyümölcstermesztő vidékek, ahol a munkaerő önkizsákmányoló hasznosítására épített árutermelési erőfeszítéseket lehetett megállapítani, amelyek megvalósítóit Márkus István (1996: 222–241, 298–299) a családi munkaszervezet folytonosságára és a munkacentrikus életvezetésre utalva, a francia Henri Mendras-t követve, utóparasztoknak nevezte.
A kisüzemek szerepe pedig a továbbiakban nem hogy csökkent volna, hanem éppen nőtt. 1984-ben a Magyarországon megtermelt zöldség, gyümölcs, burgonya, mák, dohány, az előállított sertések, vágónyulak és a tojás 55–90%-a a kisüzemekből került ki, amelyek ráadásul nem korlátozódtak a falvakra. Sőt, fenntartóik sem okvetlenül származtak parasztcsaládokból. A kisüzemi árutermelés ilyen megerősödése aligha lett volna elképzelhető a nagyüzemek termelésszervező, takarmánytermelő és áruértékesítő, azaz integráló közreműködése és szállító kapacitása nélkül, bár emellett kibontakoztak a kisüzemek egymás közötti forgalmi kapcsolatai is. Természetesen megmaradtak az elsősorban a művelő családjának ellátására hasznosított telkek és a szaporodó hobbikertek is (Kovách I. 1988: 7, 47, 57, 77–78).
A mezőgazdasági munka jellegének, üzemstruktúrájának, jövedelmezőségének változása maga után vonta felfogásának és értékelésének módosulását is.
Gyenes Antal (1968) szembeállította a „paraszt” és a „munkás” mentalitást a termelőszövetkezetekben, amellyel a társadalmi és tapasztalati háttér eltérésére utalt az egykori magángazdálkodók és a korábban is másoknál munkát vállalók között. 985Előbbieknél vélte fölfedezni a nagyobb önállóságra törekvést, az akár háztáji formájában megőrződő, saját gazdaság iránti vágyat, az alaposságot, az előrelátást és a mások által irányítottság nehéz elfogadását. Utóbbiaknál a könnyedebb életfelfogást, a nagyobb mozgékonyságot, a jobb alkalmazkodó képességet, a csekélyebb felelősségérzetet. Ezt a modellszerű szembeállítást Jávor Kata töltötte meg életszerűen a varsányi termelőszövetkezeti tagok munkával kapcsolatos vélekedéseit bemutatva, hangsúlyozva, hogy csak az idősebb generációra nézve van értelme a szembeállításnak, s akkor sem teljes a megfelelés egykori birtokhelyzet és társadalmi pozíció, valamint a viselkedésminták között, sőt a „munkás” helyett az egykori agrárproletár magatartás- és mentalitásmintára inkább az „átmeneti” jelzőt találta alkalmasnak (Jávor K. 1978b: 315–324).
Az új üzemstruktúra mindkét beállítódás képviselőiből kikényszerítette egyfelől a betagozódást a hierarchizált munkaszervezeti rendbe, a vezetők és vezetettek elkülönülését, egymáshoz igazodását, másfelől annak tudatosodását a korábban önálló egzisztenciával bírók körében, hogy munkaerejük áru, amely értékkel bír a munkaerőpiacon és ezt a munkásokéhoz hasonló munkabér fejezi ki az anyagi ösztönzés más formái – önelszámolás, százalékos részesedés, természetbeni premizálás – mellett (Juhász P. 1975; Lampland, M. 1995: 7–16).
A mezőgazdasági munka jellegének megváltozása pedig növelte a szakképzett munkaerő iránti igényt az 1970-es években, amikor az agrárértelmiségen túl a műszaki ismeretekkel rendelkező szakmunkások száma is gyarapodott a falvakban, s az emelkedő jövedelmekkel együtt nőtt körükben a mezőgazdaságban vállalt munka megbecsülése. Nem mondható ez el a nagyüzemekben végzett kétkezi mezőgazdasági munkáról. Jóllehet az 1950-es években megindult a mezőgazdasági szakmunkásképzés, az ilyen bizonyítvánnyal rendelkezők nagy arányban vállaltak vagy választottak volna más munkát, attól remélve „felemelkedést” (Kulcsár L.–Lengyel Zs. 1979: 82; Kulcsár L.–Szíjjártó A. 1980: 106–107; Simó T. 1983: 174–175).
A mezőgazdasági termelés technikájának gyökeres megváltozása és a nagyüzemi keretekben kialakuló munkamegosztás ugyanakkor devalválta azt a tudást, amely a családi gazdaság irányításán alapult, s amelyre az egykori gazdák részben a szocializációs folyamat során, részben saját erejükből tettek szert. Amíg a parasztgazdaságban a birtokosnak az egész gazdasági folyamatot kézben kellett tartania a termelés megtervezésétől az értékesítésig, addig a szövetkezeti tagoknak erre a komplex tudásra egyre kevésbé lett szükségük, mindinkább csupán részfeladatokat láttak el. Igaz ez a megállapítás még akkor is, ha az ország különböző részein, gyakran egymás mellett fekvő településeken sem egyszerre zajlott le időben és tartalmában ez a folyamat, s tovább éltek termelési hagyományok nagyüzemi keretek között is (például a paprikatermesztésben, káposztatermesztésben, juhtenyésztésben). Csökkent ugyan a hagyományos ismeretek értéke, de alkalmazásukra még mód nyílott a háztáji és egyéb kisüzemi gazdaságban vagy a kertekben éppúgy, mint ahogyan ott hasznosult a magángazdaság korszakából megmaradt eszközállomány is, fenntartva ezzel hagyományos munkakultúrákat és munkaetikát (Paládi-Kovács A. 1996: 143–145). Másrészt pedig a szövetkezetekben dolgozók új gazdálkodási ismeretekkel gyarapodtak, amelyeket a magángazdaságban is hasznosíthattak. Így a gépesítés jelentős női munkaerőt szabadított fel. Lekötésükre helyben a zöldségtermesztés, a kertészet kialakítása, 986a gyümölcsösök telepítése jelentette az egyik kiutat. A szövetkezet vetőmagot, palántát biztosított. A nagyüzemek által elterjesztett újabb állatfajták, az alkalmazott takarmányozási receptek, a rendszergazdák által előírt baromfinevelési eljárások bekerültek a kisüzemekbe is éppúgy, mint az önitatók és a fejőgépek. Vagyis a mezőgazdaság modernizációja érvényesült a kisüzemekben is azok jellegétől, fenntartói céljaitól függően.
Eltérően alakult a szakszövetkezeti tagok sorsa. Az önállóságot, a régebbi megszokott gazdálkodási körülményeket és lehetőségeket leginkább ők őrizhették meg. A szakszövetkezeti tagsággal járó kötöttségek mellett is módjuk volt a teljes gazdálkodási ciklus felett való rendelkezésre, az önálló értékesítésre, és bőven volt alkalmuk adminisztratív ismereteik szélesítésére is, ha alkalmazkodni akartak a sűrűn változó szabályozórendszer követelményeihez. A szakszövetkezet a termelőszövetkezetéhez hasonló szolgáltatásokat is nyújtott a szabadság jóval nagyobb mértéke, mondhatni már-már a magángazdaság illúziója mellett (Simó T. 1970). Egy dologra nem volt hivatalosan mód: a gazdaság méretének, területének növelésére. Nemhivatalosan ugyanis megtették a vállalkozó szellemű, jó képességű, az állami szabályozók, a felvásárlási árak és az adók között ügyesen eligazodó gazdálkodók. Ezekben a monokultúrára, nagy kézimunka-szükségletre épülő szövetkezetekben kiteljesedhetett az egyéni képesség, érvényesült az egyéni rátermettség. A siker egyik tényezője pedig a szocialista gazdaság velejárója, a hiány volt. Alkalmazkodtak a piaci változásokhoz, esetenként új kultúrák bevezetése, a gyors váltás segítségével. Leginkább a szakszövetkezeti tagoknak volt módjuk a termelésbe visszaforgatni a jövedelmüket, sőt ez nemcsak lehetőségük volt, hanem érdekük is. Nem csupán a folyamatos termelés igényelte a befektetést, hanem az elengedhetetlen modernizálás is. Ezekben a gazdaságokban a gyermekek természetes közvetlenséggel nőttek bele a gazdálkodásba, és ez nem gátolta meg őket más irányú tanulmányok végzésében.
Az állami gazdaságok dolgozói a volt uradalmi cselédek és leszármazottaik lettek. Ők korábban is csak részleges gazdálkodási ismeretekkel rendelkeztek és ez az üzemtípus nem is kívánt tőlük mást. Idővel csökkent a „gyalog munkások” száma. Az állami gazdaságok azonban gondoskodtak arról – kihelyezett iskolai tagozatok indításával, ösztöndíjakkal –, hogy az üzem működtetésére, a részfeladatok ellátására képes, megfelelő ismeretekkel rendelkező szakmunkásgárda álljon rendelkezésükre. A helybéli fiatalokat igyekeztek megnyerni, akik szüleik révén ismerték a nagy gazdaságok életét. Még a pusztákról a városba igyekvő fiatalok is – némi kerülő után – gyakorta az állami gazdaságban kötöttek ki, ha másért nem, hát azért, mert házasodás után a majorokban lévő lakások biztosították az önálló életkezdést.
Amennyiben azt nézzük, hogy a mezőgazdaság szocialista átszervezése előtt felhalmozott, birtokolt ismereteket melyik csoport volt képes a legeredményesebben kamatoztatni, úgy egyértelműen a szakszövetkezeti tagi gazdaságok irányítóit kell megneveznünk. Az általuk működtetett, önszervező közösségek kivételesen sikeres példájával szolgált Soltvadkert, ám a szocialista gazdaság feltételrendszerében lehetett sikeres a termelőszövetkezet által jellemzett település is (Módra L.–Simó T. 1988), nem beszélve az elismerten magas színvonalon termelő állami gazdaságokról.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
