TOVÁBBTELEPÜLÉSEK ÉS TELEPÍTÉSEK A 19–20. SZÁZADBAN
837TOVÁBBTELEPÜLÉSEK ÉS TELEPÍTÉSEK A 19–20. SZÁZADBAN
A török hódoltság alatt elnéptelenedett országrész több lépcsőben zajló, a 19. század elejéig eltartó benépesedése után sem csitult el véglegesen a belső migráció hullámverése, ha csökkent is hevessége. A 19., különösen a 20. században többször módosult ugyan (s még egyazon történeti időszakban sem volt egységesre rendezett) a kiköltözésnek, új település létrehozásának politikai, gazdasági és közjogi feltételrendszere, a pionír hajlamú személyek mégis a korábbi évszázadban élt ősökhöz nagyon hasonló mentalitással vettek részt a meg-megújuló telepes mozgalomban.
Abból a szempontból változatlannak látszik az esetleges kudarccal sem számoló eltökéltség, hogy olykor a magukat toborzóknak hazudó személyek csábítgatásainak hitelt adva azonnal útra keltek: a feltételeket sem firtatták. 1834-ben a bécsi kancellária széles körű adatgyűjtéssel igyekezett tisztázni: vajon miért és hogyan híresztelték a felvidéki megyékben, hogy a Délvidéken a pusztán álló jobbágytelkekre jobbágyokat keresnek. A titkos jelentésekből az látszik, hogy voltak ugyan elhagyott telkek Krassó megyében, ezekre azonban nem azt a több száz Bánátba megérkezett, s ott szétszéledt magyar és szlovák családot telepítették, akik egy, a Krassó megyei börtönből szabadult önjelölt szervező ígéreteiben megbízva nekivágtak az ismeretlennek (Barta 1. 1966: 238–271).
Ugyanilyen eltökélten magabiztosak voltak azok is, akik az Arad, Csanád, Csongrád, Temes és Torontál megyei magánföldesúri vagy kincstári pusztákon a 18. század második–19. század első felében dohánykertészségre vállalkoztak. 15 évnél hosszabb életű telephelyet eleve nem ígért a szerződésük, melyben a parasztgazdaság megteremtésének ígérete is benne rejtezett, lévén, hogy a jobbágytelek nagyságát elérő bérleményüknek csak kisebb részét voltak kötelesek dohánnyal beültetni. A későbbi fejlemények bebizonyították, hogy múlékony falualakulatként létezhettek csupán az így létrejövő kertésztelepek: szerződésük lejárta valóban a szétveretésükkel fenyegetett. Ha azonban valamelyik kertésztelep megszűnt, új keletkezett helyette. Amelyik pedig túlélte a fenyegetettség éveit, és a jobbágyfelszabadítás után (mivel az nem vonatkozott az allódiumok zselléreire) az önmegváltakozás pénzbeli terheit is vállalták az ott lakók, a 19–20. század fordulójára végül is szabályos faluvá tudott fejlődni (Takács L. 1964; Gyimesi S. 1972a).
A dohánykertész telepekre költözők, bár jogi értelemben zsellérnek számítottak, nem voltak nincstelenek, elesett szegények, hiszen vállalni tudták a 16–20 kat. holdnyi földterület, az úgynevezett numerus megművelését. Bérlőközösségüknek is elemi érdeke volt, hogy mindegyikük rendelkezzék valamelyes induló tőkével, mert a földbirtokos az „egy mindenkiért, mindenki egyért” szerződési kötelmet érvényesítve kölcsönös kezességvállalásra kötelezte őket, vagyis a nem teljesítők tartozásait a többieken igyekezett behajtani. Az egymásért vállalt felelősségnek ez a kényszere bizonyosan hozzájárult, hogy a dohányos telepek, bármennyire bizonytalan volt is a jövőjük, létrejöttük másnapján „faluközösség”-szerű alakulatként léteztek. Alighanem azért is, mert gyakran nem innen-onnan összeverődöttekből szerveződött bérlőközösségek: egy faluból-városból valók, vagyis az egymás vagyoni állapotát, munkabírását eleve ismerők keresték a dohányossá válás lehetőségét. A szegedi zselléreknek 838meghatározó szerepük volt a délalföldi nagytáj kertésztelepeinek létrejöttében. A bérlőközösséggé szerveződött szegedi telepes rajok, illetve valamelyik kertésztelepen hosszabb-rövidebb időt eltöltő szegedi származékok azokban a „faluközösségekben” is vezető szerepet játszottak, ahol a lakosság egy része (esetleg nagyobb része) más vidékről, például a felföldi megyékből, palócok lakta területről vagy magyarországi német falvakból toborzódott (Bálint S. 1976b: 140. skk.). Hozzá kell tennünk ehhez a következtetéshez azt is, hogy az 1830–1840-es években már mind kevésbé volt meghatározó szerepű a szegedi lakosság a dohányos telepek létrejöttében. Ekkorra már a továbbköltözésre kényszerülő kertészek második-harmadik generációja lakott a délkelet-alföldi telepeken, ők játszottak tehát szervező és irányító szerepet az újabb meg újabb bérlőközösségekben (lásd pl. Kunágota 1844–1871 közötti társadalmának részletes elemzését: Bencsik J. 1988a).
A 19. század közepén–második felében egyébként is újabb nagy lehetőség kínálkozott a szegediek – s persze korántsem csak a szegediek – számára: a Duna–Tisza közi homoki legelők meghódítása, termőre fordítása (vö. Juhász A. [szerk.] 1990; Juhász A. 1992: 78–89; Fodor F. 1995: 79–120). A tanyára települést – s hovatovább új falvak sorának megalapítását – a szegedi határban a város parcellázásai, a kiskunsági és jászsági települések pusztabirtokain a korábban osztatlan redempcionális földek paraszti tulajdonba adása indították el. Mind Szegedről, mind a jászsági és a kiskunsági „anyaközségekből” tömegesen költöztek ekkortájt a pusztákra. A volt redemptusok többsége azonban inkább elkótyavetyélte a túl távoli, ezért nehezen megművelhető s egyébként is csekély értékűnek tartott külső birtokait. A sívó homokon parasztgazdaság megteremtésének pionír kísérletét, mely a zöldségre, gyümölcsre, szőlőre szakosodás révén sikeres vállalkozás, a hagyományos növénykultúrákat erőltetve azonban csak elkeseredett küzdelem volt, elsősorban a korábbi lakóhelyükön földtelen vagy kis földű szegényparasztok, cselédek, földmunkások vállalták. Akadtak persze olyanok is, akik arra használták az olcsó földhöz jutás vissza nem térő nagy lehetőségét, hogy középparaszti gazdaságukat száz–több száz holdas birtokká növeljék. Az ilyen vállalkozás, mely a parasztos mentalitással való szakítást is jelenti, persze csak néhány kivételes esetben lehetett sikeres. Nem véletlen tehát, hogy az e tájról ismert anekdotikus hangulatú „igaz történetek” egy-egy szerencsés – kincset találó –, illetve nem egyenes úton járó – betyár, orgazda – birtokalapító ős tetteivel és jellemével magyarázzák meg a kedvezőtlen termelési adottságok ellenére néhány évtized alatt felhalmozódott viszonylag nagy vagyonokat (vö. Janó Á. 1982; Juhász A. 1986, 1989; Juhász A. [szerk.] 1990).
A tanyára költözés s a szétszórt tanyákból inkább „eszmei községgé”, mint valóságos faluvá szerveződés lehetősége a 19. század második felében az Alföld más tájain is pezsdítőleg hatott a túlnépesedett mezővárosok vállalkozó hajlamú lakosságára. A leglátványosabban a békéscsabai, az orosházi és a szarvasi módos gazdák használták ki a Békés megyei, esetenként a szomszédos Csanád, Csongrád, Arad megyei nagybirtokoknak az eladósodás kikényszerítette parcellázásait. Elsősorban nem is a közös földvásárlást és azonnali parcellázást jövedelmező vállalkozásként lebonyolító legmódosabbak, hanem a 10–15 holdas parcellákat tőlük megvásárlók: a környező települések lakói alapítottak új falvakat, illetve fejlesztették virágzó településekké az önmegváltás terhével küszködő dohánykertész telepeket (Dövényi Z.–Tóth 839J. 1978: 60–61; Szilágyi Miklós 1984b: 11). Más vidékről is idézhetünk példát: az 1860-as években a középparaszti szintű német és törpebirtokos magyar családok – az anyakönyv tanúsága szerint összesen 438 személy –, az akkor még Szabolcs megyei Balmazújvárosból áttelepülve alapították – tucatnyi más faluból útra kelőkkel együtt – a Bihar megyei Újlétát (Páll I. 1993: 155–225).
Főleg a békési és csongrádi szegényparasztokat, illetve a földművelő gazdálkodásra is kész, a majdnem ipari jellegű vándormunka ellenére paraszt mentalitásúnak megmaradt kubikosokat hozta mozgásba a századforduló évtizedének állami kezdeményezésű telepítési mozgalma is. A helytörténeti irodalom számon tartja, hogy az orosházi, békéscsabai, körösladányi, szeghalmi, vésztői (Békés m.) szegényparasztok és a csongrádi, mindszenti (Csongrád m.), jászsági kubikosok egy-egy távoli pusztán, az otthonitól nagyon eltérő adottságok közepette megteremthető kisgazda egzisztenciát remélve újabb meg újabb telepesrajokat bocsátottak ki (Szabó F. 1965: 453; 1970: 153; Dövényi Z.–Tóth J. 1978: 58; Katona I. 1972: 427).
Az elszigetelt kezdeményezéseket, melyeknek olykor politikai indítékai is voltak – mint például az államhatáron kívül élő bukovinai székelyeknek az Al-Dunához telepítésekor (1883) – az 1894-ben elfogadott telepítési törvény igyekezett egységes mederbe terelni. Az állam etnikailag homogén falvak létrehozását szorgalmazta, és azonos területű (10–20 holdas), olcsón megszerezhető kisbirtokokat kínált a telepeseknek. A kortársak inkább az elsietett telepítések negatív tapasztalatait részletezték. Az mégis kitetszik az ilyen értékelésekből, hogy nem az agrárproletárok pénztelensége és termelési tapasztalatainak hiánya volt a kudarcok oka. Törpebirtokosok vállalkozásaként jöttek létre a 19. század végének telepes falvai; például Krassó-Szörény megyében Igazfalva és Bodófalva, Temesvár közelében Vadászerdő vagy Nagybecskerek határában Felsőmuzslya. Az alföldi szegényparasztok, mert néhány holdas birtokukból nem élhettek meg, eladott ingatlanaik árából „az állami telepítvényeken jóval nagyobb föld birtokához juthattak” (Ecseri L. 1899: 10–12, 36–38). Úgy tűnik tehát, hogy mind a spontán, mind az állami kezdeményezésű, a parasztgazdaság ígéretét megcsillantó kapitalizmus kori telepes mozgalomban a nincstelen mezőgazdasági munkásság kevésbé vett részt. Az e korbeli falualapítások is elsősorban a központi területek paraszt mentalitású vállalkozóinak olykor sikeres, olykor sikertelen kísérletei voltak. Ugyanúgy, ahogyan a megelőző évszázad új otthonokat teremtő vándormozgalmai esetében következtettünk rá.
Az agrárszegénység ekkortájt már másféle vonzásokra: a hazai és külföldi ipari munkahelyek csábítására volt igazán fogékony. A mégoly korlátozott, de lassan mégiscsak előrehaladó magyarországi iparosítás a munkássá és városlakóvá válás reális lehetőségével kecsegtetett, s az agrárnépesség ilyen irányú mozgását a számadatok egyértelműen ki is fejezik. 1869 és 1910 között Magyarország 27 törvényhatósági jogú városának népessége 117%-kal növekedett, ugyanez idő alatt a falvak népeségének gyarapodása mintegy 10%-kal az országos átlag (33%) alatt maradt. Még kifejezőbb az ipari központtá növekedett Budapest 225,2%-os, s a városok közé nem számító, de a vas- és gépgyártás központjaiként számon tartott Ózd, Diósgyőr és Salgótarján még a fővárost is meghaladó ütemű népességnövekedése. A kortársak által legsúlyosabb társadalmi problémaként emlegetett kivándorlás összesített adataiból pedig az világlik ki, hogy az ország központi területeit sokkal kevesebben 840hagyták el a véglegesen vagy időlegesen új hazát keresők, mint a peremterületeket, különösen a Felvidék néhány nemzetiségiek lakta megyéjét (Rácz I. 1980: 52–54, 108–111).
Nincs terünk rá, hogy a 20. század viharos történelme kikényszerítette népességmozgásokat: az állam szociálpolitikájának részeként tovább folytatódó szervezett telepítéseket, a rezsimváltozásokat kísérő meneküléseket és a nagyhatalmi alkuk diktátumai alapján végrehajtott lakosságcseréket nyomon kövessük (lásd pl. A. Sajti E. 1984; Kőhegyi M.–Tóth Á. 1994: 173–197; Merk Zs. 1994: 57–66; Tóth Á. 1993; Zielbauer Gy. 1995). Ezek a legújabb kori mozgások jelentősen megváltoztatták ugyan egy-egy vidék etnikai arculatát, alapvetően azonban nem módosítják az elvándorlásról és bevándorlásról megfogalmazott fenti tételünket: kisebb-nagyobb, szervezett vagy szervezetlen csoportok új falvakat is eredményező áttelepülése a forrásokkal jól belátható évszázadokban folyamatosan jellemző volt, nem lehetett tehát idegen a parasztközösségektől a vállalkozó készség. S mert az innen-onnan összeverődöttekből létrejött új falualakulatok feltűnően gyorsan váltak „faluközösséggé”, a kölcsönös hasonulás képessége is fontos jellemzője volt a parasztoknak.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
