A SZEMÉLYTELEN „NÉP”-TŐL AZ ÉLETPÁLYA-KUTATÁSOKIG
A SZEMÉLYTELEN „NÉP”-TŐL AZ ÉLETPÁLYA-KUTATÁSOKIG
Igen érdekes volna részleteiben ismerni azt a kutatástörténeti folyamatot, ahogy a népi kultúra és társadalom felé forduló érdeklődés szemhatárán először bizonytalanul, majd egyre erősebb kontúrokkal kirajzolódtak egyéni emberi arcok – először jórészt csak mint mellékszereplők, majd mint nélkülözhetetlen „adatközlők”, aztán egyre inkább mint önálló személyiségek, akiknek élete, sorsa magában is megismerésre érdemes. A társadalomtudományok voltaképp minden nyers adatukat először egyedekre vonatkozóan szerzik meg, és sokféle módszer felhasználásával ezekből építik fel a leírni, magyarázni kívánt típusokat: eleinte igen általános, átfogó szinten, utóbb egyre közelebb kerülve azokhoz az egyedekhez, majd az egyénekhez, akiktől első adataikat merítették.
A népköltési-néprajzi gyűjtés megindulásától, a 19. század elejétől évtizedekig nem találkozunk konkrét nevekkel, egyéni arcokkal a publikációkban. A kor romantikus felfogásának megfelelően minden mesélő, énekes reprezentáns képviselője egy egész közösségnek, elvontabban egy egész rétegnek vagy „a nép”-nek. Saját környezetükön kívül is név szerint ismert parasztemberek ebben az időben főként a betyárok voltak (Sobri Jóska, Rózsa Sándor), akikkel szemben a közbiztonság megszilárdítása érdekében igen határozottan léptek fel a kiegyezést közvetlenül követő időszakban, s akiknek alakját a népköltészet sokféle formában, főként a betyárballadákban fogalmazta meg (Voigt V. 1991).
Alighanem Jankó János Kalotaszeg magyar népe (1892) c. könyve volt az első 762olyan néprajzi monográfia, amelynek előszavában a szerző falvanként megnevezte „mindazon derék és értelmes parasztembereket”, akiktől könyve alapanyagát gyűjtötte. Ez a módszer azonban még jó ideig nem vált bevetté: Bátky Zsigmond (1906) a múzeumi néprajzi gyűjtés módszertanáról írva e kérdésre nem tér ki. A századfordulón a szorosabban vett néprajzon kívül a paraszti gazdaság, valamint a népművészet kutatásában találkozunk konkrét, megnevezett parasztokkal. A Gazdaszövetség felhívására 1899-től született községi monográfiákban egy-egy jellegzetes falusi parasztgazdaságot választottak, s azok gazdasági állapotairól adtak olyan részletes rajzot, amivel később majd a társadalomnéprajzi vizsgálatokban találkozhatunk. A Malonyay Dezső szerkesztésében megjelent A magyar nép művészete c. sorozat mindvégig súlyt fektetett a művészkedő parasztemberek egyéni bemutatására, a hitelesség érdekében olykor felhasználta az irodalmiasított tájnyelvben közölt párbeszédet is. A későbbi egyéniségkutatás előzményeihez kell számítanunk Kálmány Lajos népmesegyűjtését Borbély Mihálytól.
Az első világháborút követően Györffy István az, aki a Nagykunsági krónika (1922) népszerűen megfogalmazott fejezeteiben a történeti források megszólaltatása során felidéz egy-egy arcot a szilaj pásztorok, régi táncosok közül. A kibontakozó társadalomnéprajz az 1930-as évektől hoz fordulatot. Fél Edit Kocsról közölte konkrét parasztgazdaságok tárgyleltárait (1941a), a kisalföldi Marcelházáról pedig a nagycsaládi szervezetben élő Rancsó-Czibor család életvitelét mutatta be (1944c). Ő honosította meg és tette tudatossá a néprajzban azt a kutatási módszert, hogy a falvakban néhány kulcsadatközlőt választott ki, s az ő tudásuk jelentette a legbiztosabb fogódzót az általános ismeretek megszerzésében (Hofer T. 1993). Erre az időre esnek az első megjelent paraszti önéletrajzok is (Bálint S. 1942; Kardos János 1933; Túriné Cseh V.–Keskenyné Kovács V. 1967). Szélesebb körben is felfigyeltek a „művészkedő magyar pásztorokra” (Madarassy L. 1935), majd az ún. „őstehetségekre”, a versíró, festő-faragó parasztemberekre. A népi írók (Darvas József, Móricz Zsigmond, Sinka István, Szabó Pál, Tamási Áron, Veres Péter) irodalmi önéletrajzai, szociográfiái és regényei olykor kíméletlen őszinteséggel tárták fel azt a családi hátteret, amelyből a falvakról származó első generációs értelmiségiek kikerültek.
Az 1940-es évektől bontakozott ki a később egyéniségkutató iskolának nevezett folklorisztikai munkamódszer, amely a meseszövegek közléséhez hozzákapcsolta a mesélők – saját elmondásukra alapozott – életrajzának közlését is (Ortutay Gy. 1940). A kutatók ezeket az életrajzi elbeszéléseket természetesen nem tekintették az elbeszélők önálló alkotásainak vagy az újkori népköltészet valamilyen különös, önálló műfajának, hanem csak egyéniségvizsgálati nyersanyagnak, néprajzi, népköltészeti adaléknak (Katona I. 1962b). Ez a megközelítés nemcsak a mese, hanem a népzene és néptánc kutatásában is ért el eredményeket: a harmincas években felvették például a Pátria hanglemezsorozat énekeseinek életrajzait, később monográfia született egy sályi pásztor népzenei tudásanyagáról (Gábry Gy. 1981–82; Barsi E. 1984). A korszak szakmai vitáiban éppen az egyéniségkutatás előtérbe kerülése kapcsán igyekeztek tisztázni azt, mi is az egyéniség és a közösség szerepe a folklórban (Banó I. 1944; Péter L. 1947). Az 1930-as évektől iskolázott néprajzkutatók számára már magától értetődő volt, hogy gyűjtött adataikat konkrét személyekhez kötik, maga az „adatközlő” kifejezés is ekkor vált szélesebb körben elterjedtté.
763Az 1950-es évek végétől megszaporodtak az egyéni vonatkozású közlések: egyre nagyobb számban jelentek meg életrajzi beszélgetések, paraszti krónikák, feljegyzések, gazdasági naplók, önéletrajzok. Egy időben a szegényparaszti, illetve munkásmozgalmak története inspirálta visszaemlékezések megszületését. Köztük akad néhány, amelyek nemcsak íróilag emelkednek ki az átlagból, hanem részletgazdagságuknál és életszerűségüknél fogva néprajzilag is értékelhetők (Hoó B. 1963; Túriné Cseh V.–Keskenyné Kovács V. 1967). Skallák Illés Vallomása (1968) például egy első világháború után Brazíliába került egykori kommunista munkásember története. Az anyaggyűjtésben fontos szerep jutott a Néprajzi Múzeumban és több vidéki múzeumban szervezett önkéntes néprajzi, majd az ebből kinőtt honismereti mozgalomnak. Ennek keretében a pályázók többé-kevésbé világos elvárásokkal találkozhattak, aminek két fő jellegzetessége ragadható meg, s a megírt életrajzok nagyobb eséllyel számíthattak sikerre és esetleges kiadásra, ha ezeknek megfeleltek. Az egyik egyfajta „kizsákmányolás retorika”, annak érzékeltetése, hogy „most sokkal jobb, mint egykor”; a másik a népéleti jelenségek (egyfelől a munkafolyamatok, másfelől a szokások) minél részletezőbb leírása, aminek hatására némelyikben (szinte az életrajz rovására is) könyvnyi terjedelmet is elérnek ezek a részek (Szilágyi Miklós 1980; Vankóné Dudás J. 1983). Gyűjtési útmutatók, kérdőívek formájában ezek az elvárások sokfelé írásban is megfogalmazódtak (Máténé Szabó M.–Mohay T. 1988). Orosházán Nagy Gyula paraszti „önéletrajzíró” csoportot hozott létre a hetvenes években: innen kerültek ki olyan művek, mint például Repka János (1989), Csizmadia Imre (1984, 1987) és mások könyvei (Nagy Gy. 1983).
A hatvanas évektől feldolgozások, elemzések is születtek. Közülük alaposságát és további hatását tekintve kiemelkedik Fél Edit és Hofer Tamás Átányban végzett monografikus kutatása, amelyben egyre inkább előtérbe került a tárgyakkal élő ember, egyediségében éppúgy, mint gazdag kapcsolatrendszerében. A „kulcsadatközlők” itt már nem csupán az egész közösséget reprezentáló kitüntetett személyek, hanem fontossá válik a saját egyéni életük is: az átányi paraszttársadalomról szóló kötetben már életrajzok is vannak Orbánékról, Kakasékról és másokról, de más fejezetek is a közösségi kultúra és az egyéni törekvések szoros kölcsönhatásáról tanúskodnak (Fél E.–Hofer T. 1969b). Hofer Tamás később így ír: „Az átányi monográfia befejezetlenül maradt 4. kötete szintén életrajzok, személyes élettapasztalatok egymás mellé állításával kívánta kifejezni az átányi hagyományok, üzemek, lakóházak, erkölcsök és értékek, ismeretek közt megélhető, befutható életutak változatait. … Az egyes önéletrajzi visszaemlékezéseket mások kommentárjai, minősítő véleményei egészítették ki, hogy érzékeltessék a falubeliek megítélésének különböző ’optikáit’. A ’párhuzamos életrajzok’ és vélemények az egyes életútmegoldások elhelyezését szolgálták a helyi társadalom térképén, a közvélemény minősítési rendszerében” (Hofer T. 1993: 35–36). Fél Edit egyik utolsó munkája volt a mezőkövesdi Gari Margitról franciául megjelent könyv (1983), ami nem pusztán egy életút (elemzés nélküli) rekonstruálása, hanem „Gari Margit gyermekkorának, életének már megváltozott, eltűnt világát, elődök, rokonok, szomszédok alakját és azt a sajátos, egy egyházi hagyománytól különböző ’népi’ katolicizmussal mélyen átitatott világnézetet kívánta megörökíteni, amivel a környező világot felfogta, maga és mások cselekedeteit minősítette” (Hofer T. 1993: 35). A MTA Néprajzi Kutatóintézetében „életpályák 764és kapcsolathálók” címmel a nyolcvanas években zajlott kiterjedt kutatás, ami nagy mennyiségű életrajzi interjú módszeres felvételét eredményezte (sajnos egyelőre feldolgozatlanul). A nyolcvanas évek végéig nem mondhatjuk, hogy akár az élettörténetek, akár az életpályák kutatása egyöntetűen polgárjogot nyert volna a néprajzi kutatás egészében. Mind ez ideig egyetlen elemző monográfia készült arról, hogy egy 20. századi parasztember a saját gazdálkodásában hogyan élte át a mindennapokat, és mi módon törekedett a saját és a családja boldogulására (Mohay T. 1994).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
