AZ „EGYÉNISÉG” KIBONTAKOZÁSA
AZ „EGYÉNISÉG” KIBONTAKOZÁSA
A parasztok írásbelisége, saját világuk megörökítésére tett kísérleteik nem függetlenek a feléjük irányuló sokféle érdeklődéstől, amit az előző szakaszban igyekeztünk nyomon követni; ugyanakkor ennek is megvan a saját története, s a hatás olykor fordított: a tudatosabb és „öntudatosabb” parasztemberek jelenléte vált ki felfokozott érdeklődést az értelmiségiek részéről. A kettő kölcsönhatásában létrejött írások (és közzétételük) jelenti azt a megkerülhetetlenül gazdag forrásanyagot, amely a maga egészében az életutak elemzésének kiindulópontja lehet. Nem született még összegzés arról az igen összetett folyamatról, ahogy a parasztok körében kifejlődött az egyéniség önállósága és differenciált önkifejezésének képessége. Nem rendelkezünk egyelőre átfogó áttekintéssel arról sem, hogy a parasztok által létrehozott írásbeliség az elmúlt évszázadok során milyen fejlődésen ment keresztül. Mindezek híján e rövid összefoglalásban e két témakörben csak néhány tendencia felvillantására vállalkozhatunk.
Hogyan bontakoznak ki egyéni emberéletek a leírások és források tömegéből? A kérdés megválaszolásához bizonyára messzebbre kell visszanyúlni a múltba, mint első pillantásra talán hinnénk. Minden emberéletnek van „története” a szónak abban az értelmében, hogy végigéli életét, történnek vele és általa események. Kevésbé nyilvánvaló az, hogy mindez „élettörténet” formát ölt, amelyben a megtörtént eseményeket kronologikus rendbe állítva érzékelik, és ahol az események egymásutánja valamiféle logikus egymásutániságként tűnik fel. Niedermüller Péter fejtegetései az életpálya és az élettörténet közötti fontos különbségre mutattak rá: „Az élettörténet koncepciója azt jelenti, hogy az individuum mint egy összefüggő történetet tekinti saját életpályáját; ezt egy meghatározott pontról szemlélve mint jelentésteli események sorozatát rekonstruálni, majd mint ilyet elmesélni képes” (Niedermüller P. 1988: 381). A nyugati kultúrában a biográfia mint kulturális minta számunkra olyan alapvető, hogy szinte nélkülözhetetlennek érezzük. Az életrajztól azt várjuk, hogy egy egységes életről számoljon be olyan történeteken keresztül, amelyek az egységet jelenítik meg, miközben ugyanakkor a változásról és a növekedésről is szólnak. Az életrajzban és önéletrajzban a nyugatiak kronologikusan mondják el az élet történetét a korai gyerekkortól kezdve, fürkészve az elbeszélő egyéni érzelmeit és az eseményekre vonatkozó magyarázatait, és mindezt az ok és okozat mint morális paradigma köré rendezve (Langness, L. L.–Frank, G. 1981: 101). Erre a kulturális mintára alapozva a legtöbb kutató voltaképp sikertelennek bizonyul, ha más kulturális 765minták érvényességi körében mozogva igyekszik „élettörténet”-eket megismerni, és ez vonatkozik nemcsak a más kortárs kultúrákra, hanem a saját kultúránk múltjának jó részére is. A magyar paraszti írásbeliség emlékeinek tekintélyes része nyilvánvalóan nem közvetlenül életrajzi indíttatású; kutatói interpretációk, összehasonlítások láttatják meg sok esetben életrajzi vonatkozásaikat vagy teszik őket összekapcsolhatóvá az egyéni életpálya-alakulás egyes állomásaival.
A parasztemberek saját írásainak többsége az ismert kezdetektől, a 18. század harmadik harmadától – leszámítva az egészen más jellegű kéziratos verseskönyveket – másfél századon át, nagyjából az első világháborúig némi leegyszerűsítéssel élve két nagyobb csoportban helyezhető el: az elsőt „krónika” típusnak, a másodikat „számadás” típusnak nevezhetjük. A „krónika” típusba tartozó írások vegyes feljegyzéseket tartalmaznak, s krónikaszerűen jelenik meg bennük egy-egy közösség, település. Egyik legfőbb jellegzetességük az, hogy bennük az egyéni-családi és a faluközösségi élet még nem válik el élesen: az írók láthatólag komoly késztetést éreznek arra, hogy megörökítsenek valamit, s ez a valami eleinte legfőképp annak a közösségnek az élete, amelyben benne élnek. Az elkülönült egyéni emlékeknek csak annyiban van helyük, amennyiben azok a közösség számára valamilyen jelentőséggel bírtak. Az ilyen feljegyzéseket nemritkán folytatólagosan vezetik egymásra következő nemzedékek: ez arra vall, hogy az elődök írása még nem vált különösképp megbecsült „alkotássá”, viszont már becsülik annyira, hogy megőrzik és folytatják. Példaként idézzük az egyik leghosszabbat, a Borsod megyei Külsőbőcsről előkerült Gyüker család krónikáját, amely az 1787–1944 közötti időt öleli fel. Nem naplószerű krónika ez, hanem egy későbbi időpontból visszatekintő emlékezés, amelynek korai, 19. századi szakaszában az író(k) alighanem felhasználtak naplószerűen vezetett feljegyzéseket is. A krónikában a legváltozatosabb helybeli és országos események kaptak helyet: a termés alakulása, az árvizek, marhavészek, járványok, s ezek közé ékelődnek epizódok az író saját életében előforduló különlegességekről (Igaz M. 1979; Gyenis V. 1965; Varga János 1964b). Hasonló jellegű az 1830–1862 közötti verses „vajszlói krónika” (Mándoki L. 1978) is; számos más krónikát tettek közzé például Beledről (Sopron m.), Ráckevéről, Karcagról, Püspökladányból, Gesztről, Tiszaladányból is. A Bukovinából Magyarországra került székelyek között több jeles krónikás személyiség működött; közülük is kiemelkedik az „adatközlő”-ként is kedvelt Gáspár Simon Antal, aki 1954–1955-ben írt szülőfalujáról, Istensegítsről (1986).
A második paraszti feljegyzéscsoportot „számadáskönyv” típusnak nevezhetjük: főként a gazdálkodással kapcsolatos írások tartoznak ide. Ezek szorosabb kapcsolatban vannak az egyéni élettel, mint a krónikák, de még távol vannak a személyesség későbbi fokaitól. Azt dokumentálják, hogy az íráshoz kedvet kapott parasztemberek számára magától értetődő „témaként” jó ideig a saját gazdaságuk kínálkozott. Némelyek csak néhány évet, mások ellenben több generációt ívelnek át. Kunszentmártonban maradt fenn például „egy földmunkás család hagyatéka”, amelyben a legkorábbi feljegyzések 1766–1773 közötti adatokat tartalmaznak gazdasági kiadásokról, majd utánuk az 1830-as években írtak következnek (Szabó István 1981). E feljegyzéstípus 19. századi darabjai főként cselédtartó gazdáktól maradtak fenn, s az írás egyik első motivációja annak rendszeres számon tartása volt, hogy a cselédek kialkudott bérét milyen módon és milyen részletekben fizették ki. Mogyoródról, 766Hódmezővásárhelyről, Tótkomlósról, Békés megyéből és máshonnan sok ilyen feljegyzést közöltek. Ceglédről származó írásokat a „lajstrom”, „napló”, „író könyv”, „emlékeztető könyv”, „számadáskönyv” kifejezésekkel jelölték íróik a 19. században (Máté B. 1987). Fejlettebb számadáskönyvek már tartalmaznak rövidebb-hosszabb ideig rendszeresen vezetett kiadási, bevételi adatokat is, valamint feljegyzéseket munkákról, családi eseményekről. Az ilyenek alapot adhatnak ahhoz, hogy egy-egy gazdaságról, annak stratégiáiról részletesebb elemzést is lehessen adni, mintegy kibontva a gazdasági adatok sokaságából az egyéni és családi élet számos egyéni vagy tipikus vonását; különösképp akkor, ha a „házi irattárak”-ban más, hivatalos helyekről származó iratok is fennmaradtak és összevethetők archívumok, statisztikák adataival, valamint az élő emlékezettel (Balogh I. 1980; Bőrcsök V. 1986; Mohay T. 1994; Molnár A. 1967; Molnár M. 1970; Szabó István 1973, 1974; Szabó László 1971; Sz. Bányai I. 1973).
Az egyéniség kibontakozása szempontjából fordulópontnak tekinthetjük az első világháborút, valamint az azt követő forradalmakat és a trianoni békeszerződést. Szabó Zoltán „a tardi helyzet”-ről írva világított rá, hogy a parasztok közül nagyon sokan a frontok hatására ébredtek saját fontosságuk tudatára, és ezzel a tudattal érkeztek haza; hogy a világháború a korábban paraszthoz illőnek tudott virtus megmutatására nemigen adott alkalmat, másféle erények érvényesültek (Szabó Z. 1936: 114–119). Parasztemberek nevei az első világháborút követően kerültek ki százával közterekre a számos település központjában felállított világháborús emlékműveken, s igen sok díszes kiállítású világháborús emlékalbum tartalmazta az egyes ezredek katonáinak néhány soros életrajzát, sokszor fényképpel illusztrálva (Kovács Á. 1991; Novotny T. é. n.). A katonák és hozzátartozók között intenzív levelezés indult meg (a levelek-lapok számát ez időből több millióra becsülhetjük), megszaporodtak a vegyes tartalmú, énekeket, verseket tartalmazó katonakönyvek, s a háborús élmények hatása alatt sokan fogtak tollat, hogy naplóban örökítsék meg tapasztalataikat. Számos forrás közzétevője emelte ki ezekkel kapcsolatban azt, hogy a hivatalos harctéri krónikák, levéltári forrásanyagok mellett a hétköznapi emberek világháborús emlékeit legvalóságosabban a saját írásaik ismertethetik meg az utókorral (Fehér Z. 1988; Kósa L. 1973; Környeiné Gál E. 1985; Szenti T. 1988).
A paraszti leveleket az egyéniség kibontakozása szempontjából nem könnyű értékelni, mert a levélben foglaltakon kívül sokszor alig valamit tudni írójukról. Parasztok leveleiről a 16. század óta vannak emlékek: ezek évszázadokon keresztül a kérelem és a panasz formáját öltik magukra az „urakkal” szemben, akik terheket rónak ki és engedményeket adhatnak. A jobbágyok panaszleveleit valószínűleg évszázadokon keresztül nem is maguk az érintettek, hanem a műveltségben felettük állók fogalmazták meg (Kovách G. 1971; Tóth I. Gy. 1996). A kivándoroltakkal való kapcsolattartás következtében a 19. század végétől szaporodnak meg az ismert emlékek, majd az első világháború idején és azt követően nőtt meg jelentősebben a levelek száma. Egy-egy szórványos közlést (Labanc Z. 1988) követően alapos néprajzi elemzést Keszeg Vilmos készített egyetlen 20. századi mezőségi parasztasszony évtizedek alatt fennmaradt 226 leveléről. Fontos megállapítása, hogy „a levelezés úgy is felfogható, mint életpályák metszéspontja. Az egyén saját pozíciójából figyelemmel kíséri levelezőtársai életének alakulását, levelei által részesévé, alakítójává válik mások 767életének. Helyesli, korrigálja, ’legitimizálja’ a döntéseket, s tanácsaival lehetséges perspektívákat nyit meg. S akarva vagy akaratlanul ezek az életpályák visszahatnak rá, életét mások életéhez igazítja” (Keszeg V. 1996: 53).
További egyéni vonatkozású forrásanyag a fénykép is. Sajátosan az: az egyén főként családi beágyazottságában jelenik meg rajta. A fényképezkedésre főként a családi élet eseményei adnak alkalmat, vagy az egyéni élet olyan fordulói, amelyek a család vagy a szélesebb közösség „nyilvánossága” előtt zajlanak: katonaság, lakodalom, migráció. Sajátos módon a parasztokról készült fényképek története mintha a fentebb vázolt folyamatot ismételné meg: eleinte csupán embertani típusok képviselőiként fényképezik kutatók a parasztokat, s a hangulatképeken, zsánerképeken és dokumentumképeken keresztül nagy utat kell megtenni ahhoz, hogy eljussunk a „fotó-antropológia” által megfogalmazott modern kérdésfelvetésekig vagy egy ingázó kubikos – a tiszaeszlári Skarbit András – hétköznapjairól szóló „fényképregényig” (Kunt E. 1995; Korniss P. 1988; Fogarasi K. 1996).
Századunk második felében kétségkívül az önéletírások, valamint az életrajzi célzatú beszélgetések az a két forráscsoport, amelyekből a parasztemberek egyéni életútjaira vonatkozóan a legtöbbet megtudhatunk. A műfaj folklorisztikai szempontú bemutatása e kézikönyv korábbi kötetében Küllős Imolától (1988) olvasható. Irodalmi szempontból Szávai János annak a véleményének adott hangot (a legsikeresebb paraszti önéletírások alapján), hogy az önéletírók olyan „naiv mesterek”, akiknek írásai elsősorban dokumentum értékűek, egy mélyvilágból hoznak hírt, de nélkülözik a távlatokat, a megformálás és szerkesztés egységes koncepcióját, s ezért „az irodalmon innen maradnak; ha olvassuk, elsősorban az információ kedvéért olvassuk őket” (Szávai J. 1978: 214). Mai felfogásunk ettől némileg eltér: igen sok paraszti önéletírás irodalom is, nemcsak dokumentum. Az önéletírók egy része voltaképp a határán áll annak, hogy tudatos alkotóvá, íróvá váljék; mások megmaradnak a szóbeliségben kiformált igaz történetek laza összefűzésénél vagy egyszerűen a tudatos kutatói kérdezés és szerkesztés eredményeként áll össze életrajzuk (Szilágyi Miklós 1980). Akik életrajzírásra vagy életrajzi beszélgetésre vállalkoznak, mindenesetre megtesznek egy igen fontos, a paraszti élettől korábban idegen lépést: az esetek jó részében átlépik a nyilvánosság küszöbét, s ez olyan tudatosodásra és számvetésre készteti őket, amivel korábban nemigen lehetett találkozni sem a krónikaíróknál, sem a számadáskönyvek vezetőinél, sem napló- vagy levélíróknál. Ebben a korántsem egyszerű lépésben fokozatok és lépcsők vannak, melyeken ki gyorsabban, ki lassabban megy át, a végeredmény pedig gyakorta megtévesztő, mert a lépések bizonytalanságáról és közvetve megfizetett „áráról” nem sokat tudni meg belőle. Sajnálatos, hogy az elmúlt negyedszázad során voltaképp csak szórványos kísérletek történtek arra, hogy az életrajzi beszélgetésekben és az önéletrajzokban foglalt, valóban tekintélyes mennyiségű információ módszeres feldolgozása megtörténjék, és némely általánosabb szempont és megállapítás megfogalmazódjék. A későbbiekben ezekből igyekszünk a lehetőségekhez mérten valamit összefoglalni.
Az egyéni élettörténetekkel és elemzésükkel voltaképp igen szorosan összefüggenek a családtörténeti kutatások is. Néhány ilyen jellegű néprajzi munka egyrészt a szerencsés forrásadottságokra épített, másrészt arra a felismerésre, hogy az élettörténetek mindig családtörténetbe is illeszkednek, még ha több generációra 768kiterjesztve ezt nem mindig lehet is dokumentálni. Tóth Ferenc egy makói hagymás család múzeumba került hagyatéka nyomán készített családtörténeti leírást, amelyben hangsúlyozta, hogy „Diós Sándort a legtipikusabb makói emberek egyikének tekintettük … A Diós család életútja példázza a város történeti folyamatát: tündöklését, megtorpanását, újabb felemelkedését és mai jólétét” (Tóth F. 1982: 3). Kocsis Gyula egy ceglédi parasztpolgár család, a Csurgaiak hat generációjának és több ágának társadalmi-gazdasági törekvéseit mutatta be igen alaposan adatolt tanulmányokban. Szabó László a túrkevei parasztbirtokos Dani Szabó család másfél százados birtoktörténetét, Szabó István a jászdózsai Kiss és Papp család több generációjának kapitalizmus kori gazdálkodását írta meg. Szenti Tibor a hódmezővásárhelyi tanyai életforma múltját és átalakulását saját családtagjai élettörténetén keresztül ragadta meg igen szemléletes módon, sok dokumentummal illusztrálva. Márkus István a nagyanyja, egy mozgékony gépészhez férjhez ment ceglédi vasutaslány család- és társadalomtörténetét vázolta fel; rámutatott néhány hagyományos (és kissé elnagyolt) társadalmi kategóriának a valóságban érvényesülő igen finom árnyalatára, meg néhány fontos tényezőre, amelyek társadalmi mozgásban tartottak egy családot évtizedek folyamán (Kocsis Gy. 1987, 1995; Szabó László 1971; Szabó István 1973, 1974; Szenti T. 1979; Márkus I. 1988).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
