VISELKEDÉSI NORMÁK
636VISELKEDÉSI NORMÁK
Míg az előzőekben a különböző szerepekkel kapcsolatos magatartási mintákról beszéltünk, ebben a fejezetben a szerepektől független viselkedési normákról, lényegében a kapcsolatok fenntartásának és újratermelésének technikáiról lesz szó. Arról, hogy miként kell a társadalmi kapcsolatokat fenntartani és szimbolikus értékekkel ellátni (Wolf, E. 1973: 339). Szót ejtünk természetesen a viselkedési szabályok morális funkciójáról is.
A társadalmi kapcsolatok legfőbb működési szabálya a paraszti társadalomban a kölcsönösség. Ennek mindent átható normáját, valamint a kooperáció és a versengés egyidejű megvalósulását fogjuk e fejezetben szemügyre venni. Vizsgáljuk még, hogy ezen normák hogyan valósulnak meg a vendéglátás, az ajándékozás és a beszéd helyzetében.
A paraszti társadalom meglehetősen zárt és statikus rendszer, ahol a gazdasági források korlátozottak és adottak, ezért sikert mintegy mások rovására lehet elérni (Bailey, F. G. 1971: 227). Ezért oly hangsúlyos a paraszti etikában az egyenlőség és a kooperáció normája. Valójában a család érdeke az, amit e család alapú erkölcsi rendben szolgálni kell, s az egyenlőségnorma fenntartásának elég a látszatát fönntartani (Adams, P. 1971: 173). A család becsületének, presztízsének, gazdagságának növelése kiemelt, kulturálisan támogatott cél. Az egyenlőség látszata mögött valójában versengés folyik az egyes családok között.
A versengés és a kooperáció tehát egyszerre jelenti a paraszti együttélés alaptörvényeit. Az együttműködő, illetve versengő gesztusok közötti határvonalak egyébként nagyon finomak. A versengés nem jelent föltétlenül konfliktust, ahogy a kooperáció sem jelent föltétlen szolidaritást. Ezek inkább csak különböző aspektusai a társadalmi berendezkedésnek.
A versengés alkalom az értékek szimbolikus kifejezésére (Bourdieu, P. 1966: 203), de egyben a presztízs alakításának is fontos technikája. Az egyenlőség normája miatt azonban a versengés ritkán ölt nyílt formát, s csak latensen van jelen a mindennapi kapcsolatokban. Ezért is van nagy jelentősége az érintkezésben elvárt tiszteletadás kölcsönösségének, amely legmérhetőbben talán a köszönésben nyilvánul meg. Ha valaki nem köszön előre, ezzel jogtalan, és nyíltan kifejezett presztízst követel magának (Adams, P. 1971: 172). A társadalomban általában ott vannak a potenciális konfliktushelyzetek, ahol nagy a formalizáltság, mint például a kölcsönös tiszteletadás helyzeteiben.
Fontos, hogy a versengés kezelhető szinten maradjon, és ne váljon konfliktussá, mert az a társadalom integritását veszélyeztetné. A versengésben ugyanis, a konfliktussal ellentétben, megvannak a fair play szabályai. De a versengésből teljesen kiszállni nem lehet, mert az ebben való részvételhez, láttuk, olyan társadalmi jutalmak kapcsolódnak, mint a presztízs.
A nyílt versengés, a kitűnésvágy irigységet kelt, ezért társadalmilag igen veszélyes. Falun úgy tartják, hogy „az okos azt is tagadja, amije van, a bolond ember azzal is dicsekszik, amije nincs” (Sípos E. 1982: 39). Foster a célzatos panaszkodást elterelési technikának, a vendégszeretetet pedig az irigység szimbolikus elhárítási kísérletének tekinti (Foster, G. 1972: 175).
637Az irigység mellett a pletyka a másik mechanizmus, amely a versengést keretek között tartja, mivel azt akarja elérni, hogy senki ne akarjon kitűnni (Foster, G. 1972: 172). „Félnek a kinevetéstől, a megalázástól, az irigységtől” (Veres P. 1939: 61). Adams viszont az irigységben és a pletykában éppen egyfajta társadalmi „jutalmat” lát, amely mintegy visszaigazolja a presztízs terén elért sikert (Adams, P. 1971: 161).
A versengés helyzetében azonban nemcsak a kitűnés rejt magában társadalmi veszélyeket, hanem az alulmaradás is, ezért nem tanácsos panaszkodni. A dolgok logikája szerint ugyanis a másik sikertelensége az én sikeremet növeli. Ennek titkos visszajelzése a káröröm: „Nem szoktam panaszkodni. A háta mögött örülik neki a baját. Akkor is felütött fejjel jártam, nem ríjtam, hogy örüljenek” (Varsány, 1971).
Az állandó társadalmi megmérettetésnek ebben a helyzetében veszélyt jelentett, ha valakinek haragosa volt: „Majd eszedbe juttatom még néköd ezt a szavadat, cselekedetedet” (Csete B. 1954: 274). Ennek elkerülése érdekében adott esetben még az igazságot is fel lehet áldozni: „De sokszor előfordult, hogy az igazat nem mondták meg, nehogy haragost szerezzenek” (Lemle G. 1943: 18). Ezért nem mentek tanúskodni sem. Ha viszont már valakinek haragosa lett, úgy kellett viselkednie, hogy hitelessé tegye, az igazság az ő oldalán van. Ennek szokásos technikája a magabiztosság mutatása volt.
A mai falun a presztízsért való versengés némileg megváltozott módon történik. A kulturális hangsúly már nem azon az elégedettségen van, amely magából a versenyből származik, hanem szinte kizárólag az eredményhez kapcsolódik (Merton, T. 1980: 386).
A versengéssel szemben az egyenlőség normáját és ezzel a társadalom integritásának fönntartását szolgálja a kooperáció normája. Ez a kölcsönös előnyön alapult, ha megjelenési formája a segítőkészség is volt. Bár a falusi közösségek alapvető viselkedési szabálya ez, mégsem független az érintettek közötti kapcsolattól. A kooperációs készséget elsősorban a rokoni körtől várták el, de szükség esetén azon túl is lehetett számítani rá. „Annyira barátságos volt a lakosság, hogy ha valaki építkezett, ment az egész utca segíteni” (Bereczki I. 1957: 17). „Persze, aki ollyan magának való vót, nem szeretett segíteni, az nem gyött. Bizon annak még tán a házát se ótották, hogy ígett” (Csalog Zs. 1978: 174).
A kölcsönös segítségnyújtásnak nemcsak a munkában, de az élet más területein is fontos szerepe van. Az otthon vagy kórházban fekvő beteget rokonai, jó emberei, szomszédai meglátogatják. Aki nem jutott el a kórházba, annak a hazatérő beteget legalább otthonában illik meglátogatni (Zsombó, Csongrád m.). A betegség szinte előhívja, felerősíti a lappangásba ment kapcsolatokat. Évek óta nem látott ismerősök, rokonok veszik körül a kórházi ágyakat. De mai napig sok helyen él a gyermekágyas asszony étellel ellátása is, csak a menü változik.
A kölcsönadás szintén fontos formája a segítőkészség működésének. „Mindent lehetett kölcsönkérni, csak beretvát és szappant nem, mert illett, hogy legyen.” „Lovat, szerszámot, lószerszámot, nagyfazekat, nagyteknőt kértek legtöbbször kölcsön.” Kérést nyíltan megtagadni nem illett. A visszautasítás kulturálisan jóváhagyott formája a letagadás volt, azt mondták, hogy nincs (Veres L. 1971: 117, 114).
A kooperáció működésének a reciprocitás a szabálya. Ez tulajdonképpen a javak, 638szívességek és információk egyfajta cseréjét jelenti, ami egy pontosan meg nem határozott kötelezettséget teremt, s ez a másik féltől bizalmat követel. Nem ismernek olyan helyzetet, amely felmentene a viszonzás kötelessége alól. A reciprocitás elmulasztása a bizalom és hitel elvesztését vonja maga után, majd végül a cseréből való kizáródást eredményezi (Layton, R. 1971: 104). A csere fontosságát épp az adja, hogy mintegy demonstrálja az egyenlőséget, s egyben feltétele is annak (Adams, P. 1971: 172).
A jeles alkalmakra vitt ajándék ellenértékét visszavárták, ezért föl is jegyezték, hogy kinek mivel tartoznak. De „kölcsönbe ment” a temetésre vitt koszorú, sőt maga a megjelenés, „a végtisztesség is kölcsön volt. Megjegyezték, hogy ki volt jelen, hogy alkalomadtán visszaadhassák” (Nagy P. 1968: 7). Tehát a gesztusok viszonzását éppúgy elvárták, mint a pénzben kifejezhető értékekét. A lagzi esetében nemcsak az ajándék értékét tartották számon, de azt is, hogy „ki meddig maradt” (Pápay Zs. 1988: 176), a „viszonzás” időarányosan történt. A kórházban fekvő asszony is fölírta, hogy kik látogatták meg, „hánynak kell majd viszonoznom” (Pápay Zs. 1988: 138). Szimmetrikus viszony a locsolkodás is, itt is a „reciprocitás elve érvényesült” (Szuhay P. 1994: 191).
A legfontosabb társadalmi gesztus, és egyben megtiszteltetés a komának hívás volt. A falu mai közvetlenebb viszonzásra épülő rendszerében egyre gyakoribb a keresztkomaság, a megtisztelő gesztus közvetlen viszonzása lett.
A viszonzás lehetetlenné válása komoly konfliktust okoz akkor is, ha senki nem tehet róla. Egy dorogházi asszony sírva mesélte el, hogy eddig 200 000 forintot költöttek keresztgyermekeik lagziajándékára, de mivel fia nem nősült meg, „még egy zsebkendőt sem kaptunk vissza. De ezeket is bántja, mind szeretnék visszaadni” (Dorogháza, Heves m.).
A viszonzáskor az volt az elv, hogy „kevesebbet ne adjunk, inkább többet” (Varsány, 1971). De nagyon érzékeny volt itt az egyensúly, mert a „túlajándékozó” gesztust könnyen „tüntetésként” értékelték. A viszonzásra számítani lehetett, ennek elmaradása nyílt hálátlanságnak minősült: „Sokszor mögtörülte nálunk a kését, most mégis ellenünk van” (Zsombó, Csanád m.). A viszonzás elvárása épp az egyenlőség normáját erősítette. Akitől ezt nem várták el, azt a társadalmi érintkezésben nem tartották egyenrangúnak: „Mondtam neki, nem kell megadni. Úgyis tudtam, hogy nem adja meg” (Mihályfa, Zala m.). És ez nem osztályhelyzettől függött. A „szegény embernek” is hozzátartozott az önbecsüléséhez, hogy nem akart adós maradni.
A régebbi falu strukturáltabb kapcsolatrendszerében a viszonzások hosszú távon egyenlítették ki egymást, ma viszont a rövidre zárt, csere jellegű viszonzásnak nőtt meg a szerepe. Most jobban számon tartják a viszonzás ellenértékét. „Már eleve azért megy el, hogy azt visszakapja” (Varsány, Nógrád m.). De a csereértékek jelenlegi tisztázatlansága miatt bizonytalanság van e téren. Ennek következménye a kiegyenlített reciprocitás jelentőségének megnövekedése, de az a tendencia is, hogy a cserét a közeli rokonok körén belül bonyolítják le, ahol a nyíltabb megbeszélés lehetősége miatt kisebb a megsértődés veszélye.
Az egyenlőség normájának fontossága miatt értékelik oly sokra a nagylelkűség, szívélyesség elvárt gesztusainak való megfelelést, s tartják kapzsiságnak, barátságtalanságnak a takarékosság e téren való megnyilvánulásait. Vannak olyan helyzetek, 639amelyek különleges lehetőséget nyújtanak az egyenlőség normáját erősítő barátságos gesztusok gyakorlására.
Ezek közül legfontosabb a vendégbarátság szokása. Korábban valóságos kultusza volt: „A régi igaz magyarnak egyik megkülönböztető jelével, azaz minden ösmérős és ösméretlen utazóknak szíves béfogadásával, és bő vendéglésével is mind ekkoráig a más nemzetbéliektől megkülömböztettnek” (Tud. Gyűjt. 1817: 75). A vendég megtiszteltetést jelentett, emelte a ház presztízsét, ezért is vették körül olyan tisztelettel. A 19. század közepi konjunktúra a szokások általános kiszínesedésével együtt az evés-ivási alkalmat jelentő vendégeskedések szerepét is megnövelte.
A múlt század végén bekövetkezett filoxéravész és az agrárválság szűkösebb keretek közé szorítja a korábbi gyakorlatot: „A régi híres (…) vendégszeretet, a lakodalomszámba menő áldomások nagyon megritkultak” – olvashatjuk egy 20. század eleji göcseji leírásban (Gönczi F. 1914: 57).
A nem jeles napokhoz kötött vendéglátási alkalmakon való kínálás az idők során inkább csak szimbolikus gesztussá szelídült, mint ilyen azonban továbbra is nagyon fontos. A kínálás normájának bármilyen megszegése az egyenlőség normája, pontosabban annak látszata fönntartása ellen vétett, s épp ellenkező célt ért el. Főként a feltörekvő gazdák közül került olyan, aki földszerzési igyekezetében megsértette a kapcsolatok fenntartásának ezt a szimbólikus szféráját, s a gyarapodás szolgálatába állította a „ceremoniális alapot” is (Wolf, E. 1973: 328). Társadalmi szempontból nagy árat fizetett érte.
Zsombón számon tartottak egy gazdát, aki az italkínálás egyenlőséget erősítő gesztusát megsértette azzal, hogy nem rejtette eléggé el a mögöttes üzleti megfontolásokat. Háta mögött megszólták, amiért két különböző méretű „kínáló” pohara volt. „Akiről tudtam, hogy tud segíteni, azt nagyobb pohárral kínáltam. Volt kisebb meg nagyobb poharam. Érdem szerint, ki hogy érdemelte, kicsi vagy nagy.” Ő magát barátságos embernek tudta, és nem értette azt a társadalmi elszigeteltséget, amibe idősebb korában került: nem volt kivel meginnia borát. Így teljesedett be rajta a közösség ítélete (Zsombó).
Az ajándékozás szokása is a jóindulat deklarálásának, a viszonzás biztosításának a gesztusa: „Majd duplán kiveszi, nem hiába hozta azt” – mondták Varsányban a rejtett célra rámutatva. Az ajándékozás ugyanakkor igen érzékeny területe a társadalmi gesztusoknak, „mivel éppúgy lehetséges túl sokat adni, mint túl keveset, és mindenekelőtt lehet helytelenül ajándékozni” (Service, E. R.–Sahlins, M. D.–Wolf, E. R. 1973: 30). Zsombón például egymás után három testvér lagzijába volt meghíva egy rokon házaspár. Az első kettőnek körülbelül azonos értékben vettek ajándékot, a harmadiknak nagyobb értékű ajándékot, porszívót adtak, amihez azonban ők kéz alatt, olcsón jutottak hozzá. Sértődés lett belőle. „Keresztanya, zörög a porszívó” – számolt be az otthoni tényállásról a harmadik megajándékozott testvér. A harmadik testvér „túlajándékozása” ugyanis a másik két testvér lebecsülésének minősült.
Az ajándékozás tulajdonképpen a kapcsolatokat erősítő társadalmi csere, amelyet mindenképpen el kell fogadni és viszonozni kell (Mauss, M. 1969). Vonatkoznak rá a csere általános törvényszerűségei, a viszonzás mellett a szimmetriára törekvés elve. A diszkréció épp ezért nem tartozott hozzá, sőt, egyenesen nyilvánosságra kellett hozni értékét. Aki lakodalomban pénzt adott, „kiteregette, mint a kártyát a menyecske 640vagy az új férj vállán, hogy mindenki lássa. A tárgyakat is a fejükre rakták, úgy táncoltak, csakhogy lássa a többi, mit ad” (Nagy P. 1968: 6). A kölcsönösséget elváró kalkulációt azonban itt is illett elrejteni. Nem spontán gesztus, inkább kötelezettség és járandóság tehát az ajándék (Service, E. R.–Sahlins, M. D.–Wolf, E. R. 1973: 23).
Az ajándékozás skálája igen nagy. A tárgyi ajándékok mellett igen fontosak az olyan gesztus értékű megnyilvánulásai, mint például keresztszülőnek való meghívás. Ennek visszautasítása nyílt ellenségességet okozott (Vidacs B. 1982: 31).
A csere fontos területe volt a kommunikáció is, ennek során információt cseréltek. A beszélgetésnek elsősorban a ténye volt fontos, amennyiben a barátságosság elvárt idiómája volt. A beszéd azonban nem fontos információk kiadását kellett hogy jelentse: „Nem kellett, hogy az ember egészen kimondja” (Varsány, Nógrád m.). A tények valósága helyett nem a hazugság állt persze, hanem egy ideálisnak tartott kép kialakításának kísérlete. Az emberek ezért nem annyira egymással, mint egymásnak beszélnek (Friedl, E. 1965: 83). Az információk alkalmasak a kapcsolatok manipulálására, ezért egy információ birtoklásának adott esetben komoly értéke volt. Az információcsere legintenzívebb köre a rokoni kör volt, az itteni „informálás” egyenesen a rokoni kötelességek közé tartozott.
Mindez megvilágítja a pletyka kommunikációban való kétértékűségét: sértés arra nézve, akire mondják, de lekötelező és viszonzandó gesztus annak számára, akinek mondják. Ebben a megvilágításban a pletyka nem más, mint az információátadás technikája. Mint ilyet, nem magát a gyakorlatot, hanem helytelen gyakorlását ítélték meg (Fél E.–Hofer T. 1969: 282). Összegezve elmondható, nem arról van szó, hogy néhány csere kooperatív, mások meg versengőek. Minden cserében mindkét ellentétes tendencia magjai ott vannak (Bailey, F. G. 1971: 23).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
