A LOPÁS MINT SZÜKSÉGLETKIELÉGÍTÉS
A LOPÁS MINT SZÜKSÉGLETKIELÉGÍTÉS
A gazdagoktól lopás szegény emberi indoklásának is egyik eleme volt, hogy a „sokból” úgysem fog hiányozni az a „kevés”. Erre a szembeállításra alapozott önfelmentés persze a népi jogértelmezés szerint sem jelentett vitathatatlan mentséget. Az erkölcsi ítéletet formalizáló közmondások például a lehetséges következmény mérlegeléséről is árulkodnak: „Aki ma egy tojást lop, holnap már egy ökröt”; „A tolvaj kis tűn kezdi és ökrön végzi”; „A rabló is apró lopásokkal kezdi” (Vöő G. 1989: 175, 213, 255). Mégis úgy tűnik a jogszokás-ismertetésekből: az elemi jogérzék nemcsak kényszerhelyzetben esetleg figyelembe vehető mentségként ismerte el az „egész tulajdonhoz” képest jelentéktelen érték eltulajdonítását. Pontosan körülírt fenntartásokkal és az érdekviszonyoknak alárendelten ugyan, de eléggé általános „közösségi normává” avatódott a kis érték ellopását megengedő jogszokás.
Fél Edit martosi (Komárom m.) gyűjtési tapasztalata szerint „Lopásnak az számít, amikor valaki valamiből az egészet elviszi; ha csak egy részét, az még nem lopás” (Fél E. 1944a: 66). Megengedett volt ebben a faluközösségben, hogy a földek közt járó egyszer-egyszer megetesse az állatait a máséból, valamennyit esetleg el is vigyen, vagy másnak a gyümölcsfájáról, inkább mégis a hullott gyümölcsből szedjen éhsége csillapítására. Más faluismertetések nem mutatják annyira elnézőnek a parasztokat bármilyen „kis lopás” tűrésében, mint amilyenek ezekből és a további példákból kitetszően a martosiak voltak. Az úton járó, a mezőn dolgozó ember közvetlen szükséglete kielégítésének tudomásulvétele azonban bízvást jellemezhető általánosan 753érvényes jogszokásként (lásd például Tiszaújfalu, Pest m. – Kádár L. 1959: 30; Nagyszalonta, Bihar m. – Sinka I. 1987: 71; Szeged-Alsótanya – Börcsök V. 1968: 135; Kecel, Bács-Bodrog m. – Bodor G. 1984: 657; Bölcske, Tolna m. – Nagy J. T. 1994a: 268). Nem csupán megengedő, hanem a tűrés kötelességét hangsúlyozó – és analógiás magyarázatokkal is megindokolt – a terhes nő tulajdonképpen a magzat „kívánsága” által kényszerített kisebb élelemlopásainak közösségi minősítése (általános elterjedtségét bizonyító párhuzamokkal: Gombos, Bács-Bodrog m. – Jung K. 1978: 27).
Az „íratlan törvényként” emlegetett megengedés, bármennyire általános jogszokásnak látszik is, korántsem jelentett persze feltétlenül érvényesülő napi gyakorlatot. A károsodó tulajdonos, illetve az ő érdekeit védelmező csősz, jogkövetkezmény nélkül bármikor figyelmen kívül hagyhatta, és „vétkes tolvajlásnak” ítélhette. A fentebb idézett irodalmi és szakirodalmi adatok sem zárják ki ezt a lehetőséget! Kádár Lajos a szőlős vidékek „nagyon szép, emberséges íratlan törvényének” felidézése után megvallja, hogy kisgyerek korukban mégsem mertek hozzányúlni az idegen gyümölcshöz. Sinka István a „két jó öreg csősz” szemhunyásának tulajdonítja, hogy erre az „íratlan törvényre” hivatkozva jóllakhatott sült kukoricával – a gazda engedelmében korántsem lehetett biztos. Börcsök Vince pedig – emlegetvén ugyan, hogy a mezőrendőri törvény is megengedi, „ha valaki más gyümölcsfájáról, szőlőjéből, dinynyéjéből éhsége csillapítására fogyaszt” – a tanyai lakosság elítélő vélekedését tekintette igazán jellemzőnek: „Az efféle tolvajt elkergetik, elverik, rásütik a puskát, és egyáltalán nem várják be, hogy tisztázódjék, vajon csak fogyasztani akart, vagy vinni is szándékozott”. Jung Károly a jogszokás eltérő értelmezésének tragikus következményét szemlélteti, amikor – hasonló tartalmú tunyogi (Szatmár m.) hiedelemelbeszélésre is utalva – egy terhes nőről szóló „igaz” történettel példálózik: a csősz cseresznyelopáson kapván agyonlőtte, s a boncoláskor derült ki, hogy „a picikének a szájábo vót a cseresznye”.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
