TÁRSADALMI STABILITÁS ÉS MOBILITÁS AZ ÉLETUTAKBAN
TÁRSADALMI STABILITÁS ÉS MOBILITÁS AZ ÉLETUTAKBAN
A paraszti mobilitás általános kérdéseivel e kötet más helyein találkozhat az olvasó, ezúttal csak az egyéni életutakban megjelenő oldalaival foglalkozunk. Az élettörténetek természetesen döntően arra a társadalmi átlépésre világítanak rá, amit egy egyén a saját életében bejárt (intragenerációs mobilitás); azonban sok emlékezés tartalmaz családtörténeti vonatkozásokat is, nemegyszer a szülők generációján túl a második-harmadik nemzedékig, vagy a leszármazottak irányában (intergenerációs mobilitás). A legtöbb ismert paraszti életíró szülei-nagyszülei még parasztok, saját gyermekeik viszont már nem parasztként élték/élik életüket. Itt nem is csupán azokra kell gondolni, akik a paraszti életformából az iparosok, a városi munkások, a tisztviselők rétegébe kerültek, vagy éppen értelmiségi és politikusi pályákra léptek (noha ilyen emberek keze alól is igen sok visszaemlékezés került ki), hanem azokra is, akik belül maradtak a parasztságon, de sokféle törekvésük (közte talán életrajzuk megalkotása is) éppen arra irányult, hogy kilépjenek belőle. Voltaképp még Móricz „boldog ember”-ét, Joó Györgyöt is ilyennek tekinthetjük, akitől talán a legtöbbet tudhatjuk meg arról, miféle módon növekedett fel egy szatmári parasztfaluban valaki a századforduló idején a házasságkötésig. Az ő kilépése falujából a budapesti időszaki munkavállalással korán megkezdődött (amiben a fővárosban inaskodó-dolgozó bátyja is segítette), miközben keresete a hagyományos paraszti életformája 774fenntartását célozta – ám az íróval való céltudatos találkozása már valódi lépés a nagyvilág irányába. Érdekes, hogy némely visszatekintés éppen ott marad abba, ahol a jelentős társadalmi helyzetváltoztatás elbeszélése következhetne – ilyen például az 1887-ben született Berényi Andrásnéé, aki 1962-ben megírt élettörténetében cselédsorára, summáskodására, harmados birtokon való gazdálkodására emlékezett vissza 1945-ig, vagy az íróvá lett Kádár Lajosé (1959), aki pásztor apja melletti gyermekkorát beszélte el könyvében.
A parasztként végigélt életutak közt is számos olyan van, amelyben a nagy társadalmi átlépésre, a felemelkedésre határozott, ámde sikertelen törekvést találunk. Kiskunhalason, Borfoglár-pusztán élt Gyenizse Lajos (1857–1940), aki a harmincas években írta meg emlékezéseit, visszatekintve gyerekkorára, családja alakulására, gazdálkodására. „Tudós” nagygazda volt, szülei 14 évesen vették ki a gimnáziumból, hogy a tanyára küldjék; művelt volt a gazdasági fogalmakban, üzemi kiadásokat, kifizetődést emleget írásában. Fiai is folytatták a gazdasági munkát. Emlékezése hű tükre több évtized paraszti életrendjének, amelyben az élet fő értelme a minden évi, önellátásra szolgáló és piacra vitt termés volt (Gyenizse L. 1977). Kiss Andrásné Kószó Veronika (1885–1946), Kiszomborban (volt Torontál vm.) élt parasztasszony életrajzát egyik (apácává lett) lánya írta meg az egykori elbeszélések és feljegyzések, valamint a fennmaradt levelezések alapján. A 19. század végén kezdődő élettörténet során feltárul egy dél-alföldi parasztcsalád hétköznapi világa, amelyben a köznapi munkán kívül éppoly fontos a vegyes nemzetiségű lakosság kapcsolattartása egymással, mint Máriaradna központi kultikus szerepe. A fiatal lány sikertelen kilépési kísérletet tett: tanulni szeretett volna, hogy apáca lehessen, de anyagi és egészségi gondok miatt ez nem sikerülhetett. 17 évesen férjhez adták egy özvegyemberhez: boldogtalan házasságát súlyosbította, hogy évekre kimentek Amerikába, majd hazatérésük után férje újra kiment, s ő a hátralevő életében voltaképp egyedül nevelte gyermekeit, küszködött öreg szülőkkel, saját magányával (Kiss M. é. n.).
Szembetűnő, hogy milyen gazdagon árnyalt kép rajzolódik ki az életutakból a parasztságon, a falun belüli társadalmi rétegződésről, az átmenetek finom árnyalatairól, valamint arról az ezernyi eszközt használó jelzésrendszerről, amivel a rétegen belüli és a rétegek közötti társadalmi különbségek beszédes kifejezést kaptak. Az előbbi példánál, Móricz Boldog emberénél maradva: belülről nézve milyen keservesen megtapasztalt különbség van a földtelen, csak a két keze munkájára támaszkodó szegénylegény, meg egy-két holdas örökségre számító falubeli lány, vagy egy húsz-harminc holdas szomszéd falubeli gazdalegény között. Koós Imre (1960) szemléletesen érzékelteti a nagybirtokra elszegődött, pajtában háló (de odahaza önálló) summások, meg a nyomorúságos cselédházakban lakó uradalmi cselédek kölcsönös lenézését egymás iránt, valamint azt a fogaskerékszerűen összeilleszkedő hierarchikus rendet, ami a summások és a bérlő vagy uraság között a csendőr, algazda, ispán, intéző, gazdatiszt személyén keresztül felépült. E jelenségeket a paraszti életrajzírók mellett az írók is igen kifejezően szokták ábrázolni. Sinka István például részletesen ír azokról a fájdalmas megaláztatásokról, amelyeket iskolába kerülvén kellett elszenvednie a „cipősök”-től, jobb módú parasztok és iparosok gyerekeitől, akikkel szemben a nincstelen, majdan pásztorságra szegődő kisfiút kétségbe vonhatatlan tudása sem védhette meg (Sinka I. 1942). Az ilyen különbségeket a politikussá lett 775visszaemlékezők az ideologikusan azonosított „osztályöntudat” kialakulásához vezető első hatások között szokták számon tartani (Hunya I. 1974; Nánási L. 1983). Mindmáig nem született összegzés arról, hogy társadalmilag milyen hatásokkal járt a sok sérelmet elszenvedett társadalmi csoportok kellőképp fel nem dolgozott érzelmi-indulati töltésének legtöbbször félresikerült levezetése.
A valódi társadalmi mobilitást a parasztság körében sok esetben a földrajzi mozgékonyság indította el, máskor csak helyettesítette. Ez sokszor együtt járt az életforma időszakos megváltozásával is. A lányok közelebbi vagy távolabbi városokban vállalt cselédkedése egyaránt vihetett a városi iparoslegénnyel kötött házasság vagy a kalandos züllés irányába, társadalmilag elfogadott célját tekintve viszont az otthon megkötött tisztességes házasság anyagi megalapozásához járult hozzá (Kocsis R. 1987). Gazdalegények is, szegény emberek fiai is elszegődtek fiatal éveikben cselédkedni saját falujukban vagy távolabbi vidékeken nemcsak uradalmakba, nagybirtokokra, hanem parasztbirtokokra is. Amikor Ráduly János az erdélyi Kibéden élt egykori gazdai szolgák életrajzi vallomásait összegyűjtötte, kiderült, hogy milyen sokféle életpályát futottak be a későbbiekben. Emlékeik tele vannak visszafojtott indulatokkal, befelé elsírt könnyekkel, hiszen közülük sokan gyermekéveiket töltötték szolgasorban, miközben hiába igyekeztek dacolni, önállóságukat kivívni. További sorsuk azt mutatja, hogy alávetett helyzetükből – életformájuk gyökeres megváltozása, az időnkénti „felemelkedés” ellenére is – később is alig-alig tudtak kilépni; valamint azt is, hogy a szolgálattal töltött évek és a későbbiek között szakadást éreznek, a szándékaik szerinti szerves folytatás nem a paraszti életből való teljes kilépés, nem a munkássá válás lett volna (mint ahogy lett a későbbiekben) (Ráduly J. 1987). Vannak életpályák, amelyek az egészen korai gyermekkortól kivételes mozgékonyságról árulkodnak: a Gyergyóditróról származott Küsmődi Bálint például már gyermekként elszegődött szolgálni nemcsak a szomszéd faluba, hanem a szomszédos Romániába is, s felnőtt korában is távoli birtokvásárlásokkal, munkák vállalásával próbálkozott, hogy aztán felnőtt fejjel kerüljön szülőföldjétől több száz kilométerre, Budajenőre (Földes L. 1979). Szó sincs tehát arról, hogy akár a feudális, akár a kapitalizmus kori faluban csak a mesterlegények, a vándorkereskedők és a vándorcigányok „mozogtak” volna, a földművesek, az „igazi parasztok” pedig otthon szántottak-vetettek; a kép sokkalta árnyaltabb.
A földrajzi mobilitás egyik legismertebb lehetőségét az időszakos vagy végleges kivándorlás jelenti. Sokak számára a külországi munkavállalás voltaképp a városi cselédkedéssel állt távoli rokonságban: megvetette a hazai boldogulás anyagi alapjait, s lehetővé tette a házra, földre felvett adósságok törlesztését, némi vagyoni gyarapodást. Az Amerikába vagy más országokba kivándoroltak életkörülményeiről igen sok esetben éppen az életrajzi vonatkozású anyag árul el sokat. Némely kivándorlók előszeretettel írtak naplókat, emlékkönyveket (Berta I. 1973; Fejős Z. 1980). Kanadába került magyar kivándorlók kommentált és tanulmánnyal kísért (angolul elmondott) élettörténeteiből Dégh Linda szerkesztett kötetet (1975), amely a maga idején úttörő jelentőségű volt az oral history módszer néprajzi alkalmazásában. A chicagói magyarokról szóló könyvében Fejős Zoltán (1993) több mint nyolcszáz, minden társadalmi rétegbe tartozó amerikai magyar életrajzot is felhasznált. Egy-egy esettanulmány, mint például a Lendva-vidéki magyar kivándorlók nemzedékeiről (Kerecsényi 776E. 1994), vagy a Szlovákiából Franciaországba indulókról (Mohay T. 1998) szintén az élettörténeti emlékezetre (és a házi irattárakra) építette dokumentációját. Ezek az írások éppúgy, mint a visszaemlékezések (Hoó B. 1963; Skallák I. 1967) többek között arra mutattak rá, hogy milyen nagy szerepet játszanak a külországi elhelyezkedésben a migrációs láncoknak nevezett kapcsolathálók: azok a rokoni, baráti kapcsolatokra épülő ismeretségek, amelyek a nyelvtudás hiányában a tájékozódás és a nélkülözhetetlen munkahelyi elhelyezkedés lehetőségeit biztosították.
A parasztság különböző rétegeiből számos kifelé vezető útra léptek rá sokféle motivációból, s ezek az eltérő településtípusok, vallási hagyományok, nemzetiségi viszonyok és más tényezők következtében nagy változatosságot mutatnak. Az altiszti pályák, a kiskereskedelem, az iparosság, a katonaság, az egyházi pályaválasztás, a hivatalnokká, értelmiségivé, politikussá válás csak néhány az ismertebb lehetőségek közül a már említett földrajzi mobilitás és a kivándorlás mellett. A családi meghatározók közül a szociológus Hanák Katalin azt a különbséget emeli ki, ami a többgyermekes birtokos parasztcsaládokban az első és a következő gyermekek között volt: a vizsgálat szerint az előbbiek négyötöde hagyományosan követte apja foglalkozását, s a kilépés lehetősége inkább a többieknek jutott (Hanák K. 1982: 245.) Néhány jellegzetes példa felvillantása azt érzékeltetheti, hogy az általános tendenciák és az ismert összefüggések mellett az élettörténeti megközelítés milyen sok újat hozhat, főként az egyéni mobilitás belső indítékainak, nehézségeinek, belső válságainak és árának feltárásával.
Erdei Ferenc, akinek a két világháború közötti paraszti társadalomalakulásról a maga korában a legátfogóbb képe volt, a Makó társadalomrajzáról írott (és csak halála után közölt) tanulmányában egy parasztcsalád négy nemzedékében mutatta meg a társadalmi mobilitást: az első nemzedék patriarchális nagycsaládjából kikerült fiú a második nemzedékben egy jól működő paraszt kiscsalád feje lesz; a harmadik nemzedék tagjai kivétel nélkül mind elhagyták a földműves pályákat, hogy aztán gyerekeiket szakiskolákba juttassák tovább (Erdei F. 1984: 383–386). Ez a modell azt sugallja, hogy igazi társadalmi átlépésekre főként a nemzedékváltások adtak alkalmat: a szülői aspirációk gyakorta a gyermekekben váltak valóra.
Az „őstehetségek” felfedezése a húszas években azokra a falusi, paraszti sorban élő alkotókra irányította a figyelmet, akik a maguk ösztönös módján képben, szoborban, versben, prózában adtak kifejezést világlátásuknak; így vált például az 1923-as első kiállítása után az elsők között ismertté Benedek Péter uszódi parasztfestő (1889–1984) és igen sokan mások. Ekkoriban váltak elismertekké azok is, akiket később népművészekként tartottak számon: Kis Jankó Bori (1876–1954) Mezőkövesden, aki már az első világháború előtt aktív volt a népművészet propagálásában, s aki később városi polgári szükségletre éppúgy rajzolt, mint a saját falujabelieknek. „Népművészet Mestere” címet megalapításától, 1953-tól több száz embernek adtak; közülük minden bizonnyal több tucatra rúg azok száma, akik számára a széles nyilvánosság elé lépésen túl a népművészeti tevékenység a kiemelkedés lehetőségét is jelentette. Tehetséges népművész alkotók munkásságát monográfiák ismertették, kiállításokon rendszeresen jelentkeztek. Velük kapcsolatban igen érdekes további kutatások tisztázhatnának egy sor fontos kérdést az életpálya, a művészi tudatosság, a közönséggel és a közösséggel való kapcsolat területein (Bánszky P. [szerk.] 1990; 777Molnár L. 1961; Domanovszky Gy. 1983; Voigt V. 1991). Effajta felfedezésekre még nemrégiben is sor került: 1971-ben találtak rá Salgótarján közepén, a cigánynegyedben egy akkor már évek óta alkotó idős festőre, Balázs Jánosra, akinek képei hamarosan bejárták a világot, és aki versek mellett (biztatásra) önéletrajzát is megírta (Balázs J. 1977). A hirtelen felfedezettek között is voltak olyanok, akik a reflektorfénybe kerülés után tovább élték hétköznapi paraszti életüket, mint például a bakonyszentkirályi parasztember, Nagy Bálint, akinek 1936-ban verseskötete jelent meg (Nagy Bálint 1990).
Amikor az ötvenes évek végén az első életrajzi visszaemlékezéseket tartalmazó kötetek megjelentek, ezek faluról városba került munkásoknak a visszaemlékezéseit tartalmazták. A Malteroslányok (Pogány M.–Rádics J. 1958) 1955–1956-ban fővárosi építőmunkás-szállásokon felvett, megszerkesztett életrajzi beszélgetéseket tartalmaz. E riportok annak a nagy váltásnak a körülményeire és motivációira világítanak rá, amit a fővárosba került falusi lányok-asszonyok megtettek. „Nagy részük csak keresni akar, megszedni magát, megvásárolni a kelengyét, edényeket, a szükséges bútort is esetleg, aztán vissza a faluba. Más részük a falusi élet kivetettje: megesett lányok, elvált menyecskék, a többnyire céltalanul ide-oda hányódók. Harmadik részük céltudatosan, szakmatanulás, továbbtájékozódás kedvéért vállalja ezt a nehéz munkát.” Dobos Ilona a nagyipari várossá épülő, akkori nevén Sztálinvárosban (Dunaújváros) töltötte az ötvenes évek első felét, ahol ugyancsak a falvakról bekerült egykori földművesek tették ki a munkások jó részét. A lassanként újként felismert folklór műfaj, az igaz történet közkedveltségét látva a szerző jó elbeszélőket kért meg, hogy mondják el egész életüket, s Szegény ember vízzel főz c. könyvében (1958) öt élettörténetet szerkesztett kötetté. A 65 éves Rideg Gergely azelőtt Kalocsa környékén volt cseléd, az 55 éves Varjú Sándorné somogyi parasztcsaládból származott, két sikertelen házasság után maradt özvegyen. A szerző később Áldozatok címmel adott ki könyvet, amelyben somogyi mesélőjének, egy cigányzenésznek és másoknak állít emléket élettörténeteik leírásával (Dobos I. 1981). Néprajzi iskolázottságára és több éves exportcsomagolói életformájának tapasztalataira alapozva egy fővárosi munkásbrigád (köztük több falusi származású férfi) hétköznapjairól írt sikeres szociográfiát László-Bencsik Sándor (1973), amelyben élettörténeteiket is részletesen végigkövette.
Paraszti környezetükből sokfelé kilépett életpályákat tartalmaz a Pillich László és Vetési László által összeállított Leírtam életem c. könyv (1987), valamint a csíkszeredai KAM-Regionális Kutatások Központja munkatársai által összeállított interjúkötet. Utóbbiak között található olyan ember, aki a katonaság alatt elsajátított szakmája révén lépett ki a falujából, és lett a szocialista szektorban dolgozó, magasan kvalifikált, olykor politikai tevékenységet is vállaló, első generációs szakmunkás; más alkalmazott lett városi nagyvállalatoknál vagy tanító kis falvakban. Közös jellemzőjük, hogy – ahogy egyikük mondja – „állandóan lavírozni kellett”, annak érdekében, hogy a „Kis Világban helyükre kerüljenek a Nagy Világ által megmozgatott dolgok és kapcsolatok” (Bodó J.–Oláh S. 1996: 4).
A politikai elitbe kerültek közül (leszámítva az e téren úttörő Táncsics Mihály Életpályám c. könyvét) sokáig a „haladást”, a szocializmust építők, ahhoz lojálisak álltak a figyelem előterében; földmunkásból lett politikusok, mozgalmi aktivisták 778erősen ideologikusan megfogalmazott életrajzai (Dobi I. 1962; Varga Lajos 1978). Az utóbbi időben megjelent munkák megmutatnak valamit más utakból is: a kisgazdapárti képviselők, valamint a népi mozgalom elitjének életrajzi lexikonában vázolt paraszti életutak azt tanúsítják, hogy mennyire kacskaringós, váratlan fordulatokkal tarkított életutakat jártak be azok, akik közéleti elkötelezettségre vállalkoztak (Vida I.–Vörös V. 1991; Benkő P. 1996).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
