A „társadalmasítás”
671A „társadalmasítás”
Míg a pár éves kor a „jó és rossz megkülönböztetésének” korszaka, a 4–12 éves korban a falusi „illemkódex” alapvető szabályait kell a gyermeknek elsajátítania: „Köszönni, hallgatni a felnőttek jelenlétében, megfelelően megszólítani a rokonokat, ismerősöket, s már nemcsak a családon belül, hanem a közösség felé is mintegy képviselni a családot” (Szabó László 1989a: 385–386).
A szocializáció fontos része volt, hogy a gyermek megtanulja a közösségbe való beilleszkedést, a kooperációs és kommunikációs formákat. Már kiskorától igyekeztek a nyilvánosság előtti félénkségről lenevelni, s szülei reakcióin látta, hogy a bátor fellépést várják el tőle.
Az anya feladata volt, hogy gyermekeinek megtanítsa a nyilvánosság előtti viselkedés alapszabályait. Ezt a kommunikációs helyzetekre lebontva tette. Például, ha a gyerek a szomszédba ment, így intették: „Köszönj, ha bemégy! Ha ösznek, gyere haza! Az öregebbnek kezet csókolj!” (Kiss L. 1981: II. 265). Még a várható kérdésekre adandó választ is beléjük táplálták: „Mondták, ha valamivel kínálnak, el ne fogadjuk, mert azt hiszik, azért megyünk, hogy enni adjanak. El nem fogadtuk. Azt mondtuk, mink ettünk otthon, nem vagyunk éhesek. Akkor mondták, nincs olyan rakott szekér, amire ne férjen, egyél gyerekem” (Böde, 1990).
Az anya feladata volt a családon kívüli világ bemutatása a gyermek számára: „Hogy szeresse az ember egymást, anyámtól tanultuk. Meg, hogy nem szabad a szomszédokkal pörölni” (Böde, Zala m. 1990). Arra is ránevelték a gyerekeket, hogy „a rokonokat jobban kell szeretni. Keresztapátokat, keresztanyátokat el ne kerüljétek köszönés nélkül, meg ha arra kerültök, akkor bemenjetek megnézni, hogyan vannak, mi újság náluk” (Hédervár, Moson m.).
Az apa a falun kívüli világba vezette be fiát, vitte magával vásárba, malomba. A munkára nevelés során is számos alkalom adódott arra, hogy a társas viselkedés kultúráját átadja fiának. A kocsihajtás megtanításakor például az e munkával járó társadalmi kötelezettségek legapróbb részleteire is felhívta a figyelmet: „Szép lassan ereggy, térjé ki félkocsiutat a jobb kezed felé mindön kocsi elől. Ha látod, hogy mén kifelé a fődbe valaki, vödd fő. De azt né vidd e a főggyire, csak kérdözd mög, huva mén, hun tödd lé” (Lele J. 1969: 4). De beavatta fiát a „férfias” viselkedés rejtelmeibe is: „Apám azt monta, ha már legény akarsz lenni, akármikor legalább társaságban cigarettázzál ha máshon, itthon nem is. Még azt is hozzátette: aki cigarettázik, azt a lányok sem nézik olyan málé szájúnak” (Lévai J. 1980: 28).
A szülőkön kívül más is, például a legényavató szertartás „legénykeresztapja” is segített a fiú társadalomba való bevezetésében: „A megkeresztelkedett legénykének már szabad volt »lányokhoz« járnia, s gyakran a keresztapa vitte őt első ízben, hogy bemutassa, hogyan kell »kopogtatni«, illedelmesen beköszönni, beszélgetni, emberségesen viselkedni. Ezekről a kérdésekről a szülei nem beszéltek a parasztlegénnyel, megbírálták, szidták, ha rosszat tett e téren, de nem tanították” (Duba Gy. 1974: 82). Az első világháború után sok vidéken divatba jöttek a tánciskolák, s az ezek által közvetített viselkedésformák szintén a parasztifjúság szocializációjának a részévé váltak.
Az egyénnek az identitás kialakulása során saját helyének tudata mellett, „másoknak 672a rá vonatkozó képét” is el kell sajátítania (Pápay Zs. 1985: 55). A család a tiltások és előnyben részesítések rendszerével segítette ifjabb tagjait annak a helyzetnek az érzékelésében, amit a család a közösségben a magáénak tudott vagy szeretett volna tudni: „Már iskolás koromban irányítottak a szüleim, hogy ezzel a fiúval ne barátkozz, mert az nem tehozzád való. Ez csak cselédgyerek, te meg gazdagyerek vagy” (Lévai J. 1980: 128). A fiatalnak a családja érdekeivel való azonosulás mellett meg kellett tanulnia azt is, hol van ennek a határa.
Minden család „felfelé” törekedett, és „lefelé” elhatárolta magát, ezért volt jelentősége a társadalmi érintkezés minden apró mozzanatának, az információadástól a köszönésig, sőt, a köszönés fogadásáig. A család örökké veszélyeztetett, mindig újra biztosítandó társadalmi helyzetének megőrzésén dolgoztak a szülők, s ennek félig tudatos szabályait adták tovább viselkedési előírások formájában gyermekeiknek is (Márkus I. 1979: 129).
A paraszti társadalom növekvő differenciálódásával a viselkedés egyre formalizáltabb lett, s ez tükröződött a nevelésben is. A „Köszönj szépen mindenkinek!” parancs az őrhalmi (Nógrád m.) nagygazda családokban a két világháború között már így módosult: „Köszönj mindenkinek, de ne elére!” Vagy: „Ne hagyd magad! Ilyen nincs, mint te!” Vagyis a közösséggel való azonosulás mint ideál helyett egyre inkább a kiemelkedés igénye erősödött fel, amit már kisgyermekkortól igyekeztek tudatosítani.
Összefoglalóul elmondhatjuk, hogy a paraszti szocializáció legfontosabb törekvése a függőségre való nevelés volt, mivel ez a személyiségtípus kedvez a „rutinfeladatok rutinmegoldásának” (Wolf, E. 1973: 401).
Láttuk, hogy az erősen tekintélyi elveken nyugvó család a gyermekektől a föltétlen engedelmességet várja el. Ebben a rendszerben „a visszabeszélés, kényeskedés, a parancs végrehajtásának elodázása ismeretlen volt” (Szenti T. 1985: 128). E nevelési modell szerves része a család iránti felelősség és lojalitás érzékének kialakítása.
A személyes felelősségérzet kialakítását elsősorban a lányok nevelésénél tartják fontosnak, a fiúk esetében viszont több lehetőség nyílik a hatékony együttműködés elsajátítására és a munkában való önállóságra. Az apa örül, ha gyermeke tettvágyát, életrevalóságát látja, s ösztönzi ebben. Nem azt méltányolták azonban, ha a saját feje után ment, hanem ha korát megelőző munkával próbálkozott. A lányoknál inkább a „folytonos tevékenységet” tartják fontosnak, ezt alakítják benne a folytonos korholással is: „Hogy csinálnál valamit, ne csak úgy űni! Keressen mindenki dolgot magának!” (Kresz M. 1949: 14). A régi kalendáriumok is azt tanították, hogy a gyermekeknek „semmi idejek ne legyen a futkozásra tsintalanságra s henyélésre…” (A Magyar mezei és házi gazdaságnak Kalendárioma, 1796: 17).
A korábbi paraszti nevelés az átlagosságot tartotta eszménynek: „Ne legyen hátursó, ne vájjon ki más közül, legyen ojan ruhájú” (Kresz M. 1949: 13).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
