TÖRVÉNYES ÉS TÖRVÉNYTELEN HÁZASSÁG – ÉS SZÜLETÉS
TÖRVÉNYES ÉS TÖRVÉNYTELEN HÁZASSÁG – ÉS SZÜLETÉS
A házasság intézménye a hagyományos társadalomszerkezet kétségtelen legfontosabb szabályozója. A házassági jog azonban mégsem tartozott a közjog területei közé. Ennek ellenére világi szempontból is az egyházilag szentesített házasság jelöli ki a törvényes nemzőpartnereket, akiknek kapcsolatából törvényes leszármazottak születhetnek.
88Törvényes leszármazás pedig a rendi s a polgári normák szerint hasonlóképp szigorúan csak az agnáció – az apai ági leszármazás – jogelvén létezik. Meszlényi Artúr századunk elején a korabeli etnográfia nyomán elmondja, hogy a házasság tulajdonképpen az anyaági leszármazás apaágira való átváltása, hiszen a gyerek anyjával, az anyai rokonokkal való rokonsága sehol sem kétséges, sem házasságban, a házasság különböző formáiban, de a házasságon kívül sem. „A házasságon kívüli gyermeknek tehát nincs apja és nincsenek apai rokonaik” (Meszlényi A. 1903: 106). Emögött, persze, a nálunk is hamar elterjedt ősi „matriarchális” őstársadalom elképzelései is meghúzódnak. Az anyaági leszármazás ettől függetlenül mindig is létezett, és törvénytelennek tartották, mint a kánonjogi felfogás szerint halálos bűnből származót. Marginálisan az utóbbi időkig létezik a magyarországi formakészletben is az anyaági leszármazási nyilvántartás és részleges anyai hatalom fiatalkorú férfiak fölött is, a varázsló-cigány csoportoknál (Andrásfalvy B. 1982: 151). A rabbinikus törvények szerint a zsidó leszármazást is a zsidó anyától való születés jelenti (Jólesz K. é. n: 13, 16). A bilaterális leszármaztatás pedig egész Európában ismert, s a nők hagyományos nemzetségi helyzetének számontartásában – mint még látni fogjuk – nálunk is van nyoma.
A törvénytelen gyermek Magyarországon – s a népi joghagyomány is ebben a szellemben korrigálja a szexuális devianciát – anyjának rokona, apjának nem (Márkus D. 1898).
Ha nem is áll meg, hogy a törvénytelenség matriarchatusi maradvány lenne, aki azonban leszármazással kívánja csoportok elkülönítését szabályozni, hatékonyabban teheti az apai ág nyilvántartásával, ahol a bizonytalanabb nemzőfél azonosságát, ellenőrzését kötik ki. Viszont ekkor a rendszer a törvényes vérvonaltól el kell válassza az ezen kívül szükségképp megszületendők csoportját.
Kifejlett késői rendi formájában nálunk a személy szerint felvilágosult szellemű Frank Ignác tankönyve emeli át legteljesebb formájában a kánonjogból a leszármazás törvényes és törvénytelen (matrilinealis) rendjének szabályait. A törvényes és törvénytelen, mint egymás pozitív és negatív képe, a törvénytelen nemzésen és születésen túlmenő rokon kapcsolatokra nézve is intézményesen kidolgozott formában létezik. „Vérhiba, vagyis törvénytelen nemzésből” nemcsak törvénytelen gyermek születik, hanem törvénytelen rokonság és törvénytelen sógorság is keletkezik, s ezek házassági akadályt képeznek, akár a törvényesek negyedíziglen – általában a magyar jog és a katolikus egyházi jog szerint.
A protestáns egyház elfogadta II. József „rendszabását”, a házassági pátenst (De re Matrimonii… 1786. márc. 6.), és a szintén nyílt parancsban kiadott polgári törvénykönyvet (1786. nov. 1. No. 581.), amely törli a „vérszennyet”, ennélfogva a törvénytelen sógorságot is, s a törvényes sógorságot is csak másodíziglen tiltja (Frank I. 1845: 159–160). Bod Péter 1836-os kiadású „Házassági törvényrajzában” is ez áll betoldásként (163–164). Ő a papi kánont idézi, mely „A’ mi Nemzetünknek régi szokására” hivatkozik, s a polgári törvényre, amelyek a katolikussal azonosak. Viszont Bod Péter ismert még „felragadó” és „kurválkodással köttetett sógorságot”, amelyek bontóerejűek, illetve, amennyiben titkon maradt „ezen bűnnek önnöntudója megtartózkodik a’ megszeplősítettetettnek közelebb való atyafiaitól a’ lelki esmeretért…” (Bod P. 1836: 83, 84).
89Ha a törvényesség tétjét és a szankciókat nézzük, kitűnik, hogy itt is a rendi határvonal működésének technikai leírásáról volt szó. Morális problémáról, amely az egyházak hatáskörébe tartozik. A „személy” (majd a polgári „egyén”) még mielőtt megszületett volna nőnek vagy férfinak, nemesnek vagy nem nemesnek, a rendi határ mindkét oldalán a törvényen kívül állók („rechtlos”) csoportjába került. Ezen a felvilágosodás humanista szellemű fellebbezése sem változtathatott, legfeljebb az egyenlőtlenséget, a kor elveivel ellenkező többi, leszármazással összefüggő elemeivel együtt, tabuvá tehette a nyilvános érinkezésben.
A nyugati párhuzamokat tekintve, a francia 1792: II. tc., mely brumaire 12-én (nov. 12.) kelt, ugyan egyenjogúsította a törvénytelen születésűeket, a Code Civil azonban ezt már visszavonta. A legkegyetlenebb mégis az angol liberális kor ítélete, ahol sem az apa, sem az anya családjába nem tartozik a „természetes gyermek”, vele szemben tartási kötelezettsége sincs senkinek (Laslet, P. 1980: 5–12). A germán jogban, amely németországi származású telepeseink szokásaiban élt tovább, előfordul a törvénytelen gyermek apjának eltartási kötelezettsége. Magyarországon ismeretlen az olyan, 1800 táján még élő bajorországi gyakorlat, amelyben a parasztgazda szokásszerűen házánál eltartott, örökösödésből azonban kizárt törvénytelen fiaival pótolja a gazdaság munkaerő-szükségletét. Hasonló a franciához az osztrák törvénykezés, amit azért érdemes felidézni, mert a hézagos magyar polgári törvénykönyvünk miatt az egész polgári korunkon keresztül úgyszólván mint városi magánjog érvényesült, Erdélyben pedig 1853-tól, társadalmi rétegenként kölönböző respektussal, a világháborúig hivatalosan is irányadó volt. Osztrák módon itt a II. József-féle polgári törvénykönyv felvilágosult döntése „házasságon kívüli született gyermekre” nézve a „vérszenny” eltörléséről (162. §), a neki gyakorlatilag ellentmondó hagyományos törvény mellé került, melynek frazeológiája is más:
„Természeti gyermekek általában kizárvák a család és rokonság jogaiból, sem az atyának családnevére, sem a nemességre, címerre és a szülők egyéb előnyeire nincs igényük; anyjok családi nevét viselik” (OPTK 1906: 165. § – kiemelés T. Z.).
Mind a hagyományos, mind a polgári felfogás szerinti szexuális deviancia, morális bukás mellett keletkezik a törvénytelen leszármazás problémája. A magyar joghagyomány, s a régi szigorítások ellenére a paraszti jogszokások a törvénytelen születést általában enyhébben ítélik meg, mint a tőlünk nyugatra eső országokban. A Hármaskönyv csupán a tudott vérrokonság mellett kötött házasságból születetteket ítéli a kánonjogra hivatkozva törvénytelennek (I. rész. 106, 107, 108. cím). Frank Ignác 1845-ben viszont elvi téren az osztrák konzervatív hagyományhoz hasonló, más, szociális következményei terén 1946-ig érvényes, még konzervatívabb szabályt közöl:
„A’ kik törvénytelen ágybul származnak, a’ vérség javaiban, díszeiben nem részesülnek; nevet, nemességet, czímet, örökséget nemzőik utánn nem nyernek. Hanem tartani őket és nevelni szülőik tartoznak; mert ez természetes kötelesség, melyet semmiféle törvény meg nem vonhat” (Frank I. 1945: 44, kiemelés: T. Z.).
Nem lenne azonban igazán rendi a rendi norma, ha minősítése nem lenne korrigálható. Korrigálható az elmaradt rítus pótlásával, utólagos házassággal. Házasság nélkül pápai felmentéssel, amit Magyarországon az esztergomi érsek is kiadhat. Erre nézve megjegyzi Frank Ignác, hogy „Ezt ugyan sem Verbőczibül, sem ország 90törvényébül mutatni nem lehet; hanem a’ törvényes vagy törvénytelen ágyrul egyházi bírák ítélnek, mégpedig az egyházi törvények szerint” (Frank I. 1845: 159–160, 161). Így utalja tovább a szentszékekhez a leszármazás szabályozásának kérdését az 1868. évi polgári törvénykezési rendtartásról szóló törvény is (LIV. tc. 22. §), s az 1900-ban bemutatott magyar polgári törvénykönyvtervezet is.
Mivel itt szintén embereknek „a kor elveivel” ellentétes morális minősítéséről volt szó, morális volt ezzel kapcsolatban a reformpárti Frank Ignác Wesselényiéhez hasonló késői felvilágosodott szellemű felháborodása is: „Az egyházi törvény távol állittya őket még a’ papi rendtül, és az egyházi javaktul, méltóságoktul… És régenten kizárva voltak minden nyilvános hivatalokbul, sőt czéhekbül is, mert származásokban, a’ köz-vélemény szennyet látott (levis notae maculam). De nem igazságos, hogy az ártatlan gyermek más vétke miatt szenvedgyen: és azért II. József maga tartományaiban a’ származás szennyét eltörölte (Frank I. 1845: 160).
Meszlényi is azt mondja 20. század eleji lexikon szócikkében, hogy a magyar törvények e téren azért tűnnek liberálisabbnak másokénál, mert nem a világi, hanem az egyházi törvények érvényesek, azok viszont a 20. században is igen keményen ítélnek (Meszlényi A. 1903: 107). Ezzel szemben a népi jogszokásokban a törvénytelen fiú helyzetének rendezésére a régi világi jognak megfelelő példáink vannak századunkig (Tárkány Szücs E. 1981: 140–142, Fél E.–Hofer T. 1969: 124). Fél Edit írta a második világháború alatt, hogy Martoson törvénytelen gyermek „az ősi hagyományhoz híven még jó”: „..bárkitől származzék is, mindig a névleges apának tulajdonítják, mégha az meghalt volna is.” Az ad neki nevet, miközben „…az anyáénak tartják (még ruházatáról is neki kell gondoskodnia a családban, amíg haszonra való munkája nem lesz)” (Fél E. 1944a: 32).
Ha voltak is hagyományos rendezési lehetőségei, a leszármazás kötött rendjét a magánjogban érvényesítő polgári normának a törvénytelen születésűek nem feleltek meg és a parasztság körében is intézményes hátrányban lévő csoportnak számítottak (Tárkány Szücs E. 1981: 140–142, 431). Az ipari forradalom időszakában a „törvénytelen ágybóliságú” születés, mellyel Magyarország Európa élén állt, már kifejezetten a vagyontalanság réteg jellegű hátrányainál összpontosult (Katus L. 1979: 1127). Negatív formában ez is a leszármazás demokratizálódásának jele volt.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
