A MEGBECSÜLÉS ÉS A LENÉZÉS VÉGLETEI
A MEGBECSÜLÉS ÉS A LENÉZÉS VÉGLETEI
Ha az otthonról kimozdulás nem jelentett többet a szomszéd falvak és a legközelebbi vásárok rendszeres felkeresésénél, a közösség néhány tagja viszont az útonjárásra „szakosodott”, a távolság és idegenség leküzdésére való felkészülés csupán ez utóbbiak esetében tartozott hozzá a munkára nevelődéshez, a felnőtté váláshoz. A „szakosodottak” ismeretanyaga a közösség egésze számára sem volt ugyan teljességgel ismeretlen, de nem is volt „közösségi tulajdon”: az epikummá formált úti kalandoknak más funkciója volt a rendszeresen utazók körén belül és azon kívül. Akinek nem volt szüksége rá, hogy mások tapasztalatából építgesse a napi gyakorlatban hasznosítható tudását, eleve a „messziről jött ember sokat hazudik” kételkedésével hallgatta, ha „igaz történetként” meghallgathatta az úti kalandokat. Igényelte a folklór szövegeket, mert felmérte, hogy csak az ilyen személyes hitelű beszámolókból ismerheti meg a külvilágot; de kételkedett, ha a maga tapasztalataival összeegyeztethetetlennek találta a hallomást. Az útonjárók köré tehát az elismerés, a megbecsülés és a lenézés, a kívülrekesztés végleteiből szövődött a közösségi ítélet. Ezért a más vidékeken járás ismereteinek, készségeinek birtoklása a tekintély kivívására, a közösségből kiemelkedésre is elegendőnek bizonyult, vagyis presztízsnövelő lehetett. De a parasztos életvitel normáival és értékrendjével való szembehelyezkedés látszata miatt a könnyen élésnek, a mások megrövidítésének gyanúja is rávetülhetett az inkább a „csavargást”, mint a kétkezi munkát választó személyre.
Amit a külső kapcsolatokban aktív szerepet vállalóknak a faluközösségükhöz fűződő felemás viszonyáról megfogalmaztunk, legszemléletesebben a hatalmi kényszer motiválta útonjárás és idegenben tartózkodás paraszti megítélésének tényeivel lehet igazolni. A feudalizmus idején a földesúr is, az állam is arra kényszerítette a jobbágyokat, hogy hosszabb-rövidebb időre elszakadjanak az otthonuktól. Az idegenben való munkavégzésnek (a robotnak és a hosszú fuvarnak), valamint a katonáskodásnak a kötelessége azt jelentette, hogy minden felnőtt férfi számíthatott rá: alkalmasint neki is el kell mennie a falujából. A hosszú fuvarról és a más vidéken követelt robotról szóló adatokból úgy látszik: ha a hatalom által kijelölt útvonalon kellett közlekedniük a parasztoknak, ha valamelyik távoli helység volt a célállomásuk, korántsem a világlátás nagy lehetőségeként, hanem elháríthatatlan sorscsapásként fogadták ezeket a jobbágyléttel amúgy szükségszerűen együtt járó terheket (lásd pl. a Békés megyei jobbágyok ellenállásának módozataira: Implom J. 1971: 114–116, 123–129). Nyilván nemcsak a saját munkájukban való hátramaradás miatt és felszerelésük rongálódásától tartva igyekeztek kibújni az ilyen kötelesség alól. Azért is, 862mert az ismeretlen vidékkel, élethelyzettel, emberekkel való találkozás szorongást gerjesztett bennük. Jellemző ebből a szempontból, hogy nemcsak az ingyen robotot, hanem az állam, a vármegye által megfizetett forspontot is terhesnek emlegették a jobbágypanaszok. Inkább vállalták annak pénzen való megváltását (lásd Hódmezővásárhely példáját: Herczeg M. 1980: 77–79).
A kényszerű utazásoktól való húzódozás teszi érthetővé, hogy a távolsági fuvarozás irányítása, a messze városokban az ügyintézés, általában a földesúr, a vármegye vagy az államhatalom illetékeseivel való kapcsolattartás egyéni képessége hovatovább megbecsült értékké vált a parasztközösségekben. Kiválasztódtak a helyi „politikai vezetők”, vagyis azok a személyek, akik eredményesek tudtak lenni a „hatalommal” való egyezkedésben. Az a tény, hogy egy-egy falu vagy mezőváros népe olykor évszázad múltán is emlegette azt a szószólóját, aki Bécsig elvitte a közösség kívánságát, bizonyítani látszik, hogy minél nagyobb horderejű volt a körülmények kikényszerítette utazás, annál nagyobb elismerés övezte (lásd pl. a kunmadarasi templomépítés történetét: Szűcs S. 1977: 188–193; a tiszafürediek „Kócskeresés”-sel kapcsolatos emlékeit: Füvessy A. 1989: 15–17).
A polgári állam felszámolta ugyan a kényszerfüggőségeket, a közlekedés felgyorsulása pedig lerövidítette a távolságokat, a „hatalommal” kapcsolatba kerülő falusi vezetők megbecsülésének mégis lényeges összetevője maradt a távoli hivatalokban, a főhatóságoknál való eligazodás képessége. A messzi városokba utazás eredményes megszervezésének mint magasra értékelt személyes képességnek közösségi elismerése újabb meg újabb személyekre terjedt ki, nem vesztette el korábbi jelentőségét az otthonról kimozdulás tömegessé válásával. Azzal együtt, hogy a kapitalizmus korában a munkaerő-vándorlás – a más földrészekre irányuló kivándorlás is – mind nagyobb tömegeket érintett, a munkaközvetítők, a munkacsapatokat szervező-irányító bandagazdák szintén azok számát gyarapították, akik a kapcsolatépítésben megnyilvánuló képességeik révén emelkedtek ki a faluközösségből, és szereztek maguknak valamelyes elismerést (vö. Balassa I. 1985: 64–76; Petánovics K. 1987b: 187–207). Az ilyen képesség persze mind kevésbé jelentett minden falulakó által elismert értéket: az azonos társadalmi helyzetűek közül külön-külön válogatódtak ki a kapcsolatépítést szívesen vállalók, az abban eredményesek.
Némileg más tartalmú volt a feudalizmus késői szakaszában a katonáskodási kényszernek engedelmeskedőket övező közösségi megítélés, és más jellegűek azok a változások is, melyeket a polgárias államhatalom megszerveződése magával hozott. A verbuválás – vagyis a még nem általános, de már nemcsak a nemességre vonatkozó hadkötelezettség – gyakorlata módot adott a faluközösségeknek arra, hogy renitens hajlamú tagjaiktól megszabaduljanak. Az ilyen legények számára sem volt sorscsapás a katonáskodás, hiszen intézményesített kalandot ígért. Rábeszéléssel, a közösségi szándék és az egyéni vágy lényegi egybeesését anyagi előnyök ígéretével is megtámogatva rendszerint sikerült elérnie a falusi elöljáróságoknak, hogy a valamilyen szempontból deviánsnak minősülő s alkatuk szerint is kitörni vágyó legények legyenek katonává. Az évtizedes katonai szolgálat után hazatértek, az obsitosok, lelki alkatára még inkább jellemző a kiválni, a közösségtől különbözni akarás. Másságukat különleges, páratlan élményeik folyamatos hangoztatásával fenn is tudták tartani. Ennek eredménye, hogy az obsitos katona – szépíróilag megformált típusa: 863Háry János – a lódító, a valóságelemeket végletesen eltúlzó különc szinonimájává egyszerűsödött. Ilyen hírét persze nem az idegen országokban megélt, valóságosnak állított kalandjai és a hallgatóság „civil” tapasztalatai össze nem egyeztethetőségének köszönhette. Annak inkább, hogy élményelbeszéléseinek sugalmazása szerint nemcsak a földi tereken, de a mesék színhelyein is kalandozott: emberfeletti mesehősökkel is volt találkozása (vö. Szűcs S. 1962).
A hadkötelezettség általánossá válása után a katonáskodás idején szerzett, egymáséhoz hasonló, mégis egyedi városi, laktanyai, esetleg hadszíntéri tapasztalatok is tömegeknek lettek sajátjává. Szükségszerűen ki kellett tehát kopniuk a katonatörténetekből az irracionalizmusoknak, hiszen „hitelességüket” a folyamatos kontroll garantálni tudta. A fiúgyermekek szocializációjához viszont ettől kezdve a katonaidőre való felkészülés is hozzá tartozott: a katonáskodásról szóló élményelbeszélések most már ezt szolgálták. Felkészítettek a várható nehézségekre, de egyszersmind azt is sugalmazniuk kellett, hogy a katonaság jelentette próba kiállása az emberi értékek növelője. Ennek következményeként alakult ki a 20. századra az a paraszti felfogás, hogy a legény számára a sorozás kedvező vagy kedvezőtlen eredménye afféle értékminősítő próba, a sorkatonai szolgálat teljesítése pedig a felnőtté válás folyamatának betetőzése (lásd pl. Vasas S.–Salamon A. 1986: 185–186. – Kalotaszeg).
A tömegesedés következtében hasonlóan módosult – ha nem is mindenütt, inkább csak a nagyvárosok, legjellemzőbben Budapest és Kolozsvár közeli falvakban, falucsoportokban – a leányok városi, „úri” házakhoz cseléddé szegődésének közösségi megítélése. A gazdasági kényszerűség – ha nem a megélhetés elemi gondja, a stafírung megszerzésének lehetősége – mozdította ki falujukból a majdnem gyermeklányokat, s a városban szolgálást átmeneti létállapotnak tekintették (lásd pl. Gyáni G. 1983; Nagy Varga V. 1985). Egyes vidékeken mégsem a szegénység fejeződött ki a cselédkedésben: a Sóvidéken (Udvarhely m.) például annyira szokássá vált az ilyen szolgálat, hogy a gazdaleányok számára sem volt lealacsonyító. Egy 1925-ben hétgyermekes családban született, 1938–1944 között cselédkedő asszony így idézte az édesanyja által megfogalmazott közösségi szentenciát: „aki leány nem szolgál, nem lesz asszon abból, amelyik legény nem katona, nem lesz ember abból” (Barabás L. 1995: 210).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
