KETTÉVÁLT RENDI HATÁRVONAL – ELVÁLASZTOTT TÁRSADALMAK
76KETTÉVÁLT RENDI HATÁRVONAL – ELVÁLASZTOTT TÁRSADALMAK
Az ésszerűségre apelláló változatokkal szemben a múlt század elején a jogi kézikönyvek lapjain mégis a jogvesztés anonymusi legendája volt népszerűbb, amelyben:
„Azt állítják, hogy ez a végzés [ugyanis a távolmaradók, az ősi szabadságjogokkal, s a vele járt kötelességgel nem élő személyek büntetéséről; T. Z.] igen sok magyart juttatott a parasztság állapotába.”
Ha a legenda hamis lenne – folytatja Werbőczy a paragrafust – „…nem történhetett volna, hogy [a magyarok közül T. Z.] az egyik úrrá, a másik szolgává, ez nemessé, az nem nemessé és paraszttá legyen, mert mindnyájan ugyanegy nemzetségből, tudniillik Hunortól és Magortól származtak” (I. rész 3. cím 4–5. §. Kiemelés T. Z.).
Közben érdemes felfigyelnünk arra, hogy a latin szövegben nem „paraszti” (rusticus), hanem köznépi (plebeius) állapot áll: „Haec sanctio, plurimos Hungarorum (ut praeteritur) plaebe perhibetur effecisse conditionis.” (Kiemelés T. Z.) Itt megint „élő szöveggel”, a múlt század végi fordítók – Kolosvári Sándor és Óvári Kelemen kolozsvári professzorok, s ugyanígy Csiky Kálmán – megengedhető, de saját, 19. század végi társadalomképükre jellemző, azt visszavetítő elhallásával találkozunk. Ahogy Acsády Ignác, a magyar jobbágyság századvégi történetírója fogalmazta volna, a fordítók is „az államfenntartó munkásnépre” gondoltak, a jobbágyságra (Acsády I. 1944: 8).
A 19. század végére a határvonal már többszörösen átértékelődött. 1848 után a hajdani rusticus rend örökösére, a birtokos parasztságra nem illik a „plebs” minősítés – a tulajdonosi osztályok egyike lett. A parasztság azonban korántsem volt már ezelőtt sem egységes. A jobbágyfelszabadítás is a rendi kor végén keletkezett törésvonalak mentén örökítette az egyenlőtlenséget a modern viszonyokra. Az új törésvonalat jobbágy és zsellér közé a Mária Terézia kori úrbérrendezés, az úgynevezett „urbárium” karcolta be az úrbéri telek tulajdonából a használati jog jobbágyságnak – mint rendi közösségnek (Varga János 1964: 384) – ítélésével (Szabó István 1940: 5462; Vörös K. 1952: 299–356; Eckhart F. 1956: 69–126; Fűr L. 1960: 415; Felhő I. 1970; Szabad Gy. 1987). A választóvonal egy már bomladozóban lévő paraszti kommunitást, a falut bontotta meg intézményesen (Tagányi K. 1898, 1950; Varga János 1952; Veress É. 1966). Ez tényleg adott valamelyes jogi alapot a jobbágybirtokosok „parasztrendi” közösségi öntudatának (Erdei F. 1980: 28), a felszabaduláskor egyben a polgári tulajdonosi státusnak is törvényes alapja lett (az elnevezésekről lásd Faragó T. 1985: 396–399).
A rendi határvonal kettéválásával Werbőczy még nem találkozott, a reformkor jogásza annál inkább. A jogvesztési legendát ennek indoklására meséli tovább, elkülönítve a szolgaságra vetetteken belül a „kényszerített szolgákat az önkényesektől”. A jobbágyok eredetére nézve az ismertetés írója „…azt hiszi: hogy hazánkban legelső jobbágyokká (a’ szót mostani értelmében vévén) az elfoglalt föld azon lakosai levének, kik győzelmes Eleinknek minden fegyveres ellenállás nélkül Önként meghódolván, javaik’ haszonélvezetében meghagyattak (…) ezek sorsa minden tekintetben sokkal kedvezőbb vala azokénál, kik akár a’ törvény’, akár a’ fegyver’ ereje által tökéletes 77szolgaságra jutottak, s rabszolgáknak, vagy is martalékoknak neveztettek…” Ők lettek a zsellérség örökösei. (P. Sz. A. 1823).
A jogvesztés legegyszerűbb legendája ez, amelynek közönségesebb változatai is éltek a múlt században. Georch Illés úgy véli, hogy azért jobbágy „… mivel jobbnak tartotta oda-haza a’ puha ágyban való henyélést, mint odaki a’ Tábort” (Georch I. 1804: I. könyv 27, etimológiaként említi még –„jobb az ágyban = jobbágy” – Kőváry L. 1847: 198). Az újkori magyar feudális rendi szervezet axiómája, a morális jogvesztés, a „sarkalatos törvények” sarkigazsága. A társadalom „aszimmetrikus ellenfogalmakra épülő”, dichotom szerkezeti felfogásainak a magyar műveltségben élő rendies változata (Koselleck, R. 1997: 5).
A kettévált rendi határvonalat, amely egyfelől – az elvben és eredetileg – egyedüli tulajdonjoggal rendelkező szabadok közössége, a nemesség, másfelől a tulajdonjog egyik alapelemét, a birtok használati jogát törvényesen is élvező úrbéri telkes jobbágyparasztság, valamint a falvak nem úrbéres zsellérsége, szolgái és szerződéses parasztsága, a parasztság nagyobbik fele között húzódott, maga a jobbágyfelszabadítás önkényuralmi időszakban megvalósult rendszere örökítette a polgári korra. Az egyének mint most már polgári tulajdonosok és a kétkezi munkájukból élő „nincstelenek” immár inkább rendies, mint rendi elkülönítése azonban nem volt idegen a modern szervezettől sem.
Az egész társadalomszerkezet tagoltságában vezet tovább a kettős határvonal a korábban rendi kiváltságokat élvező csoportoknak megfelelő osztályok, a szellemi foglalkozásúaknak később „úri középosztályként” megjelenő „polgári rendje”, a parasztbirtokosokat is magába foglaló „önálló keresetű” tulajdonos polgári osztályok, valamint az ezeknek, a választójogi törvényékbeli megfogalmazása szerinti „gazdai hatalom alatt álló” (1848: V. 2. §) munkásai között. Az utóbbiaknak a szociális kérdés veszélyeztetettségi érzését is kifejező megnevezése volt Európa-szerte a nálunk ritkán használt, ott népszámlálási statisztikákban is alkalmazott kifejezés, a falusi és városi munkásságot magába foglaló „veszélyes osztályok” (Chevalier, L. 1958; Thompson, E. P. 1971; Kőrösy J. 1893: 133).
A kettős rendi határvonal azonban csupán Magyarország forradalom utáni polgári osztálytársadalmát osztotta három nagy tömbre. Ezek fölött ott találjuk mint társadalom fölött álló társadalmat a második világháborúig a magyar polgári kor évszázadának egész rendszerét meghatározó, mind a történelmi jogi, mind a Max Weber-i szociológia értelmében rendi karakterű főrendjeit. A polgári forradalom (1848) után fél évszázaddal is a valódi polgári forradalomra váró polgári radikálisoknak „joggal” lehetett politikai céltáblája a „feudális maradványok” jelképe, a hitbizományokkal védett latifundiumaiban ülő születési arisztokrácia. „Joggal”, hiszen 1885-ig, az országgyűlés főrendiházának reformjáig, amely először vetette a magyar arisztokráciát vagyoni kritériumok rostájára, teljesen érintetlenül birtokolták a második rend, a mágnások minden elemében rendi jogi kiváltságait (Vörös K. 1987: 397). A mintakép pedig nem a despotikus Oroszország volt, hanem a 19. század minden téren első polgári állama, Anglia és az angol lordok háza. A főrendiházi reform és a polgári nagybirtok térhódításával a magyar főrendiház összetétele is közelített a példaképhez. A polgári „főnemesség”, bár nincs szó teljes összeolvadásról, a születési arisztokráciához hasonult.
78Hasonló tartózkodó együttélést tapasztaltak még a 20. században is a kortársak a birtokos köznemesség, az úgynevezett dzsentri és az „úri középosztály” másik csoportja, az értelmiségi, mintegy honorácior középosztály között.
A nemes birtokost, „az agrár-gentryt kiegészíti városi atyafisága, mely polgári, helyesebben »úri« pályán működik. Úri pálya az, melyen a köznemesség 48 előtt élt: politikai szereplés, minisztériumi és vármegyei hivatalok, lovastiszti pálya. A gentry ez alapjában véve középkori, rendi keretek tágításától aggályosan tartózkodik. Nemcsak hogy nem nemeseket fel nem vesz magába, kivéve ha azok házasság útján s egyébként is érzelmileg asszimilálódtak vele, de maga is tartózkodik minden oly pályától, hol nem hasonszőrűekkel egybevegyülhetne. Bizonyos értelmiségi ágakat, melyeken a hazai viszonyok közt a dekorumnak csak minimuma érhető el, aminő pl. a középiskolai tanári pálya, tudatosan bojkottál” (Szekfű Gy. 1934: 317, kiemelés T. Z.).
Az értelmiségi középosztály szemében a dzsentri műveltsége volt fogyatékos. A „műveltség” azonban nem volt csupán ízlés dolga, hanem diplomával, érettségi bizonyítvánnyal járó kiváltság, ami birtokosai számára az országgyűlési választójogban kétszeres vagyonbeszámítást engedett meg. A műveltség minősített, s érzelmeket keltett a társadalom nagy csoportjaiban. Ebben a szellemben fogalmazta meg – a példaképpel együtt – a középosztály alsó határát Leopold Kornél szekszárdi bankár: a Nyugat „… iparosai az általános műveltség oly fokán állnak, mint a kereskedők vagy a szorosabb értelemben vett intelligencia: minden társas körben otthon érzik magukat.” Ezzel szemben nálunk: „…különösen a kisebb városokban, hol az iparos osztály még távolabb áll a műveltségtől, folyton ellenséges indulattal viseltetnek az iparosok az intelligens elem iránt, gyakran gyűlölik őket: mert alacsony műveltségük mellett nem érintkezhetnek a társaséletben az intelligenciával” (Tóth Z. 1989b: 340).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
