A BESZÉLGETÉS MINT A VENDÉGLÁTÁS RÉSZE
689A BESZÉLGETÉS MINT A VENDÉGLÁTÁS RÉSZE
A kínálás elsősorban mint a megtisztelés jele volt fontos. Ugyanez állt a beszélgetésre is: „A gazdám szerette megbecsülni, ha volt kit, és mindenkivel elbeszélgetett” (Győri K. 1975: 76).
A vendéglátással kapcsolatos beszélgetés igen alkalmas az információcserére, de egyben része a pihenésnek is, amely, különösen régebben, az együttlét örömének megélését szolgálta: „Az együttlétek tele vannak a köszöntések szép formulájával, az »Isten tartsa«, »Isten megáldja«, »Isten éltesse« állandóan készenlétben áll a tardiak száján” (Szabó Z. 1986: 189).
A vendéglátás egész tempója lassúbb volt még a 20. század elején is, s nagyobb szerepe volt benne a beszélgetésnek: „Ha vendég jött, mert akkoriban rokonlátogatásra egész kocsival mentek, meghányva a kocsiderék gyermekkel, ilyenkor (…) egész éjjel beszélgettek” (Gémes E. 1978: 218).
A beszélgetéshez tartozó udvariasság szabálya volt a régebbi vendéglátásban, hogy nem illett a vendéget siettetni vagy faggatni: „Nem szólt a sógor egy szót se, ők meg nem akarták zaklatni, majd elmondja, ha akarja. Megtömi a pipáját az édesapám zacskójából, rágyújtanak mind a ketten, szívják a pipát, mink csak várunk, hallgatunk. No végre leszítta Kalicz sógor a pipadohányt, (…) – „Hát tudjátok-e hol jártam? – Dehogy tudjuk, (…) majd elmondja” (Berényi A.-né, 1974: 99).
A vendégfogadás befejező szakasza négy részből állt: utolsó kínálás, tartóztatás, ajándékozás, kikísérés.
Utolsó kínálást, „amikor a vendégek menni készültek”, van, ahol „Szent János áldásnak”, másutt „búcsúpohárnak” hívják (Molnárné 1988: 374). A tartóztatás elmaradhatatlan része volt az udvarias vendéglátásnak. Régen különösen szokás volt, hogy a vendégeket a „végtelenségig marasztalják.” Ha a vendég készülődni kezd, illik erről lebeszélni: „Dehogyis menj el, ráérsz!”
Az ajándékozás nem feltétlenül tartozik a vendéglátáshoz, de egy lehetőség, amivel a vendég iránti megbecsülés kifejezését még fokozni lehet (Veres L. 1971: 32). A néprajzkutató is hozzáteheti saját tapasztalatából, hogy az 1970-es évekbeli gyűjtőútjai során alig engedték el egy háztól néhány tojás vagy egy kis gyümölcs nélkül. Az 1980-as években azonban már az ellenkezője ment ritkaságszámba.
A kikísérés mint záróaktus szimbolikus jelentésekkel terhelt. A vendég iránti tiszteletadást világosan megmutatta, hogy hányan és meddig kísérik ki. Ha a vendég a család valamelyik tagjához jött, „annak kell kikísérnie, akinek a látogatása szólt” (Luby M. 1935: 62). Ezenkívül szabály, hogy a női vendéget inkább nő kíséri ki, a férfi vendéget pedig férfi.
„A kedves vendéget a házaspár a kiskapuig kísérte. Ha nem olyan kedves, csak a gangig. A nem nagyon kívánt vendég pedig örülhetett, ha a háziak a konyhaajtót »betették« utána” (Molnárné 1988: 275). A nagyon megbecsült vendéget „az egész család kikísérte a kiskapuig” (Luby M. 1957: 12).
Nem udvarias gesztus a vendégtől a kapuban azonnal búcsút venni, „ilyenkor illik egy kicsit beszélgetni. Az asszonyok szoktak olyan titkosakat sugdosni egymásnak” (Mihályfa, 1989). De szabály az is, hogy „a vendégnek kell először elmenni, nem illik otthagyni”. Régebben az emberséges házigazdának még arra is gondja volt, hogy 690megittasodott vendégeit „kímélettel és óvatosan rakják kocsira” (Szeremlei S. 1911: 425).
Van a vendéglátásnak néhány olyan udvariassági szabálya, amely általános elvként vonható le. Ilyen, hogy „a vendég nem maradhat egyedül. Fölváltva vagyunk vele” (Böde, 1990). De szabály az is, hogy a vendéggel lehetőleg nem vitatkoznak. Egy zsombói asszony mesélte, hogy felháborodott azon, amit vendége náluk beszélt, „de nem szóltam, az ember a vendégét nem rohanhatja le”. Amikor viszont a többi vendégét sértő megjegyzést tett, megkérte, hogy vegye figyelembe, hogy azok is a vendégei (1976). Lehetőleg még a vendég gyerekre sem szólnak rá. Egy kővágóörsi asszony mesélte, hogy nem mert rászólni a vendég gyerekre, amikor az már a tizedik darabot vette el a süteményből, amit más számára megrendelésre sütött (1992).
A vendégnek olyasmit is szabad, amit másnak nem. Ha például sarat hoz be a cipőjével, és próbál valamit tenni ez ellen, rászólnak: „Maga azzal ne törődjön, majd kitakarítják” (Mihályfa, 1989).
Van azonban határa is a „vendégjognak”. „Az apa még akkor is a főhelyen ült, mikor vendége gyütt” (Szenti T. 1985: 113). Korlátozva volt a vendég beszédbeli szabadsága is, ha gyerek volt a helyiségben. Normális körülmények között a gyerekeket ilyenkor kiküldték, de ünnepkor nem. Ezt illett figyelembe vennie. Ha mégis „sikamlósan szólt, apám lepisszentette. »Sógor, ünnep van a háznál, most nem küldhetem ki a gyerekeket«” (Gémes E. 1978: 219).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
