TÖRTÉNELMI FORDULATOK ÉS ÉLETUTAK
TÖRTÉNELMI FORDULATOK ÉS ÉLETUTAK
A régi falusi élet állandóságának minden látszata ellenére az ismert életutak többsége azt mutatja, hogy jó kétszáz éve vagy még hosszabb ideje szinte minden generáció átélt a saját életében olyan politikai, gazdasági vagy társadalmi változásokat, amelyek akár akarták, akár nem, erős lenyomatot hagytak az egyéni életvezetésen, a törekvések perspektíváin. Ezek között különösen is kiemelkedik három: az 1848–1849-es szabadságharc, majd a jobbágyfelszabadítás; az első világháború, a forradalmak és az ország területének kétharmados csökkenése; végül a második világháború, majd a mezőgazdaság két hullámban lezajlott kollektivizálása. A hirtelen, mondhatni drasztikus átalakulások mellett békésebb évtizedek is visszafordíthatatlan természeti, gazdasági átalakulásokat hoztak: a 19. század második felében megemlíthetjük a legelők feltörését, a vasúthálózat kiépülését, az ármentesítést és belvízlecsapolást, a fokozódó urbanizációt, főként a főváros esetében, a modern pénzügyi és jogi rendszer kialakítását, a kötelező népoktatás bevezetését vagy az 1873-as kolerajárványt, a szőlőpusztulást a század végén; a két világháború között paraszti körben is elterjedt a gépek használata, politikai szervezetek alakultak, kiterjedt a falusi és tanyai iskoláztatás, évekig tartó gazdasági válság vetette vissza az egész világgazdaságot, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Mindehhez természetesen a regionális és a helyi körülmények messzemenően hozzátették alakító erejüket, s ezek erőterében az életutaknak (ahogy már utaltunk rá) szinte beláthatatlan sokfélesége alakult ki – természetesen generációs helyzettől, közös nemzedéki tapasztalatoktól is függően (amik olykor nemcsak szülők–gyermekek–unokák között, hanem néhány évnyi különbséggel születettek között is különbséget teremtettek).
Az első világháború éveiben parasztemberek tömegesen kerültek távol szülőföldjüktől, szenvedéssel, gyásszal teli kapcsolatokba idegen országokkal a harctereken; vagy az újonnan megalakult és megnövekedett országokkal, szülőföldjük új államhatalmi berendezkedésével, valamint a legszorosabb sorsközösségbe a felsőbb társadalmi rétegek sok-sok tagjával. A fronton vagy az évekig tartó fogságban, a forradalmak közben sok, általánosan érvényesnek hitt norma megingását kellett megtapasztalni, és közben életben, talpon maradni. A merőben új „tapasztalatok” között a harctérieken és forradalmiakon túl ott voltak például a cseh börtönök, a romániai internálások is. Falvakon, de családokon belül is bizonyos értelemben éles korosztályi-nemzedéki határ kialakulásához vezetett az, hogy valaki részt vett-e a háborúban vagy sem (például Tamási Áron igen, néhány évvel fiatalabb testvére, Gáspár már nem, lásd Tamási Á. 1972; Tamási G. 1983). Az első világháborúval és a forradalmakkal kapcsolatos katonaemlékek a falvakban alighanem évtizedeken keresztül a 779leggyakrabban elmesélt történetek voltak, s úgy tűnik, ez volt az utolsó olyan történelmi esemény, amelynek a népi „feldolgozásai” még folklorisztikus formában születtek meg. Ugyanakkor írott formában is igen sok emlékezést ismerünk, akár életrajzba ágyazottan, akár önállóan. A sok lehetséges példa közül itt csak Dombi Kiss Imre hódmezővásárhelyi parasztembert említjük. A tanyán gazdálkodó férfi háromgyermekes apaként került a háborúba, s valószínűleg ottani naplóit is felhasználva utólag írta meg visszaemlékezéseit. Szenti Tibor jellemzése szerint „adat- és tényszerű haditudósító, vagy a paraszti számadást vezető jellegzetes szűkszavúság és dokumentáló pontosság jellemzi. Ugyanakkor útleírása, egész ’pokoljárása’ élményszerű és izgalmas” (Dombi Kiss I. 1983: 27). Az egyik legsokatmondóbb beszámoló e tekintetben is talán az író Veres Péter Számadás c. könyvében található (1948). Az otthon maradt családok élete a férfiak erejének hiányában jelentősen megnehezedett, sokféle kényszermegoldás vált a hétköznapok részévé: nemcsak technikai értelemben (ekkortól vált rendszeressé például szegény emberek között a tehén igázása), hanem a munkamegosztás és a munkaszervezet tekintetében is. Az asszonyok, gyermekek, öregek életének mindennapos kísérője lett a szorongás, a félelem: mi lesz velük, ha a katonák nem térnek haza. Sok család maradt csonkán, sok családban haláleset nélkül is felbomlottak házasságok, az újraházasodásokat olykor vagyoni perek követték, a pénzromlás következtében pedig tömegek szegényedtek el egyik napról a másikra. Mindezt aligha ellensúlyozhatták a látványos vitézi kitüntetések, kormányzói kézfogások és díszes emlékalbumok (Tamás K.–Sófalviné Tamás M. 1990).
A legnagyobb mérvű életformaváltások természetesen a második világháború után következtek be, amikor tömegessé lett a falusiak városba áramlása és a kollektivizálást követően megszakadt az az évszázadokon keresztül eltéphetetlennek mutatkozó kapcsolat, ami a parasztokat a földhöz, a cselédeket uraikhoz, egyik nemzedéket a következőhöz fűzte. Az ekkor felnőtt és fiatal két nemzedék életútjában zajlottak le minden bizonnyal a magyar történelem legnagyobb mérvű változásai tömeges méretekben. A meglehetősen torzító riportszerű beszámolók, illetve a néprajziak mellett a történeti és szociológiai vizsgálatok révén a folyamatok fő tényei és vonásai ismertek ugyan, de az, hogy az átélt változások milyen finom átmeneteken keresztül érvényesülnek és mi módon élték át őket a résztvevők, jobbára az életrajzi emlékezésekből derül ki. Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy se szeri, se száma azoknak az ismert életutaknak, amelyek a századunk negyvenes-hatvanas évei között lejátszódott nagy társadalmi átrendeződés hatásai alatt alakultak.
Uradalmi cseléd volt az 1913-ban született Repka János, aki hetvenéves kora körül fogott emlékei papírra vetéséhez. Élete első évtizedeit Békés megyei falvakban és uradalmi pusztákon töltötte, s ekkor a felemelkedést az jelentette számára, hogy kocsis lett, majd kubikos, hogy majd haszonbéres tanyát vegyen ki, ahonnan 1943-ban katonának vonult be. Az igazi fordulatot 1945 hozta meg, amikor földet kapott, hogy azzal nemsokára belépjen a tsz-be, ahol elnökhelyettessé választották. 1956–1960 között újra önálló gazda, majd ismét tsz-tag, hatvanévesen pedig a tanyáról beköltözött Orosházára (Repka J. 1989). A versegi parasztasszony, Martonné Homok Erzsébet, aki hasonló utat járt be, a hatvanas években kezdett sokat írni. Családtörténeti és élettörténeti könyveiben vissza-visszatérő motívum a régmúlt világgal 780szemben a termelőszövetkezetbe tömörült parasztság haladottabb életformájának dicsérete, természetesen a valósághűség érdekében olykor óvatos kritikai megjegyzésekkel fűszerezve (Martonné Homok E. 1965; 1983).
Az átélt történelmi forduló és a társadalmi emelkedés adta meg a „közös nevezőjét” annak a huszonöt emlékírónak, akik az Életünk – történelem c. kötetben szerepelnek, s akik annak idején a Szabad Föld pályázatára küldték el munkájukat (Bajor Nagy E. [szerk.] 1978). A „szalonképes” emlékek mellett ebben a kötetben már a szovjet hadifogságról, hortobágyi kitelepítésről, s más, nagyközönség elé csak tíz-tizenöt évvel később került témákról is szó eshetett. Az Életsorsok Zsombón (1982) c. füzetbe összegyűjtött életrajzi beszélgetések az előszót író Niedermüller Péter szerint a közösségi életmód egyéni megvalósulásának hű lenyomatai; erős társadalmi érzékenység jellemzi őket, s az egyéni sorsokhoz kötődő történetek laza füzére hangsúlyozottan nem a hagyományos paraszti élethez kötődik. Így eshetett részletesen szó például oroszországi kényszermunkáról, 1956-ról és azokról az igen változatos foglalkozásváltásokról, amelyeket a negyvenes-hetvenes években a zsombóiak megéltek.
A szlovákiai magyarok második világháborút követő jogfosztottságát, majd a csehországi munkahelyekre történt deportálását eleveníti fel egy névtelenül közölt, a szlovákiai Lévárton (volt Gömör m.) élt parasztember visszaemlékezése (Ujváry Z. 1991). Az 1902-ben született emlékezőnek paraszti fazekasmester volt az apja, ő maga is gazdálkodott és férfiként élte át azt a történelmi megrázkódtatást, ami öregkorában elmondott visszaemlékezésének magvát alkotja. Mészáros Sándor (1987) a bukovinai Szőts Ferenc elbeszélése alapján írta meg nemcsak egy ember, hanem azon keresztül egy népcsoport történetét, azt a sokakkal közös áttelepülést és menekülést, beilleszkedést és különállást, önálló gazdálkodást és tsz-szervezést, amit a bukovinai székelyek éltek át századunkban, különösen a negyvenes-ötvenes években.
Történelmi krízishelyzet volt az ötvenes évek kuláküldözése is, amit országszerte több tízezer nagy tapasztalatú birtokos paraszt szenvedett meg. Egy tótkomlósi gazda e korban született dokumentumait közölte, kommentálta és elemezte Závada Pál (1986), és egészen aprólékos bepillantást engedett azokba a módozatokba, ahogy nagyapja megpróbálta átvészelni a megpróbáltatásokat. Nagy Varga Vera Cegléden arra a kérdésre keresett választ, hogy az alkalmazkodásnak, a kitérésnek és a szembenállásnak milyen lehetőségeit használták ki a „kulákváros”-sá nyilvánított település parasztgazdái az ötvenes években. A közvetlen érintetteken kívül leszármazottaiktól, rokonaiktól is igyekezett adatokhoz jutni nemcsak az élettörténetekkel, hanem a túlélés egyéb tényezőivel, a társadalmi kapcsolatok szövevényes hálózatával kapcsolatban is. Következtetése szerint az egykor kulákká nyilvánított gazdákra az jellemző, hogy Ceglédet munkavállalás céljából csak kényszerűségből és csak rövid időre hagyták el. Az otthoni környezet biztosította ugyanis a helyi rokoni kapcsolatok kiaknázásának előnyeit, amelyeknek hiánya érzékenyen érintette az amúgy is nehéz helyzetben levőket (Nagy Varga V. 1995). Alapos kutatások hiányában (amiben némiképp közrejátszhatott az is, hogy a kuláküldözés lezárultával még évtizedekig gyanús társadalmi csoportnak számítottak az egykori polgárosuló nagygazdák) a részletekről nem sokat tudhatunk; bizonyos, hogy sokak életútjában vezetett lesüllyedéshez, 781deklasszálódáshoz, olykor proletarizálódáshoz a szorító társadalmi kényszer. Mások időleges kitérők után igyekeztek saját életükben talpra állni, még inkább gyermekeik (nem könnyű) iskoláztatása révén behozni az elszenvedett hátrányokat; néhány kutatás eredményei arra mutatnak, hogy gyermekeik felemelkedésének segítésében sikeresebbek voltak, mint szegényparaszti származású társaik (Andorka R. 1991).
A paraszti nemzedékek közül minden jel szerint a 19. század utolsó másfél évtizedében született volt az, amelyikből a legváltozatosabb irányba szóródtak szét. Talán az utolsó olyan generáció volt ez, amelyiknek egy része még teljes életét parasztként élte le: a szülők nemzedéke még emlékezett a jobbágyvilágra, de jórészt már nem élt benne; fiatalon vett részt az első világháborúban, nyitott volt a gazdasági újításokra, földet szerzett a két világháború között, a legnehezebben lépett be a negyvenes vagy az ötvenes évek végén a kollektív gazdaságba, gyermekeit még rajta akarta tartani a paraszti életpályán, és rövidebb vagy hosszabb élete végéig öntudatosan vállalta paraszti mivoltát (Nagy Bálint 1990; Tamás K.–Sófalviné Tamás M. 1990). Ugyanebből a nemzedékből kerültek ki azok is, akik az első világháborúban múlttá lett világ lezárultával a saját életükben is hátat fordítottak paraszti életformájuknak, és a munkásságtól az értelmiségig, politikusi pályákig jutottak: gyermekeiket, akik a húszas években születtek meg, határozottan másfelé irányították. Ez a századforduló előtt született nemzedék adta a népi mozgalom egyik gerincét; miközben egyes tagjai a legkevésbé sem tipikus életutakat futották be.
A századfordulón Besenyőtelken született nemzedék hat tagjának megszerkesztett élettörténetét Szuhay Péter és Őrszigethy Erzsébet közölte. Ezek az emberek életük során ritkán követtek örökölt foglalkozásokat, vagy ha mégis, akkor azok igen távol álltak a választott foglalkozások ideáltípusától. Volt például, aki csaposként kezdte pályáját, majd vendéglős lett belőle, hogy az út végét Kazincbarcika sztahanovista munkásaként érje meg. Az urasági szolgából lett asztalos nyugdíjas korában disznóhizlalásból él. „Csak a cseléd az »igazi«, aki egy országos méretű társadalmi forradalom után is megtalálja a szolgálatára igényt tartó új urat”, szól az egyik lehetséges következtetés (Őrszigethy E. 1990: 176).
A történelemként megismert események és folyamatok, valamint az egyéni életutak összefüggései a közvetlen hatásokon túl is érvényesülnek. Az időnek más-más ritmusa, más-más tagolása érvényesül egyéni és családi, illetve történelmi léptékekben. A „közemberek” életrajzi emlékezéseiben sokszor tapasztalhatjuk, hogy fontos történelmi események annyira „mellékesek” tudnak lenni, hogy szinte csak mellékmondatokban kapnak helyet – mintegy a fordítottjaként annak, ahogy a közemberek élete és szempontjai mellékessé válnak a „nagy” történelem alakítói és elbeszélői számára.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
