A VENDÉGTŐL ELVÁRT ILLEM
A VENDÉGTŐL ELVÁRT ILLEM
A vendégtől elsősorban azt várják el, tudja, mikor és hová mehet látogatóba, mivel ezzel magát és vendéglátóit is megkíméli az esetleges kellemetlen helyzettől. „Csak oda megyek, ahol előre tudom, hogy szívesen látnak” (Böde, 1990).
Bár a vendéglátás kétségkívül elsősorban a háziakat tette próbára, a vendég szerepe sem volt mentes az elvárásoktól. Még a leginformálisabb vendéglátási formára, a szomszédok „benézésére” is vonatkoztak illemszabályok. A szomszédnak elvben minden időben bejárása volt a házhoz. Mégsem illett különösebb indok nélkül a „reggeli órákban vagy étkezés idején” mennie, s nem illett komolyan vennie, ha 691hellyel vagy étellel kínálták (Bertalan Á. 1963: 56). Általános, nemcsak a szomszédra érvényes szabály volt, hogy étkezési időben nem illett látogatóba menni, ugyanígy későn este sem (Veres L. 1971: 34). Nem illett állatetetési időben sem más házához menni. Ennek idejét mindenki tudta (Makkoshetye, 1968).
A más házához menésnek a módja is szabályokhoz kötött volt. Nem illett például akárhol bemenni. Karcagon a hátsó kerítésen lévő kiskapun át csak „kivételesen jó szomszédok járnak egymáshoz”. Nem illik, hogy a kertből jöjjön fel valaki. Csak az utcáról illik bejönni (Örsi J. 1984: 843).
„Benyitni nem illett sehová régen se. Azért annyira már akkor is volt művelt a nép” (Nagyrákos, 1991). A kopogás nem régi szokás parasztságunknál, „úrnak való tempó”-nak tartották régebben. Mikor a gyerekek idegen házba menve kopogtak, tanítójuk útmutatása szerint, rájuk szóltak: „Akkora úr lettél mán, hogy kopogni kell!” (Luby M. 1935: 57). Az 1822-ben született szegedi Kováts István is az iskolában mint újdonságot tanulta: „Erre is megtanított később a mi jó tanítónk bennünket” (Kováts I. 1981: 68). Később, mikor iskolai hatásra elterjedt, már otthon is tanították rá a gyerekeket: „kopogás nélkül nem mentek be” (Igal, 1989).
A vendég beköszönése is illendő kellett hogy legyen, annál is inkább, mert a háziak köszönése erre adott válasz volt. Tehát az alaphangnemet a vendég ütötte meg, például így: „Adjon Isten jó estét. Egészséggel, békességgel érjük az új pecsenyét!” (Csete B. Honism. Szakkör, 1994: 9). A férfivendégnek kalaplevéve illett a házba belépni (Pintér S. 1941: 3).
A kínáláskor a vendégre nézve kötelező szabódás normáját már ismertettük. Az viszont a háziakra nézve sértés, ha a vendég semmit nem fogad el: „Egy falatot, egy nyeletet mindig vettem, ha kínáltak. Nem akartam senkit kikosarazni” (Varsány, 1973). Az elfogadó gesztus tehát inkább csak szimbolikus volt, épp ezért lényeges volt, hogy kicsit, keveset vegyen a vendég.
Meg kellett azonban érezni a kínálás intenzitásából és a helyzetből, hogy mennyire valódi a kínálás: „Ha azt látja az ember, hogy nagyon kínálják, akkor tör belőle az ember egy picit, a másik felét meg visszateszi.” Mert van olyan, hogy „nem jószántából mondja, hanem csak azért, hogy ne mondják, hogy meg se kínálta” (Böde, 1990).
A vendég státus sok tapintatot követel, mivel a család „intim szférájába” hatol be, s ezzel semmi módon nem szabad visszaélnie. Nem szabad például kíváncsiskodnia. Ha például a háziasszony a vendég jöttére kiszáll a szövőszékből, „az azt jelenti, hogy nem akarja megmutatni a munkáját” (Luby M. 1935: 56).
A távozás optimális idejét a vendégnek meg kellett érezni. Voltak a távozásra serkentő mozzanatok is, mint például a vendéglátói gesztusok intenzitásának csökkenése, majd lassú elmaradása. A rendes vendég nem várta meg ezeket a figyelmeztető jeleket, hanem magától mondta: „Nem tartalak fel, neked dolgod van.” Ha mégsem vette észre magát, vendéglátója megkérdezte: „Tenálatok nincs lefekvés? Mikor szoktatok lefeküdni? Így figyelmeztetik” (Mihályfa, 1989).
Már szankciószámba megy, ha a vendéget a házigazda otthagyja: „Jól van Feri, te csak menj, nekem dolgom van.” Ezt általában a leittasodott vendéggel csinálják (Mihályfa, 1989).
A vendéglátáskor a gyermekektől is elvárják az udvarias viselkedést. A tisztelettudó köszönésen kívül ez főleg azt jelentette, hogy nem szólhattak bele a felnőttek 692beszégetésébe, s ha kiküldték őket, nem illett hallgatózniuk sem. Ellenben, ha a vendég „kérdezte a gyereket, akkor illett neki válaszolni, mert ha nem válaszolt, akkor arra a gyerekre mindjárt azt a megjegyzést tették, hogy butácska (Szigeti Gy. 1987: 24–25). A gyermek helyes viselkedésével növelhette szülei presztízsét.
A vendéglátás, különösen ünnepélyesebb formája a család egyfajta erőpróbája volt. Ilyenkor a család a legjobb oldalát igyekezett mutatni, ezért erre az időre minden családi viszályt felfüggesztettek. Perlekedő feleségét férje a vendégek érkezése előtt figyelmeztette: „Amég a vacsora le nem jár, itt harag nincs!” (Nagy O. 1988: 45).
Ha vendég van a háznál, a megszokott dolgok színvonala „megemelődik”. „Jó étvágyat kévánok az ebédhő! – mondják, ha vendég is ül az asztalnál” (Vecsey F. 1979: 27). Polgárosodottabb vidékeken ilyenkor abrosz kerül az asztalra, s az ételt ezúttal nem fazékban tálalják fel, hanem „kiszedik porcelántálba” (Nagyrákos, 1991).
Ma a vendéglátás mintha a reprezentáció irányába tolódna el azzal, hogy megszűnnek „közbülső” formái. Vagy az egyre költségesebb nagy ünnepi szokásokat jelenti, vagy azokat a spontán formákat, amikor valamilyen ügyben beszaladnak egymáshoz.
Mindez a vendéglátás megváltozott funkcióját tükrözi. A közösségi összetartozás, a szimbolikus tőke gyűjtésének hosszabb távon megtérülő alkalma helyett a gyors ügyintézés, illetve a család önreprezentációjának alkalmaként a presztízsverseny részévé vált.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
