A VENDÉGLÁTÁS ETIKETTJE
A VENDÉGLÁTÁS ETIKETTJE
A viselkedési kultúrának kiemelt része volt ez parasztságunknál is. A „magyaros vendégszeretet” szinte kötelezett, egyenesen „magyar regulának” tartották. Túlzásai miatt „rossz szokású magyar vendégszeretetről” szól az apját emlegetve a szegedi Kovács István, mivel apja „sokszor elhozatta a bort hitelbe is, hogy a cimborákat megvendégelhesse” (Kováts I. 1981: 103, 50).
A magyar mentalitás részeként megnyilvánuló vendégszeretetnek ünnepélyes alkalmakkor a reprezentáció igen fontos tartozéka volt. A hegyaljai Tállyán 1885-ben, a városka újonnan megválasztott papját olyan ünnepélyességgel fogadják, „minőt a magyaros vendégszeretetökről ismert tállyaiak tudnak csakis megcsinálni”. Már Miskolcon küldöttség várja, és egy „hosszú sor hintó” kíséri a vasúttól Tállyára, s mindezt ünnepi bankett koronázza. Az egyik presbiter így szól a paphoz: „Hát bizony kedves Tisztelendő uram sok vasárnap délután csak 3–4-en leszünk majd a templomban, de azért mi akkor is annyira fogjuk szeretni, mint most” (Hézser E. 1900: 153–154).
Nem számítottak vendéglátásnak viszont az olyan spontán formák, mint például a szomszédok mindennapos „benézése”, bár ez sem nélkülözött minden szabályt. Sokan úgy tartották, hogy „a szomszéd, testvér nem vendég”. Ha ilyen közeli rokon jött, „akkor nem volt nagy szabály. Nem számított vendégségnek, nem volt megkínálva.”
A vendéglátás legelső gesztusa tulajdonképpen az, hogy a vendég jöttére abbahagyják a munkát. Ez önmagában a vendég megtisztelésének gesztusa. Az első pillanatokban kiderül, hogy a látogatás csak valamelyik családtagnak vagy az egész családnak szól-e. Ez némileg módosítja a forgatókönyvet.
Az invitálás tulajdonképpen a vendég fogadásának aktusa, amely már előre meghatározza az egész rákövetkező cselekmény szintjét. A vendéget a köszöntés és a „kerüljön beljebb” felszólítás közben „betessékelik” a szobába. A szíveslátás térbelileg is kifejeződik, minél megbecsültebb a vendég, annál beljebb vezetik a szobába. Az ajtó előtti, a kemence körüli tér a munka tere, akit megtisztelnek, innen invitálják beljebb, a „kultikus térbe” (Gunda B. 1961: 254).
A bevezetés után a leültetés is meghatározott szófordulattal történt: „Üljön le, ne vigye el az álmunkat.” A vendég felszólítás nélkül nem ülhetett le, a háziak mutatták meg neki a helyét. Férfiember úgy kínálta az ülést, hogy megfogta a széket (Luby M. 6881935: 62). Közös házastársi gesztus esetén „az asszony kínálta székkel, a férj tette oda, ahol le akarták ültetni, de az asszony törölte le a kötényével akkor is, ha erre egyáltalán nem volt szükség” (Molnárné 1988: 374). Régen a kedves vendéggel a házigazda visszatetette a kalapját a fejére: „ott van annak a helye, nem a fogason” (Pintér S. 1941: 3).
Még a legszegényebb helyen is megkínálják a vendéget. „Ha megkínálom, azzal mutatom meg, hogy becsülöm valamire.” „Nem számított vendégségnek, ha nem volt megkínálva.” A legnagyobb szégyennek számított, ha valaki nem tudta mivel megkínálni a vendégét: „Isten őrizzen minden asszonyt attól a szégyentől, hogy kevés legyen az asztalravaló” (Pető M. 1987: 29).
A vendéglátásra már előre rá kellett készülni. Rendes háznál tartottak e célra mindig valamit: „Apám félretett egy kis darab szalonnát, hogy ha vendég jön, meg tudja kínálni.” Másrészt mindig „bővebben” főztek. Az étellel való megvendégelés nem volt mindenütt szokásban, csak ünnepekkor.
Az ital volt a kínálás legfontosabb kelléke. „A pálinka mindig elé volt, mert édesapám, ha az utcán találkozott a komájával, jó emberével, mindjárt hítta be, s azonnal kínálta a finom szilvapálinkát” (Győri K. 1975: 45). A szokásosabb „kínáló” ital mégis a bor volt, ezért ha a pincébe mentek, mindig hoztak haza, hogy legyen a háznál.
A kínálásnak, akárcsak az elfogadásnak rítusa van, amely nemcsak a viselkedést, hanem a bizonyos helyzetekben mondandó szavakat is szabályozza. „Ha valaki például benyit egy házba, ahol éppen ebédelnek, megáll az ajtóban, és jó étvágyat kíván.” Erre a felelet a házigazda részéről: „Szívesen látjuk”, mire a válasz: „Na csak tessék, Isten áldásával. Az enyém is megvolt” (Nagy O. 1989: 57). Ha a vendég mégis elfogadja a kínálást, az a kínálás-szabódás rítusa szerint történik. Ilyenkor így invitálnak: „No, fogyassza, jó szívvel adom.” A vendégnek kéretni illik magát. „Aki első kínálásra vett, azt rendszerint mohónak, falánknak mondták. Illett megvárni, hogy kétszer, háromszor kínáljanak, közben szabódni” (Kósa L. 1984a: 77).
Az ismételt kínálásnak is megvannak a kialakult szavai: „Nincs olyan rakott szekér, akire ne férne!”; „Ahol 5–6 ember jóllakik, a hetedik sem marad éhen!” (Pető M. 1987: 29). Vidékenként is eltérő, mennyire erőltetik a kínálást: „A menyem komlói, muszáj náluk egy falatot elfogadni, mert akkor megsértődnek. Mi azon nem sértődünk meg” (Böde, Zala m.). „Addig kínáltak, amíg a vendég el nem fogadta.” Ugyanezen a belső-somogyi vidéken a német lakosság körében csak egyszer kínáltak (Knézy J. 1975: 114). A kínálást kétszer kell visszautasítani, harmadszorra azonban el kell fogadni (Fél E.–Hofer T. 1972: 292). A kínálásnál tehát az udvariasság azt írja elő, hogy a vendéglátó állandóan kínáljon, a vendég számára pedig azt, hogy minél kevesebbet fogyasszon (Bourdieu, P. 1966: 225).
A helyes kínáláshoz egyfajta „teljesség” is hozzátartozik: „tele tálat” kell kínálni. Hogy mi számít tele tálnak a különböző ételek esetén, az változó. Héderváron (Moson m.) úgy tartják, hogy 9 szeletnél kevesebb kalácsot nem lehet a tálra tenni.
A kínálás időzítése is eltérő, van ahol rögtön az elején kínálnak. Másutt – s valószínűleg ez a régebbi forma – a vendéget akkor kínálják, mikor már készül elmenni. A szabály előírja, hogy „a vendég ne hirtelen távozzon, hanem tudassa, hogy nem tud tovább maradni, ezzel alkalmat adva, hogy a már előkészített ételt behozzák” (Fél E.–Hofer T. 1972: 291).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
