AZ IDŐ SZAKRALITÁSA; VASÁRNAP, ÜNNEP, BÖJT, A KEZDET ÉS A LEZÁRÁS SZAKRALIZÁLÁSA
AZ IDŐ SZAKRALITÁSA; VASÁRNAP, ÜNNEP, BÖJT,
A KEZDET ÉS A LEZÁRÁS SZAKRALIZÁLÁSA
A KEZDET ÉS A LEZÁRÁS SZAKRALIZÁLÁSA
Nem beszélhetünk e témáról a szent, a szakrális fogalmának és parasztságunk vallásos gyakorlatában való jelenlétének tisztázása nélkül. Arról, hogyan rendezi a szakralitás az időt és a teret.
A nap szakralitását az imán kívül a mise, illetve az istentisztelet biztosította. Mivel ezt a cselekményt századunk második felétől hétköznap már csak szűk közönség látogatta, szerepe a hét szakrális tagolására szorult vissza. A vasárnapi mise jelentősége ugyanis még napjainkban sem elhanyagolható. Egészen 1945-ig római és görög katolikus népességünknél a vasár- és ünnepnap jelentőségét a napi háromszori templombamenetel határozta meg. „A reggeli istentisztelettől a nagymiséig a falu közösségi életet élt” (Bartha E. 1980: 45). A reggeli misén, illetve „utrenyén” kívül a görög katolikus népesség délután vecsernyén, a római katolikusok pedig litánián vettek részt. Bár ez utóbbit inkább csak a lányok és asszonyok látogatták, a nap szakrális része mindenki számára ezzel zárult le, s csak ezután kezdődhetett a zene és a tánc. Református vidékeken a korábbi népi megállapítás szerint „vasárnap kétszer az Isten házában” kellett lenni (Kiss L. 1944: 70). Itt a délutáni templomi könyörgés nagyjából az első világháború után szűnt meg, a reggeli könyörgések pedig a második világháború után néptelenedtek el.
A vallásgyakorlással, így a miselátogatással kapcsolatos elvárások nem vonatkoztak egyformán a közösség különböző csoportjaira. A gyerekektől kívánták meg legszigorúbban a misén való részvételt, legkevésbé pedig a munkaképes fiatal férfiaktól. A legények, közbülső megoldásként, a templomba járásnak a „templom mögé járással” tettek eleget (Bartha E. 1980: 41).
Az egyházi ünnepek az esztendőt kisebb egységekre tagolták, és speciális, csak annak az időszaknak megfelelő tartalommal ruházták fel: „valami külön hangulata, íze-zamata mindegyiknek volt” (Pető M. 1984: 28). Különösen érvényes ez a katolikus népesség ünnepeire. Míg az ünnepek száma protestáns felekezeteinknél „az úrvacsoraosztási alkalmakkal együtt alig éri el a tizet, a katolikusoknál ezt valamivel meghaladja” (Bartha E. 1989: 263). Nemcsak számuk kevesebb, de színtelenebbek, és ezáltal a kultusz „közösségalkotó ereje tekintetében” kisebb jelentőségűek a protestáns, mint akár a görög, akár a római katolikus ünnepek (Nagy O. 1986: 498). A görög katolikus ünnepek gazdagságban a római katolikus hagyományokon is túltesznek. Éppen az ünnepek terén tudták magukat sok tekintetben függetleníteni a római egyháztól. A nagy ünnepek második és harmadik napját például csak a keleti egyház tartja meg (Cserbák A. 1986: 305).
804Korábban a böjt az ünnep ellentétpárjaként mintegy rásegített az ünnepre, épp megvonásaival emelte ki a rákövetkező ünnepi gazdagságot. „Mindennek megvolt a maga öröme és lemondása” (Vankóné Dudás J. 1976: 307). Nemcsak az ünnep, de a hét szakralizálásában is szerepe volt a böjtnek. Idősebb asszonyok között még ma sem ritka, aki a pénteki általános böjtön kívül szerdán is tartózkodik a húsevéstől, és csak kétszer étkezik naponta.
36. ábra. A húsvéti kalács díszítményei. Bodrogköz (Zemplén vm.)
805Az individualizáció előrehaladása, amely korunk szekularizációjának egyik fontos kísérőjelensége, megbontja az ünnep–szakrális korábbi szoros kapcsolatát. Egyre hangsúlyosabbá válnak az olyan ünnepek (ballagás, névnap), ahol az ünnepnek éppen ez a „szakrális megalapozottsága” hiányzik (Detrichné 1990: 234).
A szakralitás erősebb jelenléte volt érezhető az ünnepeken kívül a kezdetek és lezárások ritualizáltságában is.
A gyermekágyas asszony első útja a templomba kellett hogy vezessen, ezt egyházi előírások is szabályozták: „A szülőasszonyokat a bábák a Templomba kísérjék el.” (Igal, Historia Domus 1866: 117.) Katolikus vidéken ezt a szokást avatásnak nevezték, a görög katolikus és református gyakorlatban pedig egyházkelő volt a neve. A háború előtt még megszólták az olyan asszonyt, aki ezt elmulasztotta (Knézy J. 1961: 16).
Szokás volt az is, hogy az ifjú pár első közös útja a házasságkötés utáni első vasárnap a templomba vezetett, addig sehová sem mentek (Illyés E. 1931: 45). Ugyancsak református vidéken ismert szokás, hogy az esküvőt követő első vasárnap a rokonság az új asszonyt ünnepélyesen vezette fel templombeli új helyére. Ezt az eseményt az ún. nászebéd tetőzte be, amelyre a fiatalasszony külön ruhát kapott (Lackovits E.–Lukács L.–Varró Á. 1995: 25–26).
A keresztelés, az első áldozás, a bérmálás, illetve konfirmálás, a gyermekkor kezdetét, illetve végét jelentő rítusokként is fontosak voltak. Protestáns vidéken különösen jelentős, a gyermekkort lezáró s egyben az önálló egyháztagságot megkezdő cezúra volt a konfirmálás. A görög katolikusoknál a bérmálásnak ez a társadalmi jelentése hiányzik, mivel ezt a szentséget a keresztséggel együtt veszik fel (Bartha E. 1980: 65).
Minden új, első, illetve bevégzett dolgot képletesen vagy ténylegesen is megszentelni igyekeztek. Katolikus vidéken az idősebbek gyakran még ma is a kés hegyével keresztet húznak a fölvágandó kenyér aljára. Az új ruhát a lányok legelőször a templomba vették fel. Igaz, hogy már eleve a nagyobb egyházi ünnepekre kapták az új ruhát.
Sok vidéken szokás volt, hogy az új búzából az első kenyeret a szegények számára sütötték. A protestáns Ormánságban pedig az úrvacsora kenyerét sütötték az aratás első napján az első kéve kézzel kidörzsölt búzából, amit egyes vidékeken gyónó búzának neveztek (Kiss G. 1937: 51).
„Prózaibb” dolgokat is megszentelésre méltónak tartottak. Tápén szokásban volt, hogy mindenki megszenteltette az első elkészült gyékénymunkáját. A gyékényszövés bevégzésekor az elkészült termékeket „az udvarokba behordták, elhíjták a papot mögszentelni. Megszentöltették a szatyrot, s a gyékényt valamikor.” Ugyanitt emlékeznek egy parasztemberre, aki az új traktorját megszenteltette (Lele J. 1970: 56).
Katolikus vidékeken szokás volt az új ház egyházi felszenteltetése. „Aki új házat csináltatott, bejelentette a papnak, az eljött és felszentelte. Csak utána költöztek be.” Ha ez nem sikerült, legkésőbb az építést követő egy éven belül sort kerítettek rá (Bartha E. 1989: 129). Misét is mondattak az „új ház szerencséjéért”, a „jól befejezett munkáért” (Székely L. 1943: 5). A görög katolikus Komlóskán a tanév kezdetén a pap külön megáldja az iskolás gyermekeket.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
