A SZEGÉNY–GAZDAG SZEMBENÁLLÁS ÉS A LOPÁS
A SZEGÉNY–GAZDAG SZEMBENÁLLÁS ÉS A LOPÁS
Legegyértelműbben az uradalmi cselédek, mezőgazdasági bérmunkások – tulajdonnal nem rendelkezők, a létfeltételeikért folyó küzdelemben az idegen tulajdonnak kiszolgáltatottak, ebben az értelemben tehát nem is parasztok – erkölcsi felfogásában rendelődött alá a lopás megítélése a „szegény”–„gazdag” szembenállásnak. Nem abban az értelemben volt rétegspecifikus a „szegény embernek” ez a külön erkölcse, hogy eltökélten és teljességgel elvetették volna „a lopás bűn” alapelvet. Miközben saját közösségükön belül ők is ezt tekintették életszabályozó elvnek, és tudomásul vették, hogy az úr szintén annak tekinti: minden eszközt igénybe vesz, hogy a tulajdonát megvédje, kialakították a félelemteli rejtőzködésből és a csak azért is bátorságból összeszövődő magatartásformájukat. Így reméltek valamelyest módosítani az amúgy változtathatatlan társadalmi léthelyzetük igazságtalan voltán. Ezt a cselédi mentalitást a
Törvénnyel, joggal szembeszállva,
vagy előle bölcsen kitérve
kelnek naponta új csatára.
Ezer veszély közt tíz körömmel
kaparnak rettegve hazát
vagy előle bölcsen kitérve
kelnek naponta új csatára.
Ezer veszély közt tíz körömmel
kaparnak rettegve hazát
hangütése után a csendes osztályharc névtelen hőseinek apológiájaként idézte fel 1933-ban Illyés Gyula (1972: 177–213). A „puszták népének” ez az érzelmi és politikai indítékú hőssé magasztosítása nem a titkolt, a kényszerű törvényszegések elszigetelt 749eseteinek szimbolikus jelentést tulajdonító költői stilizáció és fiúi eszményítés eredménye. Számos egyéb adat is bizonyítja, hogy valóban „réteg-erkölcs”: a nincstelenek, a szegények közösségi meggyőződése kristályosodott ki az illegális szerzés rejtett-takargatott, kényszerűen, de büszkén vállalt, s nem is elszigetelt eseteinek védelmére.
A jellegzetesen „szegényemberi”, bár nem csupán a cselédeket, napszámosokat, hanem az uradalom árnyékában létező s magukat ehhez a környezethez képest „szegényként” meghatározó kisparasztokat, olykor a módosabb gazdákat is jellemző erkölcsi felfogás és az üldözéssel dacolás példáit elsősorban a szépírói igényű életképek, önéletrajzok esetleírásai, csak kisebb részben az etnográfusi általánosítások kínálják. Balmazújváros (Hajdú m.) gyepsori szegénysége „hajdan” sötétedés után – de akár nappal is – a zsidó nagybérlők szalmakazlából hordta a tűzrevalót. „Ma már” azonban nem lehet – állapította meg Veres Péter az 1930-as években –, mert bezárják, a csendőrök megverik, akit rajta kapnak, sőt le is lőhetik a csőszök, „és gyepsori mondás szerint »ráfogják, hogy úgy született«”. A napszámos gyermekei répát, tengerit, tököt gyűjtöttek a malackának, s az apjuk is rendszeresen hordta haza a munkából, tarisznyájába rejtve, amihez éppen hozzájutott. „A csősz tudta, néha látta is, de nem szólt érte. Így szokták ezt mindig. Ki mit őriz, abból él”. A vetőgépnél dolgozó napszámosoknak is elnézték korábban, ha telerakták a tarisznyájukat a vetőmaggal, az új intéző azonban csendőrkézre adja a bűnöst. A „rendes embert” kereső kocsisgazdának így fogadkozik tehát az egyik ajánlkozó: „… nem vallassz velem szégyent. Nem vagyok már gyerek, tudom, mi a rend és a becsület” (Veres P. 1954: 43, 212, 229). Az emlékiratíró Berényi Andrásné a nagyúti (Heves m.) Károlyi-uradalomban az itteni viszonyok kivételes előnyeként azt tapasztalta, hogy „senki, sehonnan, semmi munkából nem megy haza haszon nélkül, a béres az ökör élelméből eteti a tehenét, a kocsis a lovakéból, a fejős tehenekéből és egész nyáron ott a határ… Lehet itt élni a népeknek, ha nem restell felkelni és cipekedni”. Valahol mindenki talált lehetőséget a szerzésre; a lányok, asszonyok például ha a magtárban dolgoztak, esténként 5–6 kiló terményt is hazavittek a csizmaszárban. Loptak persze az intézők is, „mert ha ők nem lopnának, a cseléd sem lophatna” (Berényi A.-né 1975: 176–177, 183). A Szeged környéki tanyavilág szegényeinek sanyarú életlehetőségeiről tudósító Gémes Eszter a cséplőmunkásoknak ételt hordó asszonyok eltűrt „szokásáról” („ételhordó edényeiket mindig megmeregették. Még a garabolyokat is”) és az erdő mellett lakók tüzelőszerzéséről („Éjjel az embörök kimönnek fűrésszel, még csak le se térgyepölnek, maguk magasságábul vágik el a szép fákat, koronáját levágják, azt röggel elviszik az asszonyok, a derekat meg az emberek”) mint ezekkel azonosuló tanúságtevő számolt be. Azt is hozzáfűzvén, a maga számára mintegy felmentésként, hogy bármelyik intéző csak addig maradt a Pallavicini-uradalom szolgálatában, „míg valahol egy szép tanyás birtokot nem vett […] Mindenki lopott, azért az uraságnak is maradt” (Gémes E. 1979: 165, 176–177).
Nemcsak a közvetlen függőségi viszonyban lévők loptak, amit tudtak az uradalomtól – a birtokos paraszti szolidaritás is érvényét veszítette az úri birtok határán. Az orosháziak, a békésiek (Békés m.) erkölcsileg nem ítélték el az uraság földjén való legeltetést, s ha urasági tábla mellett hajtottak el, „néhány cső kukoricát, tököt feldobtak a kocsira”. Ezt a lopást „nem tartották bűnnek”, s általában is elnézőbben 750ítélték meg a gazdag embertől, mint a kisbirtokostól történő apróbb lopásokat (Hajdú M.–Kovács F. 1965: 491; Pusztainé Madar I. 1983: 802). A kisnemesi öntudatú ivádiak (Heves m.), akik egyébként lekicsinylően beszéltek a szomszédos, jobbágyszármazék pétervásáriakról, mert Márton-nap előtt egymás libáját is lopkodják, az urasági és az állami erdőből a saját szükségletet kielégítő fa lopkodását „természetesnek” tartották. A fához való jog – így vélekedtek – „hozzátartozik az ember életéhez, csak úgy, mint a víz vagy a levegő” (Csizmadia A. 1979b: 51). A rimóci (Nógrád m.) vagy a vállusi (Veszprém m.) szegények – sőt: „a gazdagok sem restellték” – a más erdejében lopva kivágott és régi vágásúnak álcázott fával még kereskedtek is (Petercsák T. 1989: 261; Petánovics K. 1987a: 265–266).
35. ábra. Foglalójegyek, fajegyek. Gyergyóremete (Csík vm.)
A jegyek használói voltak a 20. század elején: 1. Albert Márton, 2. Ferencz István, 3. Ferencz János, 4. Bakos Dávid, 5. Portík Sz. József, 6. Portík H. Ádám, 7. Balázs Cs. Imre, 8. Balázs Lukács, 9. Balázs György, 10. Portík Lajos, 11. Brassai János, 12. Péter János, 13. Molnár Mihály, 14. Molnár András, 15. Laczó Balázs, 16. György János
Ha a második világháború előtt a „szegény”–„gazdag”, a termelőszövetkezetek megszervezése után az „enyém”–„közös” szembenállásnak rendelődött alá a lopás erkölcsi megítélése. Az egyszerű behelyettesítést, függetlenül attól, hogy volt cselédek vagy volt gazdák vállalják ma már büszkén vagy vallják be keserűen a tulajdonnal kapcsolatos felfogásuk kényszerű megváltozását, a mentségkeresés azonos volta bizonyítja. Vagy a túl alacsony kereset kényszerítette ki – hangoztatják a mai emlékezők, de ugyanezt hangoztatták annak idején is, ha védekezniük kellett – a közös vagyon módszeres dézsmálását, az állami szigorral való dacolást (lásd a magyarországi tapasztalatainkkal megegyező erdélyi példát: Nagy O. 1989: 235), vagy az uradalmi intézők lopásaival példálózó, fentebb idézett érvelés értelmeződött át nagyon is átlátszó módon: „a vezetőség még nagyobb zsivány, miért ne lopjak én is?” (szokolyai példa: Szilágyi Miklós 1993b: 163–165).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
