A LOPÁS ÉS A VEREKEDÉS MINT LEGÉNYES VIRTUS
A LOPÁS ÉS A VEREKEDÉS MINT LEGÉNYES VIRTUS
A családi vagyonhoz képest csekély mennyiségű termény otthoni lopkodása és a suttyomban értékesített holmi árának elmulatása közben a „jut is, marad is” szentenciával nyugtatgatták magukat a gazdalegények is, s álcázó ravaszságukban bíztak: úgysem fog kiderülni. Abban nem bízhattak, hogy kisebb érték eltulajdonítását a szokásjog megengedi! Bár a szórványos adatokból bizonyosnak látszik, hogy jószerével országszerte és több generáció óta „bevett szokás” volt a legénymulatságok költségeinek otthoni lopásokból való fedezése (például Bódva-vidék – Ruitz I. 1966: 94; Dombiratos, Csanád m. – Tóth B. 1988: 60–61, 209–210), a szülők nem a kis érték lopását elnéző jogszokás hatása alatt tartózkodtak attól, hogy tolvajt kiáltsanak. A gyermeki csínyek közé sorolt, a bandázással együtt járó kis lopások, korcsoportjellemző „erkölcsi lazaságok” legénykori folytatásának tekintették az idősebbek az otthoni lopásokat. Ezeket persze a szülők a nevelés részeként, legyenek bár fiaik gyermekek vagy majdnem felnőttek, mégiscsak szigorúan megtorolták, a család belső ügyének tekintvén a „bűnt” is, a „büntetését” is (lásd erről Kádár L. 1959: 141–142; Nagy J. T. 1994a: 280).
754A legénybandák tagjait persze ilyenkor a virtus is motiválta. Annyiban mindenképpen, hogy – ismervén apjuk kérlelhetetlen szigorát – hányaveti kivagyisággal, nem gyerekes alázattal néztek szembe a lebukás kockázatával. És meghatározta e korcsoport életvitelére jellemző szabadosságnak, erőfitogtató vetélkedésnek, duhajkodásnak a nagyszülők (és az anya) által a „majd kitombolják magukat!” bölcs belenyugvásával szemlélt, az apa által viszont lehetőleg kordába szorított, tehát az idősebb korosztály részéről nem azonos megítélése. Ilyen összefüggésben van szimbolikus jelentősége annak, hogy egy kisújszállási (Jász-Nagykun-Szolnok m.) volt nagygazda legénykori mulatozásaira és apró otthoni lopásaira emlékezve fontosnak tartotta megemlíteni nagyapja és apja véletlenül kihallgatott évődő vitáját is. A nagyapa helytelenítette az apa túlzott szigorúságát, mondván: „Azt hiszed, én nem tudtam, hogy lopod a búzámat? Csak én nem akartam szólni.” (Saját gyűjtés, 1988.)
A legényvirtus legegyértelműbben a közrendet megbontó s a testi épséget, sőt az emberéletet is veszélyeztető verekedésekben: a gyakran vérre menő ütközetté terebélyesedő párviadalokban jutott kifejezésre. E korcsoport belső erkölcsi normája szerint – ahogyan Szendrey Ákos megfogalmazta – a „verekedés nem bűn, sőt szinte erényszámba megy”. Idézvén az általánosan elterjedt szólást – „Nem az a legény, aki üt, hanem aki állja” –, magyarázatként hozzáfűzte, hogy „éppen azt ítélik meg, aki kitér, megfut a verekedés elől” (Szendrey Á. 1936a: 66).
Igazi verekedésnek persze a nyilvános erőpróba számított. Hiszen a fiúgyermekek – a kamaszok, a majdnem legények – is össze-összekaptak, s a felnőttek nem érezték szükségét a közbeavatkozásnak; hadd intézzék el maguk között a vitát (egy esetleírás: Szabó Pál 1956: I. 379–384). A nyilvánosság előtt zajló erőpróba azonban afféle „avató szertartásnak” minősült. Tömörkény István Legényavatás (1896) c. novellája arról szól, hogy a suttyó legény a teljes napszámra várakozók közé áll hétfőn reggel, s amikor ezt az idősebbek rosszallják, egy katonaviselt legény így védi meg: „nem gyerök ez mán, hanem legény. Tennap mán vereködött a tánchelyön”. Más helyütt is hivatkozott az író a verekedés ilyen értelmezésére, s azt is hangsúlyozta, hogy „feleséges ember nem verekszik, csak legény. De még a legénység komolyabb része, például a katonaviselt szintén nem verekszik” (Tömörkény I. 1963: 43–44, 446).
A verekedések kiváltó oka leggyakrabban a falvanként, illetve falu- vagy városrészenként szerveződő legénybandáknak a falun vagy városrészen belüli párválasztást kikényszerítő, hagyomány szentesítette szembenállása, ellenségeskedése volt. A rivális csoport valamelyik tagjának udvarlási szándékát kötelezően el kellett hárítani, viszont az ilyen szándék kinyilvánításával provokálni is lehetett. Ebből következően: a közösségi szolidaritás, bármennyire személyes volt is a sérelem, a párviadalba való beavatkozásra kényszerítette a közvetlenül nem érintett legényeket is. Különösen azok érezték „kényszernek” az alkalmi késztetéseket, akiket kötekedő, verekedő, garázda természetűeknek ismert a környezetük. A kollektív emlékezet róluk azt szokta megőrizni, hogy ifjúkoruk duhajkodásairól akár harminc-negyven késszúrás hege is tanúskodott (lásd pl. Kádár L. 1959: 176–177). Ha pedig egy-egy verekedés halállal végződött, s a vétkesnek el kellett viselnie a reá szabott börtönbüntetést, a vétlen gyilkosságra emlékezők inkább mentegető, mint elítélő hangsúllyal szokták volt mondogatni: „Mindönkinek van egy féltéglája, amit le köll koptatni [tudniillik a börtönben]” (Tápé, Csongrád m. – Börcsök V. 1971: 255).
755Függetlenül attól, hogy a párválasztási szabályok megsértése volt-e a hangoztatott oka a verekedésnek vagy csupán alkalmi indok robbantotta ki, a számonkérés, a bosszú, az elégtétel már-már ritualizált alkalmai rendszerint a közösségi összejövetelekhez kapcsolódtak. Vagy a kocsmai mulatások, vagy – még inkább – a búcsú, a vásár, a bál, a sorozás jelentették a kedvező alkalmat. Vagyis amikor egymás előtt lehetett bizonyítani, esetleg a jelen lévő leányok elismerését is kivívni. A néprajzi leírásokból az látszik, hogy az egyik falut „bicskásnak”, a másikat békésebb természetűnek ismerte a környezete, a virtuskodás tehát nem volt mindenütt azonos súlyú. Mégis: a „régi” legényéletet jellemző sztereotípiaként majd minden faluban és mezővárosban meg szokták fogalmazni a századelőre emlékező öregek, hogy „ritka bál múlt el verekedés nélkül”. Az általánosítás nyilván úgy értendő, hogy egy-egy verekedés folklorizálódott emléke sokkal nyomatékosabb, mint az „eseménytelen” báloké – a „gyakoriság” emlegetése tehát nem feltétlenül statisztikai érvényű. (A legényverekedésekről lásd pl. Bódvavidék – Ruitz I. 1966: 101; Ivád, Heves m. – Csizmadia A. 1979b: 36; Visk, Máramaros m. – Szöllősy T. 1994: 40; Mezőkövesd, Borsod m. – Herkely K. 1976: 493; Orosháza, Békés m. – Hajdú M.–Kovács F. 1965: 488; Szeged vidéke – Gémes E. 1979: 67, Juhász A. 1993: 35; Gombos, Bács-Bodrog m. – Jung K. 1978: 76.)
Akik már kinőttek a legénykorból, ha nem is helyeselték a legényvirtus emberéletet veszélyeztető eldurvulását, az erőfitogtatást és a vetélkedést mint a szokásrendszerhez hozzátartozó gesztusokat, több-kevesebb megértéssel vették tudomásul. A tudomásulvétel eléggé ellentmondásos viszonyt teremtett a faluközösségek és a mindenkori hatalom között. Az adatok egy része arról tanúskodik, hogy a falvak-tanyák népe a maga belső ügyének szerette tudni a legényverekedéseket: nem vette szívesen a rendőrök, a csendőrök és a bíróság buzgólkodását a vétkesek felkutatásában és megbüntetésében (lásd pl. Cserzy M. 1943: 257. szegedi tapasztalatait). A külső beavatkozás úgyis csak a verekedés formáján módosított, s inkább ártott, mint használt. Amikor a legfőbb verekedőeszközt, a botot a hatóság eltiltotta, kabátujjba rejthető, madzagon a vállra akasztott kurta botokkal szerelkeztek fel a legények, s amikor a tilalom ezekre is kiterjedt, átvette a szerepét a még veszélyesebb bicska (Tömörkény I. 1963: 345). A faluközösség „bűnpártoló” magatartását sejtető adatok ellenére: azt mégis elvárta a falvak népe a helyi hatalomtól, hogy visszatartó erejű szankciókkal korlátozza a testi épség veszélyeztetését. Nem a feudalizmus kori bűnüldözés nagyobb hatékonysága és különös szigora, inkább ez az igény fejeződik ki abban, hogy a falusi-mezővárosi bírák eléggé gyakran büntettek olyan verekedési ügyekben, melyek nem „bűnesetnek”, hanem a legények virtuskodásának látszanak. Az úriszékig viszont csak akkor jutottak el a verekedési ügyek, amikor haláleset történt (lásd pl. Hódmezővásárhely – Herczeg M. 1979: 115; Vác, Pest m. – Schram F. 1970: 639; úriszéki ügyek: Hajdú L. 1985: 240–248; Kállay I. 1985: 316–320). A 19–20. század fordulóján pedig, jóllehet egy-egy nagyobb verekedés tetteseinek felderítése komoly gondot okozott a bűnüldözőknek, mivel nemhogy feljelentők, tanúk sem jelentkeztek, inkább kevesellték, mint sokallották a bírói szigort: „Mér ne vereködne? – idézte Tömörkény a Szeged környékiek vélekedését –, hat hónapot rászán, osztán megöli azt, akit akar. Hát hat hónapot ér egy ember élete?” (Tömörkény I. 1963: 349.)
756Ebben a véleményben az eredendő jellemhibára hivatkozó elemi igazságérzet és a súlyosbító-enyhítő körülményeket ennek ismerete híján mérlegelő bíróság gyakori konfliktusa fogalmazódott meg. Bármennyire bizonyosak voltak is a falubeliek a „szándékosságban”, mert ismerték az elkövető személyiségjegyeit, büntetőjogilag ez bizonyíthatatlan, ha egy tömegverekedés véletlen eseményének tudta álcázni a verekedő az eltervelt leszámolást. Bár sok hasonló tartalmú, jogszociológiai érdekességű adatot lehetne idézni, a bíróságok ilyen „bírálatainak” alig van bizonyító ereje, amikor a gyilkosság paraszti megítéléséről általánosító véleményt fogalmazunk. Hiszen nemcsak a „legsúlyosabb bűn az emberölés, tehát a büntetésnek is a legsúlyosabbnak kell lennie” kategorikus kijelentésekre, hanem a „bizonyos élethelyzetekben mégiscsak megérthető, elfogadható az emberölés” tartalmú részleges felmentésre is felsorakoztathatóak az „igazságérzettel” megindokolt laikus vélekedések.
Az érdekviszonyok felidézése azonban sok mindent megmagyarázhat a bírósági ítéleteket hol sokalló, hol keveslő vélekedésekből is, a paraszti jogérzék bűnpártolássá torzulásából is. A személyi tulajdon megvédésével indokolt önbíráskodás jogosságának tudatát például nem szokta befolyásolni, ha a vétséggel messze nem arányos, esetleg halált okozó eszközöket alkalmaz a sértett. A tetten ért tolvajt – s ez nemcsak a hagyományos paraszti közösségekben, napjainkban is általános gyakorlat – inkább alaposan megverik, mintsem a bírósági igazságtétel lehetőségét keresnék (lásd például Orosháza, Békés m. – Hajdú M.–Kovács F. 1965: 491; Mátraderecske, Heves m. – Veress L. 1978: 127). A 19. század második felére vonatkozó híradások szerint a vagyont védő önbíráskodásnak a legszélsőségesebb módszerei is elfogadottak voltak a szegedi tanyavilágban. A tanyai béresek gerely módjára dobták a vasvillát a baromfit dézsmáló gyermektolvajok után (Tömörkény I. 1963: 70–77). A hatalmas városhatár benépesedésének évtizedeire emlékezők szerint ha a tanyában lakók észrevették a házásók bűnös mesterkedését, ásóval sújtottak a lyukon kibukkanó tolvaj nyakára (Börcsök V. 1968: 134). A legdurvább verésre is készen állott az önfelmentő formulaszöveg: „örüljön, hogy az életét viheti” (Tápé – Börcsök V. 1971: 255). A saját tulajdon megvédhetésének ez a felfogása magyarázza meg azt is, hogy egy tiszaugi (Jász-Nagykun-Szolnok m.) öreghalász miért idézte a bíróság igazságtalansága példájaként azt az esetet, amikor a varsákat módszeresen fosztogató haltolvajok súlyos sérülést okozó megverése miatt a károsult halászokat ítélték börtönbüntetésre (Szilágyi Miklós 1989: 92).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
