A FALU INFORMÁLIS VALLÁSOS SZERVEZŐDÉSEI. VALLÁSOS TÁRSULATOK
A FALU INFORMÁLIS VALLÁSOS SZERVEZŐDÉSEI.
VALLÁSOS TÁRSULATOK
VALLÁSOS TÁRSULATOK
A vallásgyakorlás e közösségi formáinak témánk szempontjából az adja a jelentőségét, hogy manifeszt vallási funkciójuk mellett fontos társadalmi szerepet is betöltöttek (Pápay Zs. 1989: 49).
A népi hitéletnek ezek a társas formái „középkorias vonásokat” őriztek meg egészen századunkig (Bálint S. 1974: II. 115). A „testületbe tömörülés” középkori szokása 797(Mályusz E. 1971: 153) a barokk vallásosságban új impulzust kapva a legtöbb magyarországi településen létrehozta a maga vallásos társulásait. Mivel e sorozat VII. kötetében részletesen szó van róluk, mi elsősorban a közösségben betöltött szerepük szempontjából vesszük vizsgálat alá őket.
Bevallott céljuk szerint e vallásos társulatok „ájtatos célokra való szabad egyesülések” (Lénárt A. 1974: 33), amelyeknek tagjai „előírt szabályok szerint élik vallásos életüket”, maguk által választott világi vezetőkkel (Bedy V. 1939: 146). A tagok mindennapi vallásosságukban „többlet feladatokat és szerepeket vállaltak és vállalnak” az egyházközösség és ezen keresztül nagyobb közösségük életében is (Barna G. 1996: 30). Így például jeles egyházi ünnepeken, az ünnepélyesség fokozása céljából részt vettek a templomi liturgikus szolgálatban csakúgy, mint a búcsúban, körmeneteken, ahová „zászlók alatt, tisztességes öltözetben” testületileg vonultak fel (Lénárt A. 1975: 98). A búcsúkon, körmeneteken a különböző társulatok tagsága testületileg, külön csoportokban vett részt. Kivonultak a temetésekre is „jelvényeik, szobraik, zászlóik hordozásával a temetési menet díszének emelésére” (Bedy V. 1939: 147). Mindezzel tagjaik, s rajtuk keresztül környezetük vallásosságának ápolásán és a testületi önérzet kifejezésén túl a közösségi érzést és összetartást is növelték. Az őket életre hívó közösségi igény erejét mutatja, hogy még a 19. század második felében zajló szekularizáció időszakában is létrejöttek kifejezetten vallásos társulatok. Sőt, a századforduló újabb fellendülését hozta a „vallási alapon szerveződött egyesületi életnek” (Barna G. 1996: 8).
Újabb csúcspontot jelentettek az egyesületi életben az 1930-as évek, amikor is még a „közösségi élet egyéb intézményei is vallási alapon szerveződtek”. Tállyán, de másutt is „katolikus volt például a Polgári Olvasókör, a Legényegylet, a Mária-kongregáció, míg reformátusok voltak többségben az ipartestületben, s mindkét felekezetnek megvolt a maga dalárdája … egyedül a Tűzoltóság volt felekezetek feletti közösségi intézmény” (Barna G. 1996: 30). Mindez az egyes felekezetek közötti versengés kiéleződéséről is árulkodik. E korszak vallásos egyesületi élete, sok szép vonása ellenére, egyre jobban tükrözte annak a társadalomnak a polarizáltságát, amely hordozta. A demokratikus középkori gyökerekkel ellentétben a társulati tagság a jobb módú gazdák társadalmi presztízsének tartozéka lett, akárcsak az, hogy rendszeresen jártak templomba. „Akik a templomba járnak, egyesületekben benn vannak… Egyébként egyikben úgy, mint a másikban… ugyanazok a főleg öregek bóbiskolnak” (Nagy György 1935: 37). Ha ez nem is volt feltétlenül általános, az bizonyos, hogy a szegényebb néprétegek tömegei számára ezek az egyesületek egyre kevesebbet jelentettek. A reprezentáció igénye, amit az itt megkívánt ünnepi öltözék jelentett, számukra önmagában kizáró ok volt. Így e testületek egyre jobban leképezték az őket hordozó társadalom belső ellentéteit. Azzal, hogy a jobb módú gazdaréteg önreprezentálásának intézményei lettek, veszítettek korábbi közösségi jelentőségükből. Súlyuk a helyi közösségekben így sem volt elhanyagolható. Ennek reprezentálására egy falu és egy mezőváros társulati életének számszerű adatait idézzük fel az 1930-as évekből. Kunszentmártonban ezekben az években a következő „hitbuzgalmi egyesületek” voltak. Jézus Szíve Társulat: 689 tag; Rózsafüzér Társulat: 652 tag; Harmadrend [ferences]: 46 tag; Oltáregylet: 87 tag. Az ifjúság számára ugyanekkor az 1918-ban alakult Mária-kongregáció működött 56 taggal, és az 1924-ben létrejött Szívgárda 798420 résztvevővel, hogy csak a fontosabbakat említsük (Dósa J.–Szabó E. 1933–1934: 252). Ugyanebben az időszakban Tiszapolgáron hasonló társulatok működtek hasonló arányú tagsággal. Így Rózsafüzér Társulat 1700, Jézus Szíve Szövetség 670 taggal. A fiatalság számára létrehozott Szívgárda 323 tagot, a Mária-kongregáció 60 tagot számlált, a Katolikus Legényegyletnek pedig 60 tagja volt. A község protestáns lakosságát a „Református férfi- és nőegylet” tömörítette (Nagy György 1935: 36). A református fiatalság legnagyobb része a K. I. E. (Keresztyén Ifjak Egyesülete) tagja volt. Társadalmi arányaikat tekintve korántsem tekinthetjük tehát jelentéktelennek ezeket a többé-kevésbé vallási egyesületeket.
A különböző felekezetekhez tartozó társulatok egészen 1946-ig, az egyesületek feloszlatásáig működtek. Egyesek közülük „összetett közösségi szerepvállalásaiknak” köszönhetően túlélték a tiltás évtizedeit. Az elmúlt évtizedekben ez azonban nem jelentett világi-közösségi, csak egyházi és liturgikus szerepvállalást (Barna G. 1996: 30). Közösségi funkció gyanánt mára mind a rózsafüzér társulatoknak, mind például a tállyai Fáklyás társulatnak temetkezési funkciója erősödött föl. „Újabban, az 1970–1980-as években társulaton kívüli…, sőt más vallású halotthoz is gyakran hívják őket, mert a falu népe a gyertyával való kikísérést szépnek és ünnepélyesnek tartja” (Barna G. 1990c: 71).
Jelentőségüket világi, illetve egyházi szerepvállalásaik mellett az is adta, s részben ma is adja, hogy azt a „közvetítő rendszert” jelentették, „amelyen keresztül az egyén az egyházhoz kapcsolódott” (Niedermüller P. 1985: 289).
A protestáns területeken újabb keletű és közösségi jelentőségükben a római katolikus formákat meg sem közelítő társulatok, ha a református egyház keretén belül működtek is, céljuk mégis inkább világi, szociális-karitatív jellegű volt. Vallásos tevékenységük is inkább gyakorlati jellegű. Az 50 tagú decsi Református Nőegylet például „úrasztali és szószéki készletet” hímzett 1935-ben (Arany D. 1990: 22). Általános gyakorlat volt a „szeretetvendégségek” rendezése is. Nem tartoznak e témához a lelkész által vezetett, tehát nem önszervező jellegű vallásos együttléti formák, amilyen például a széles körben elterjedt bibliaóra volt.
A katolikus egyházban máig, illetve a közelmúltig működő vallásos társulat az oltáregylet és a rózsafüzér társulat, valamint az inkább helyi jelentőségű Fáklyás Társulat. Az oltáregylet fő célja az oltáriszentség tiszteletének ébren tartása volt. A társulat 10–12 tagja körmenetek alkalmával égő gyertyát visz az oltáriszentség mellett. E társulási forma jelentőségét az adja, hogy itt a vallásosság „konkrét érdemként” jelentkezett a közösség ilyen irányban ambiciózus tagjai számára. Ennek alapján választják ugyanis az új tagokat (Barna G. 1982: 395). Viszonylag új keletű társulás, Igalról (Somogy m.) például 1863-ból (Historia Domus 1866: 121), a Tolna megyei Bölcskéről pedig 1884-ből van az első adat működéséről (Pongrácz G. 1994: 155).
A testületek számára, vallási céljuk mellett, korábban tág tér nyílott a legkülönbözőbb olyan cselekedetek gyakorlására, melyekkel közösségük életét gazdagíthatták. A bölcskei oltáregylet tagjai például kőkeresztet állítottak a falu régi fakeresztjének helyén (Pongrácz G. 1994: 162). A Fáklyás Társulat pedig „vigalmakat” és „műkedvelő előadásokat” rendezett Tállyán, bár fő funkciójuk az égő gyertyával való oltár-, illetve liturgikus szolgálat volt (Barna G. 1996: 27).
799A rózsafüzér-társulat mai napig a legelterjedtebb vallási társulásforma a római és görög katolikus lakosság körében. Fő bázisát az asszonyok adták – egyes falvakban szinte minden asszony a tagja volt –, de korábban a férfiak is részt vettek benne, ha kisebb arányban is.
A rózsafüzér-társulati tagok száma mutatja, hogy korántsem periférikus jelenségről volt itt szó, bár falvanként nagyok az eltérések. Várvölgyről (Zala m.) 1917-ből pontosan ismerjük a részvevők számát. Ekkor 37 csoport működött itt, összesen 555 fővel, közülük 25 volt férfi. 1941-re már 315-re csökkent a taglétszám, ebből 7 volt férfi (Petánovics K. 1991: 6). Igalon 1959-ben 12–15 csoport volt (Igal, Historia Domus, 1959: 1); Gyöngyöstarjánban 1961-ben 55 csoport működött 15–15 fős taglétszámmal (Pápay Zs. 1989: 48); míg a ma pár száz lakosú Mihályfán a korábbi 8–9 csoport helyett jelenleg (1989) 3–4 asszony- és 1 férfibokor működik.
A csoportok autonóm vallási közösségek voltak, önkéntes belépéssel. Korábban elsősorban rokoni alapon szerveződtek, később a közel lakás egyre fontosabb szemponttá vált, a legfiatalabbaknál pedig a baráti kapcsolatok kaptak nagyobb hangsúlyt (Pápay Zs. 1989: 48).
Önszervező jellege mellett jelentőséget kell tulajdonítanunk annak, hogy e szokás révén, a rokonsági rendszeren kívül más alapon szerveződött csoportosulás is létezett a faluban, mivel ez a rokoni szempont egyoldalúságát ellensúlyozva, differenciáltabbá tette a társadalom működését.
Ami e társulás vallásos tevékenységét illeti, ez a korábban havi egy közös templomi alkalmon kívül lényegében rózsafüzér-imádságot jelentett magánima formájában, heti „titokváltással”, amit a maguk közül választott „koszorúfej” néven emlegetett asszony bonyolított le mise vagy litánia után. A titok egy kiegészítő imaformakészletet jelent, amelyet egymás között, bizonyos rendszer szerint szétosztva imádkoznak el. Igalon „első vasárnapokon” litánia után „cseréltek titkot” (Igal, Historia Domus, 1959:1). Minden társulati tagnak naponta egytized rózsafüzért kellett elmondania, beleszőve a titkot. A Zala megyei Mihályfán régebben a titkot tartalmazó „cédulaváltás” is ünnepélyesen zajlott, külön énekük volt erre az alkalomra, amit gyertyával a kezükben énekeltek el: „Gyertek hív testvérek, Öltözzünk fehérbe, Égő gyertyát tartsunk mindnyájan kezünkben, Mert a szent titkok köztünk kiosztattak” (1989, Jávor K. gyűjtése). Ha valaki nem volt jelen a titokcserénél, akkor a legközelebb lakó „bokortársa” vitte el neki, mivel a távolléte betegségét jelezte. Ma megváltozott a távolmaradás jelentése, inkább érdeklődéshiányt jelent, ezért általában nem viszik házhoz a titkot. Napjainkban egyre több „a hiányos koszorú” (Bartha E. 1989: 290), mivel az elhalt csoporttag helyett gyakran nem akad jelentkező.
A szokásban bekövetkezett módosulások hű tükrei a közösségi szinten zajló változásoknak. Az első világháború előtt általános volt, hogy a titkot a templomban cserélték, mégpedig havonta. Ez az idő lassan két hónapnyira nyúlt, majd félévenként, napjainkban pedig már csak évente cserélik a titkot (Madar I. 1988: 19).
Századunk elején szombaton és a nagyobb Mária-ünnepek vigíliáján össze is gyűltek az egy koszorúba tartozó szomszédasszonyok, közösen imádkoztak s felolvastak, többnyire a „Makula nélkül való Tükör”-ből (Bálint S. 1974: II. 122). Manapság az összejöveteleknek baráti jellege van. Mivel az egy csoporthoz tartozók éveken, 800évtizedeken át rendszeresen találkoznak, együttléteiknek fontos véleményformáló funkciója is van (Pápay Zs. 1989: 48).
A társulati összejövetel mára elszakadt a Mária-ünnepektől. Gyöngyöstarjánban például az asszonyok minden hónap első vasárnapján találkoztak valamelyikük lakásán, a férfiak pedig az első szombaton (Pápay Zs. 1989: 50–51). Tehát a nyílt vallási funkció mellett a társadalmi funkció már korántsem oly rejtett. Ugyanakkor ma fokozódik „befelé fordulásuk” (Kecskés P. 1995: 159), természetes társadalmi közegük megszűnése, illetve beszűkülése és a vallásos cselekmények résztvevőinek általános presztízscsökkenése miatt.
Korábban két alkalommal léptek a helyi nyilvánosság elé mint testület, búcsúkor és temetés alkalmával, olyan sajátos szereppel, mint a zászlóvivés. Mihályfán két zászlója volt a rózsafüzér-társulatnak, a fehéret a búcsúban vitték, a feketét akkor, ha „társulatos asszony” halt meg. Amelyik csoportnak halottja van, az égő gyertyát tart a temetésen a kezében, s közösen eléneklik a társulat temetési énekét: „Öltözzetek gyászruhába szentolvasóbeliek, Mert egy rózsát a halál leszakított közületek, Imádkozzatok érte, hogy Jézus nevében örvendezzen dicsőségben” (1989, Jávor K. gyűjtése).
Sokakat éppen a temetés díszes, presztízsemelő külsőségei vonzottak e társuláshoz. Egy már régóta Budapesten élő gyöngyöstarjáni férfi csak azért nem szakította meg tagságát, mert szeretné, ha majd temetésének ünnepélyességét tagtársainak jelenléte is emelné (Pápay Zs. 1989: 48).
Lényegében a rózsafüzér-társulati tagok adják a bázisát a többi vallásos cselekménynek is. Hozzájuk kötődik a karácsonyt megelőző „szállást kereső szent család” szokása, amely szintén latens társadalmi funkciókkal bíró vallásos gyakorlat. Ennek keretében december 15–24 között 9 napon át 9 családhoz viszik el a szent család képét, s közösen imádkoznak, énekelnek (Petánovics K. 1991: 8). Régen több „szálláskereső” csoport is volt egy faluban, amelyek nagyobbrészt lokális alapon szerveződtek.
Rendszerint a „koszorúfők” közül kerültek ki az oltáregyleti tagok is.
E vallásos társulások működésének jelentőségét az eddig említett okokon túl az is adja, hogy a házas asszonyok „közösségi életének egyik színterét jelentették” (Örsi J. 1984: 845). Ezzel együtt meg kell állapítanunk, hogy éppen az előbb tárgyalt társulati formák döntően női jellegével hozható összefüggésbe, hogy oly kevés szerepet kaptak a falu nyilvános életében. A nyilvánosság előtti fontos helyzetek a férfiak számára vannak fenntartva. Annál jelentősebb azonban az asszonyok családi kultuszőrző szerepe. Ennek szép példája, hogy az asszonyok gyakran férjük „helyett” is imádkozták a rózsafüzért, ha férjük társulati tag létére elhanyagolta vállalását. Bagon az anyák lányuk rózsafüzérét is elvégezték, míg az summásmunkán távol volt a falutól (Madar I. 1988: 20).
A rózsafüzér-társulat latens funkciói között nem elhanyagolható az sem, hogy keretet nyújtott a falu hagyományos kapcsolatrendszeréből hiányzó asszonybarátságnak. Aki valamilyen családi vagy egészségi ok miatt nem tudott tovább járni, fájó hiányként élte meg: „Én ki vagyok maradva belőle” (Szuhay P. 1983–1984: 18).
Nem elhanyagolható a vallásos társulatok, így a rózsafüzér-társulat működése esetében sem az esztétikai-reprezentatív funkció. Gondoljunk csak a társulati tagok 801temetésének megformáltságára. A szép és a jó a paraszti értékrendben annyira összekapcsolódott, hogy az esztétikumnak egyfajta morális töltése volt. E két minőség egymásra találására a paraszti kultúrában talán épp a vallási élet kínálta a legmegfelelőbb közeget.
Sajátos ifjúsági vallásos társulásként meg kell említenünk a hagyományőrzőbb vidékeken ma is élő „Mária-lányok” egyletét. Nagyobb ünnepeken a szentélyben körülállták, körmenetek, búcsúk alkalmával pedig vállukra emelve vitték a Máriaszobrot. Vallási funkciójuk, a Mária-tisztelet fokozása mellett fontos közösségi szerepük az volt, hogy fokozták a vallásos élmények ünnepélyességét. Míg múlt század végi feljegyzés szerint „a helybeli hajadonok legnagyobb része fehér ruhában” a szentélyben állt a feldíszített Mária-szobor körül (Bartha E. 1989: 284), a későbbi időben számuk 8–10 főre korlátozódott. A díszes s csak nekik kijáró öltözék és a korlátozott szám alkalmassá tette e szokást a presztízsversengésre. Magán a csoporton belül is bizonyos hierarchiát jelentett, hogy valaki jobb vagy bal odali, első vagy hátsó „szoborhordozó” volt (Schram F . 1968: 96).
Szólnunk kell a templomon kívüli vallásos élet vezetőiről, a búcsúvezetőkről, énekes emberekről és asszonyokról, akik igen fontos irányító, szervező szerepet töltöttek be a faluközösség életében (Barna G. 1996: 399), s akik azt „átlagosnál elmélyültebb vallásosságukkal, hitbeli tudásukkal” érdemelték ki (Czövek J. 1990: 142). A közösség igénye volt az, ami kiemelte őket a közösség soraiból konkrét vallásgyakorlással kapcsolatos, részben a templomon kívüli alkalmakat jelentő szerepekre.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
