A TISZTELETADÁSI FORMÁK A VERBÁLIS KOMMUNIKÁCIÓBAN. KÖSZÖNÉS
A TISZTELETADÁSI FORMÁK A VERBÁLIS KOMMUNIKÁCIÓBAN.
KÖSZÖNÉS
KÖSZÖNÉS
„Köszönni tisztesség, fogadni becsület” – tartották falun (Babus J. 1976: 146). Ezért is van, hogy olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak a köszönésben megnyilvánuló tiszteletadásnak. Fontos volt a megfelelő köszönési mód alkalmazása csakúgy, mint a köszönésben mutatott készség. Az, hogy valakit „ne lehessen megelőzni” a köszönésben. Faluhelyen ezt úgy mondták, hogy „jó köszönő” valaki, s ez nagy dicséretnek számított.
Mindig a fiatalabb köszönt előre az idősebbnek, akkor is, ha csak pár év volt a korkülönbség. Ez a szabály az utóbbi években erősen fellazult, s maguk az idősebbek sem ragaszkodnak már hozzá.
Korábban az volt az általános, hogy a nők köszöntek előre. Majd „átmeneti időszak következett, amikor már felváltva köszöntötték előre egymást a nők és a férfiak. Legújabban már vannak olyan öntudatos parasztasszonyok is, akik elvárják azt, hogy a férfi köszönjön nekik előre” (Szigeti Gy. 1987: 22). Polgárosodottabb falvakban ez már régebben bekövetkezett.
Általános törvény volt, hogy a „menő ember üdvözli az állót, éppúgy, mint a házhoz menő az otthoniakat”. A járókelők köszöntik „az ablak alatt ülőket” (Répási S. 1949: 156). Aki egyedül megy, az üdvözli a csoportban állókat” (Szállási S. 1930–1935: 83).
A férfiakkal ellentétben, egyes vidékeken az asszonyok csak találkozáskor köszöntek egymásnak, elváláskor nem. Egy régebbi köszönési mód volt, hogy szabadban találkozáskor, amíg egymás közelébe nem értek, addig csak nézték egymást, és csak akkor köszöntek, mikor éppen „elléptek” egymás mellett. Ilyenkor előre is köszöntek, és el is köszöntek egyszersmind (Gelencsér S. 1970–1971: 14).
Külön módja volt a munkában levő köszöntésének. Ilyenkor a köszönőformulához egy, a munkára utaló megjegyzést is kellett tenni. Nagytarcsán (Pest m.) régebben például azt, hogy „Segítsen az Isten!” A köszönéshez a köszönés fogadásának a módja is hozzátartozott.
A köszönés részei: Az üdvözlés verbális részének a szigorúan vett köszöntésen kívül tartozéka volt egy formula is, ami a helyzetre utaló valamely barátságos megjegyzés volt. Úgy tartották, hogy „maga az üdvözlés nem juttatja kifejezésre a kellő tiszteletadást, nyájasságot, barátságosságot, valami jelentéktelen kérdést kell hozzá fűzni: „Jó napot Pista bátyám. Nízöget?” (Vecsey F. 1979: 27). Hogy ez régies köszönésmód, azt mutatja a Tudományos Gyűjtemény ugyanerről beszámoló 1819-ből származó adata is: „Midőn valakivel mentekben öszvetalálkoznak, többnyire így szokták köszönteni: Isten áldja me kédet, de ez még nem elég, hanem megkérdezik, hová megyen, mit dolgozik? És tisztességesnek tartják mindenikkel elegendőképpen beszélleni” (Szeder F. 1819: 45).
682Ennek a köszönéstoldaléknak egyébként a barátságosság manifeszt funkciója mellett az információszerzés volt a rejtett funkciója. Hogy ezzel ki mennyire élt, az már az egyéntől függött. Ez a „rituális frázis” adott legnagyobb teret az egyén találékonyságának, egyéniségének. A köszöntött fél érdeke gyakran inkább az volt, hogy elkerülje a tudakozódást. Apátfalván (Csanád m.) a református gyerekek azért köszöntöttek dicsértessékkel, mivel „így kerülték el annak a kockázatát, hogy a kapu előtt üldögélő öregek azt tudakolták volna, hogy a köszönő gyerek kinek a fia vagy lánya” (Szigeti Gy. 1987: 22).
A köszönéshez a verbális részen kívül gesztusok is tartoztak, úgymint: kézcsók, kalapemelés, kézfogás, felállás.
Kézcsókkal a gyermek üdvözölte régebben szüleit és az idősebbeket, valószínűleg iskolai ösztönzésre. A szülőknek adott kézcsók egyes adatok szerint inkább a jobb módú családoknál volt divat. Régebben a házhoz jövő vendégeknek is kezet kellett csókolni „illendőségből a szíves vendéglátás kimutatásául” (Janovics É. 1983: 22). A kalapot egyes vidékeken csak „a templom, útszéli kereszt és a pap, illetve szentség előtt emelik le. Egyébként köszönéskor csak megbillenti a kalapját” (Szállási S. 19301935: 83). Más vidéken viszont már „messziről megemelik a kalapjukat” (Visonta, 1975, Hoppál M. gyűjt.).
A köszönés és a hozzá tartozó gesztusok igen alkalmasok a státuskülönbségek érzékeltetésére is. Különösen a differenciáltabb társadalmú mezővárosokra volt jellemző a köszöntésmódok „rétegzettsége.” A kalap tekintetében ez a kunsági városokban úgy jelentkezett, hogy a „nagyobb vagyonúnak, úrnak kalapot emeltek, kisebb rangúnál csak a szélét érintették meg”. Ez a differenciálódás a múlt század végi tagosítással erősödik fel (Tálasi I. 1977: 123).
A kézfogással ezt a különbségtételt úgy tudták érzékelteni, hogy míg a gazdák egymással kezet fogtak, „a zsellérnek csak az ujja hegyét nyújtja” (Fél E. 1941a: 2). A kézfogás a hagyományos falun inkább a mesterembereknél volt általános. Paraszti gyakorlatban az alkunak, üzletkötés megpecsételésének volt szinte elkötelező aktusa. Később elterjedt a férfiak között, de a köszönést nem helyettesítette. Megvolt a kialakult rítusa: „A csoporthoz érkező kezdi a kézfogást jobbról balra haladva, »ahogy kaszálunk«”. A korelv és a réteg-hovatartozás itt is megnyilvánul, mindig az idősebb és a magasabb társadalmi állású nyújtja előre a kezét.
A kézfogás a legénykapcsolatokban a belső korhatárok átlépésének megpecsételésére is használatos, a suhancból legénnyé válás rítusának elfogadó gesztusa. Egy híres verekedése után fognak először kezet az idősebb legények Veres Péter hősével. Hozzátartozik az „átemelés” rítusához, hogy ezután a köszönésmódjukat is megváltoztatták, a „szervusz öcsém” helyett „szervusz komám”-at mondtak, „és ez nagy különbség” (Veres P. 1957: 192–193).
A ház „területen kívülisége” a kézfogással kapcsolatban is megmutatkozott: „Ha házhoz mentünk, kezet fogott egymással, ha haragudott is, ha kivel megverte is egymást” (Györffy Gy.-né 1950: 588).
A felállva köszönés az üdvözlés különösen megtisztelő formája volt, ami leginkább a plébánosnak, tanítónak, orvosnak és jegyzőnek járt ki (Szigeti Gy. 1987: 22). Hozzátartozik ehhez, hogy tőlük, éppen magasabb státusuk miatt szintén különösen megtisztelő köszönést tartottak helyesnek. Nagyon fontos volt a középosztálybeli 683ember megítélésénél annak köszönésmódja: „Mindenkit megbecsül, messzirűl köszön” – mondták Varsányban a plébánosról. „Nem lehet megelőzni a köszönésben” – mondták Héderváron az orvosról. A „messziről való” és „mindenkit megelőző” köszönés voltak a vezérmotívumok a magasabb státusúaktól elvárt köszönésmódban.
A köszönésnek mint kommunikációs formának voltak olyan metakommunikációs üzenetei, amelyeket kevésbé lehet verbalizálni, de az érdekeltek pontosan „dekódolták”.
„Másképp köszön az ember a rokonának”, mondták Varsányban. Különösen ünnepélyesebb találkozáskor a rokonok kifejezték az „összetartozást: a nők és a gyerekek megcsókolják egymást, a férfiak megölelik egymást és kezet fognak. A kisgyereket a férfiak magasra emelik.” A köszönési forma tartalmazza, és ezzel mintegy megerősíti a rokonsági terminológiát is (Örsi J. 1990: 148). A barátságosság magasabb hőfokát is ki lehet fejezni a köszönéssel: „Nagyon jóba voltunk, még most is. Annyira üdvözölnek” (Igal, 1989).
A köszönés nemcsak köt, de old is, helytelen formája, elmaradása komolyan veszélyeztetheti a kapcsolatot. Hogy ennek mennyire tudatában vannak, arra jó példa annak a nagyrákosi férfinek az esete, aki egy háztól, ahol géppel csépeltek, köszönés nélkül ment el. Erre rádöbbenvén, már otthonról, visszament. „Azért jöttem, hogy elfelejtettem elköszönni. Jóéjcakát!” (1990).
A köszönés elmaradása negatív üzenetnek számított. „Szó nélkül elmenni egymás mellett igen nagy sértés” (Vecsey F. 1979: 27). A rossz viszony jelzésére is alkalmas a köszönésmegvonás: „Falun mindenki köszönt egymásnak, csak azok nem, akik haragban voltak” (Végh G. 1969: 23).
A család morális egysége miatt nem volt veszélytelen az sem, ha a gyerekek elfelejtettek köszönni. „Mert a nem köszönésbe már valami haragfélét képzeltek be.” Rászóltak az idősebbek az ilyen fiatalra, „és még a szüleinek is megmondták” (Végh G. 1969: 24).
A köszönés nem fogadása is sértés, még akkor is, ha csak figyelmetlenség az oka, „amire ők is haragusznak” (Szállási S. 1930–1935: 84). De régebben szándékos, szankcióforma is volt ez. Például a megesett lány, erkölcstelen asszony köszönését sem fogadták, „elfordították a fejüket” (Nyírlugos, 1965).
A köszönés tehát korántsem volt ártalmatlan illemtani kérdés, hanem nagyon is sok mindent befolyásoló kommunikációs fegyver. Ez a kiélezett szerepe falun ma már múlóban van, hiszen egyre többen nem is ismerik egymást, s a fiatalabb generációk számára már némileg eltérő funkciója van a köszönésnek.
Polgárosodottabb vidékeken a „parasztos” köszönésformák hamarabb kimentek a divatból, a hozzájuk tapadó hagyományos értelmezések is hamarabb jelentőségüket veszítették.
Az egykori falun, ahol korábban mindenkinek, még az idegennek is illett köszönni, a megváltozott helyzetről úgy számolt be egy helyi tanítónő, hogy 20 éve, mikor a faluba került, még elvárták tőle, hogy mindenkinek előre köszönjön, de 10–15 éve már nem. A gyerekek a nyári szünetben már a tanároknak sem köszönnek.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
