A nők magatartási mintája
A nők magatartási mintája
A nők „relatív teremtmények” (Gillis, J. R. 1987: 6), a női szerep mintegy a férfiszerephez képest van megfogalmazva. Egymással összefüggő, egymást kiegészítő rendszert alkotnak, csak egymásra vonatkoztatva lehet őket igazán értelmezni.
A nők helyzetét azonban korántsem lehet kizárólag a másik nemmel való relációból megérteni, hisz azt mindenekelőtt a társadalmi feltételrendszer alakította ki. A rendszert most a nők oldaláról, abból a szempontból vizsgáljuk meg, hogy a munka és hatalommegosztásban elfoglalt speciális helyük milyen kulturálisan előírt viselkedésformákat kívánt tőlük.
A két nem „kiegészítő szembenállásának” megfelelően, a köztük lévő munkamegosztás az élet minden tevékenységére kiterjedt. Míg a férfiak kifelé reprezentáltak, az asszonyok ápolták a szomszédi, rokoni kapcsolatokat, még a férjükét is. Ők szőtték a társadalmi kapcsolatok apró, napi szívességekből fonódó szövedékét is. Számon tartották, ki beteg, a gyermekágyas asszonynak főztek, a halott mellett virrasztottak. Számon tartották azt is, kinek milyen gesztussal adós a család, és fordítva.
A parasztcsalád közvetlenül részt vesz a gazdasági folyamatokban. Belső viszonyai, így a férjnek a feleségéhez való viszonya egyben termelési viszony (Service, E. R.–Sahlins, M. D.–Wolf, E. R. 1973: 253). A korábbi századok extenzív gazdálkodása nem követelte meg a női munka bevonását a szántóföldi gazdálkodásba, csak bizonyos csúcsmunkák idején.
A kapitalizálódó parasztgazdaság a 19. század végén, másutt csak századunk elején a nőket is egyre jobban bevonta a szántóföldi munkába. „Megszólják, akinek a lába szára fehér nyáron” (Varsány, Nógrád m.).
Sok vidéken a legutóbbi évtizedekig erős maradt az önellátás normája, s ez maradt a női szorgalom kritériuma: „Aki pénzen veszi, amit maga is véghez vihet, magát lopja meg” (Kiss B. 1846: 28). A legfontosabb önellátó tevékenység a szövés-fonás volt. Aki csak tehette, elvégezte a megváltozott körülmények között is, mert „a nő szorgalmát a fonás-szövés után ítélte meg a falu társadalma” (Zsédényi J. 1976: 221).
Sokáig azt is megszólták, aki péknél vette a kenyeret. Sőt, a kenyérsütésben való gyakorlottság a gazdasszonyi szerep megítélésének egyik legfontosabb kritériuma volt. Míg a jól sült kenyér „dísze a háznak” (Kiss B. 1846: 37), addig a „hibásan sült kenyér (…) a háziasszony gyalázatja” (Kállay F. 1990: 38).
De a savanyúságtól a száraztésztáig ma is minden otthonról kerül ki még a középkorosztálynál is. A bolti tésztának „olyan színe van, mint a halottnak”, mondták Mihályfán szinte morális idegenkedéssel.
A takarítás mint önálló tevékenység sose volt központi fontosságú a paraszti kultúrában, inkább az ünnepek tartozékának számított. „Takarítással még nem szerzett 630senki” – tartották. De a ház állapotának voltak olyan kiemelt területei, amelyek komolyan estek latba egy asszony szorgalmasságának megítélésében. Igen fontosnak tartották például a kemence állapotát: „nagy szégyen annak, akinek kormos a kemencéje” (Nagy O. 1984: 81). Fontos volt a padló állapota is. „A rendes asszony azt szereti, ha olyan sima a ház földje, hogy aki belép, ne állja meg szó nélkül” (Kiss L. 1981: II. 303). Mégis, a ház dísze, az asszony büszkesége régebben elsősorban az ágy volt: „erről látszik meg, hogy milyen rendes az asszony”. Éppen ezért az asszonyok reggel legelébb azt rakják rendbe, csak azután látnak egyéb dolguk után. „Míg a kaszlin a legtöbb helyen rendetlenség van – különösen télen –, addig az ágy szépen vetve áll” (Csilléry K. 1952: 98).
A jó gazdasszonytól azt is elvárták, hogy mindent időben végezzen, ez tevékenységeit átláthatóvá s ellenőrizhetővé is tette. A mindentudó kalendáriumok is azt sugallják, hogy mindennek megvan a legmegfelelőbb ideje, s ennek betartása szinte morális kötelesség. Úgy tartotta a mondás is, hogy „Hétfőn a tiszták, pénteken a lusták, szombaton a k…” mostak (Bertalan Á. 1963: 43).
Az ebédnek délre illett készen lennie, akár otthon evett a család, akár a mezőre vitte ki férjének az asszony. Aki késett, a férjére is szégyent hozott, megszólták: „Na ez a gazdaasszony is befúlt a vízbe. Igyekeztem is, inkább 10 perccel előbb, mint 10 perccel később” (Varsány, Nógrád m.).
A gazdálkodás 19. századi intenzívebbé válása előtti lassúbb munkatempót fokozatosan egy szinte önhajszoló szorgalomeszmény váltja fel, amely az asszonyok számára állandó tevékenykedést ír elő, s szinte semmi „bevallott” pihenést nem engedélyez. Nem volt elég, ha szorgalmas volt egy asszony, ezt mások számára is nyilvánvalóvá kellett tennie. Még vendégségben sem illett az asszonyoknak ölbe tett kézzel ülni. „Igyekvő asszony ritkán ment a szomszédba üres kézzel, hanem vagy rokkát, vagy varrnivalót vitt magával.” De a sűrűn szomszédolókat is megszólták „mint nem elég szorgalmasokat” (Juhász A. 1976: 377; Szabó László 1989a: 43).
Az 1960-as évek magyar falujában egy pszichiáter a gyakori női neurotikus panaszok fő okát abban látta, hogy erkölcsi felfogásukkal a pihenés nem volt összeegyeztethető. „Mit szólna (…) a falu (…). Ugyanakor szívesen várnak a rendelőben, állnak sorban a boltban” (Juhász P. 1964: 42). Tehát kulturálisan csak a pihenés „burkolt” formái jóváhagyottak.
A lusta asszonyt Széken (Szolnok-Doboka m.) „dög”-nek nevezték (Győri K. 1975: 150). Az ilyen minden tevékenységében megismerszik: vastagon hámozza a krumplit, nem mossa meg a kovászkanalat és a kezét főzés előtt, nem kaparja fel a teknőt sütés után, elcsorgatja a szalmát, kinthagyja éjszakára a száraz ruhát, nem hajtogatja, csak bekapkodja a száraz ruhát, s lehányja csomóra. „Úgy kapál, hogy egyenes a dereka, mint a kapanyél” (Bertalan Á. 1963: 45), nem mosogat el időben, pedig „jobb este tenyérrel, mint reggel körömmel mosogatni” – tartották például Bödén. Országosan ismert mondás az is, hogy „Ha fő a mosogatóvíz, vénül a gazdasszony” (Tiszakarád, Zemplén m. 1970). Ha egy asszony mindezek ellenére sem ér rá mosogatni, akkor a normának úgy „felel meg”, hogy elteszi szem elől, letakarja a mosatlan edényt.
A szorgalomhoz kapcsolódva igen fontos fáradhatatlanságuk, fizikai állóképességük hangsúlyozása: „Engem nem ér fáradtság” (Varsány, Nógrád m.). A betegség 631egy asszonynál szinte megengedhetetlen, ez is oka annak, hogy nem mennek orvoshoz. „Mink nem ismertük a doktort” (Bodony, Heves m.).
A szorgalom, a munkabírás mindkét nemtől elvárt erény. A másik két sarkalatos asszonyi erény, a beosztás, illetve a takarékosság viszont a nemek kiegészítő szembenállásában valósul meg. Míg a családfő dolga a „szerzés” volt, az asszonyé a beosztás. „Az a jó gazdasszony, ki megtakarítja, amit férje keres, és azt szaporítja” – írja egy múlt századi erkölcstani munka (Kiss B. 1846: 19). Országosan ismert a mondás: „Hiába kapar a kakas, ha a tyúk széjjelszórja”. A takarékosság volt a másik érték, amely mélyen beépült a női magatartási mintába.
Míg az erkölcsi szereposztás a férfitól azt kívánja, hogy – mintegy családja nevében is – tegyen bőkezű gesztusokat, ellenkező esetben fukarnak bélyegzik; az asszonytól viszont – ugyancsak a család érdekében – takarékosságot várnak el. Ennek túlzó formáját, a fösvénységet azonban elítélik. Veres Péter írja: „az asszonyi fukarkodás a férfiéhez képest leleményes, gonosz, szinte már sátáni” (Veres P. 1941: 153).
A takarékosságnak a főzés az iskolája: „A takarékos gazdasszony keményen markolta a kamrakulcsot. A zsírral és főleg a húsfélével ugyancsak takarékosan bánt” (Kerecsényi E. 1980: 23).
A pazarlás, a „prédaság” nagy véteknek számított. Ha egy lány anyja préda hírében állt, „a legények még akkó se kaptak rajta, ha eggyes lány volt” (Szigeti Gy. 1989: 29). A főzni szerető asszonyt korábban könnyen illették a pazarlás vádjával. „Egyik csökölyi lányról, aki későn ment férjhez, azt mondták, azért nem kellett senkinek, mert mindig főzöget, sütöget, pazall” (Knézy J. 1975: 105).
Ahogy a presztízs köré szerveződő férfiminta elsősorban a nyilvános szférában teljesedik ki, addig a női szerep a családban. A nők kontrollja alá tartozott a háztartás, a házon belüli világ, ahol formális hatalmat gyakorolhattak, viszonylagos önállósággal rendelkeztek. Maga a férj is önállóságot várt felségétől e téren. „A feleségemnek tudni kell azt, hogy mi kell, anélkül, hogy én beleszólnék” – fogalmazta meg a normát egy fiatal varsányi férfi is. Az új asszonyt, mikor férjétől kérdezte, hogy mit főzzön, az így tette helyre: „Lekváros bablevest, meg aludtejet bontófésűvel. Nem is kérdeztem tőle többet” (Róna T. 1953: 17). Ez az önállóság nemcsak jogot, de komoly kötelezettséget is jelentett: „Feltették a fejére a kontyot, alája helyezték a gondot” (Babus J. 1976: 148) – fogalmazták meg az asszonyi állapotot.
Az asszonynak gazdasszonykodása mellett kiemelt feladata volt a család összetartása, érdekeinek képviselete. Mindent ennek kellett alárendelnie. Demonstrálnia kellett, hogy érdekei azonosak családjáéval. Ezért sem helyeselték, ha az új asszony túl sűrűn szaladt haza, a havi egy látogatást tartották helyénvalónak. Palóc vidéken „tilalmas hét”-nek nevezték az esküvő utáni első hetet, amikor a fiatalasszony nem mehetett haza, nehogy „nagyon anyás” legyen (Bakó F. 1987: 239). Ugyanígy rosszallták, ha az anya járt túl gyakran asszonylányához. A bogdásai presbitérium 1856-ban egy „konkolyt hintő” anyát egyenesen felszólít, hogy „lányához minduntalan ne járjon”.
Ha a férfi dolga, hogy presztízse révén pozitívan alakítsa családja hírét, az asszony szerepe viszont a család hírének megóvása, a negatívumok távol tartása. Önuralommal kellett viselnie minden nehézséget, s a problémákat úgy oldani meg, hogy a család ne kerüljön a falu szájára. „Nem köti a világ szemére, ami fáj neki, úgy gondolkozik, 632a nagy kötő azért van előttem, hogy eltakarjam vele a bajokat” (Kiss L. 1981: II. 213). Mindez a titoktartás erényét követelte az asszonytól. 1819-ben a babarci presbitérium elmarasztal egy asszonyt, aki „az asszonyi titkot megtartani nem tudta”. Rendes asszony eltitkolta férje hibáit, sőt még hűtlenségét is (Veres L. 1971: 154). „Még az anyának is sok mindent nem mondanak el.”
A családdal való azonosulás normája szinte kizárta az asszonyi barátságot. A lánykori pajtásokkal „a hajdani bizalmas suttogásoknak vége szakadt. Ha beszélgettek is, kerülték, nem hordták ki a családi dolgokat” (Penavin O. 1983: 60). Megítélték olyan társukat, aki a családi bajokkal „kiült a piacra”. „Ez a nénémasszony (…) mindönt elkurrentál a háztú, amit takargatni köllene. Mer de sok ház ég belül, oszt nem tudni kívül” (Sípos E. 1982: 38). Különösen kell vigyázni a család hírére, ha eladó lány van a háznál: „Neked lányaid vannak, gondold meg” – csitította az udvaron veszekedő asszonyt egyik rokona (Varsány, Nógrád m.). A család hírének megóvása mellett a család összetartását is az asszonytól várták.
Az asszony családon belüli szerepei közül a legtöbb norma férjével való kapcsolatát szabályozza, éspedig a családi hatalommegosztás hierarchikus természetének megfelelően. Ez legélesebben a döntési helyzetekben merült fel. Az asszony hatalma nem keresztezhette férjéét, nagyobb horderejű dolgokban nem dönthetett férje helyett: „Nincs itthon az uram, jöjjön később” – hangzott a helyes válasz (Örsi J. 1976: 63).
A férfiak családon kívüli presztízse, láttuk, nagyon is függ attól, mennyire tudtak érvényt szerezni hatalmuknak a családban, mindenekelőtt feleségükkel szemben. Az asszonyi magatartásban mindazt helytelenítették, ami, akár áttételes módon, veszélyeztette a férj tekintélyét, mivel ezzel családja is kisebbedett. A férjnek nem személyi kiválóságáért, hanem mint a család fejének kellett megadni a tiszteletet. Ezt maguk a nők is elismerték: „Akármilyen szesze-szusza volt, de férfi volt” (Madar I. 1980: 472).
A férjjel szembeni tiszteletet az asszonyi magatartási mintában a szimbolikus gesztusok egész sora fejezi ki. Ezek egy része a férfiak kiszolgálásával kapcsolatos, elsősorban az asztalnál. A 20. század elején az asszony még „állva szolgálja ki a férfit, amikor az ebédel” (idézi Baksay S. 1917: 16). A későbbi helyzetre már inkább az érvényes, hogy az asszony helye volt a legbizonytalanabb az asztalnál (Orsi J. 1990: 184).
Ha egy férj hazaért, meleg étel kellett hogy várja. Mikor éjszaka hazatérő férjét az erdélyi Dávid Albertné nem várta meleg vacsorával, anyósa még buzdította is a feleségét emiatt jól helybenhagyó fiát: „Ne félj, ne félj, csak méregessed oda” (Dávid L. 1979: 16).
A férjnek jártak a finomabb falatok is. „Én soha életemben nem ettem combot” – mondta egy 83 éves igali asszony, s ez országosan általánosnak tekinthető. Egy őcsényi férj 1838-ban azzal menti feleségével szembeni durvaságát a presbitérium előtt, mivel az „a nagyobb darab húst előlem a tálból kivette, ezért bosszankodtam meg” (Balázs Kovács S. 1980: 47).
Az étkezésen kívül a tisztálkodásnál várták el a férfiak feleségük szolgálatát. Nem viselkedtek azonban egyformán a férfiak ebben a helyzetben sem: „Azok a férjek, akik jobban kiszolgáltatják magukat, a lábokat is megmosatják az asszonnyal, a csizmájukat is kitisztíttatják” (Örsi J. 1990: 184).
633Ezen a két fő területen kívül másban is ki kellett a férfiakat szolgálni, „oda kellett nekik adni mindent” (Igal, Somogy m.). Általános volt például, hogy ha a férfi valahová menni készült, felesége „összekészítette neki a holmit” (Mihályfa, Zala m.). Ha a férj hazaérkezett, az asszony sok vidéken elébe ment, és behozta tarisznyáját a kocsiról. A feleség szolgálatának el nem fogadása szinte egyenlő volt a feleségként való el nem ismeréssel: „Feleségem a tarisznyámat a szánról le akarta venni: de én nem engedtem. Ezért feleségem nagyon megbosszankodott” (Balázs Kovács S. 1980).
A férfi családfői tekintélyét a női magatartási mintában három, egymásra épülő norma szavatolta: az engedelmesség, a türelem s a hallgatni tudás.
„Az asszony fő dísze az engedelmesség” (Illyés E. 1931: 80) – tanítják a vallásos művek, de maguk az érdekeltek is isteni elrendelést láttak ebben: „Úgy teremtette az Isten, az asszony engedelmeskedjék a férfinak” (Fél E. 1959: 104). Az asszonyi állapot maga az engedelmesség állapota, szinte a szerepéből esik ki az, aki ezt nem tartja szem előtt. „Megfelejtkezvén női helyzetéről, férje iránt engedetlenül viselkedett” (Bogdása, 1882. Presb. jkv.).
Egy asszony, épp az engedelmességi norma miatt, nem utasíthatja vissza férje szexuális közeledését sem: „ha hozzámentél, állj meg néki akár mikor és akár hol kivánja, (…) a Férjed akart volna veled közösködni, de nem engedelmeskedtél” – olvashatjuk az őcsényi presbiteri jegyzőkönyv 1836-os bejegyzését.
A türelem a másik sarkalatos erény. „Türelemmel mindent el lehet simítani, meg helyrehozni. Otthon is mindig azt láttam” – mondta egy 69 éves hédervári asszony. A „szenvedni éppen nem akaró”, urát elhagyó asszonyt saját szülei sem vették pártfogásukba: „Firhe mentél. Tűrjél, szenvedjél!” (Szava, Baranya m. 1819. Presb. jkv.).
El kellett viselni például a verést. „Főleg fiatal házaspároknál a férj néha csekélyebb ok miatt is megveri feleségét, akinek ezt béketűréssel kell elviselnie” (Szállási S. 1930–1935: 44). Ugyanez áll a férj ivására is. Az 1980-as években Felsőtárkányon e kérdést vizsgálva azt találták, hogy a megkérdezett nők közül senki sem tekintette válóoknak sem a verést, sem a férj ivását (Széman Zs. 1986: 49).
A férj tekintélyének veszélyeztetése miatt ítélik meg olyan súlyosan egy nőnél a türelem ellentétét, a nyakasságot. Sok házassági nézeteltérés okának éppen a „menyetske nyakasságát” találták (Páprád, 1864. Presb. jkv.).
A hallgatni tudás erénye mintegy a türelem részének tekinthető. A múlt századi presbiteri jegyzőkönyvek „viszálykodó házasainak” férfi szereplői feleségük nyelvességét panaszolják leggyakrabban: „éles nyelvű”, „nagy nyelvű, sértegető” (Bogdása, 1853. Presb. jkv.); „szájas, csata-patálló vagy visszabeszéllő” (Békefi A. 1966: 295). Az egyházi elöljárók is komoly problémát látnak ebben, és sűrűn intik az asszonyokat „a ház békességére leg szükségesebb hallgatásra”. Szintén az asszonyok hibájául róják fel, ha a férj ilyen esetben nyersebben viselkedik: „erre a menyetske nyelvessége adott okot” (Nagyváty, 1783). Maguk az asszonyok is úgy vélekednek, hogy „az asszonyt a nyelve vereti meg”.
A férj családfői tekintélyét az asszonyoknak gyermekeikben is ki kellett alakítaniuk, sőt, megvédelmezniük azt az apa helytelen magatartása esetén is. A szavai egyház presbiteri jegyzőkönyvének 1827-es bejegyzése szerint egy férj panaszolja, hogy felesége „a gyermekeit is ellene ingerli”. Egy mai fiatal varsányi férfi véleménye nem 634mutat e tekintetben nagy eltérést: „Az anya ne rontsa az apa tekintélyét a gyerekek előtt. Még ha részeg is a férje, hagyja rá, és a gyerekek előtt ne dramatizálja, mert akkor az apának nem lesz tekintélye.”
Mégis legfontosabb, hogy egy asszony idegenek előtt megadja férjének a tiszteletet. Ha együtt mentek valahová, a kézi csomagot az asszonynak illett vinnie (Örsi J. 1976: 35). Régebben legtöbb helyen a férfi ment elöl, az asszony utána. „Ha látogatóba menve léptek is be valahová, mindig az ember, a férj lépett be először (…), ha véletlenül valahol az asszony lépett be előbb a szobába, nyomban rátámadtak: »hát té hátadon hordod az uradat te!«” (Kovács J. 1901: 179–180). Egy asszony a férjét nyilvánosság előtt „nem figyelmeztethette, hogy ne igyon többet” (Örsi J. 1990: 184). „Nem nézeti le magát, hogy neki asszony dirigál” (Zsombó, Csongrád m. 1978).
Férj és feleség együtt valósították meg az erényeknek azt a teljességét, amelyet a társadalom ideálisnak tartott. Egyfajta „erkölcsi szereposztás” volt közöttük. Láttuk, hogy a férjek, fiúk bőkezű gesztusainak háttere az asszonyi takarékosság volt. S nyilvános helyzetekben sokszor a férfi tette – mintegy családja nevében is – a barátságos gesztusokat, míg feleségétől a segítőkészség kimutatását várták.
Ugyanakkor az asszonyoktól várták a mélyebb vallásosságot. Sok asszony imádkozik férje helyett is: „Hiszen én mindig elvégeztem helyette” (Turiné–Keskenyné 1967: 172).
Eddig az asszony családon belüli szerepét körülíró normákat vizsgáltuk. Lássuk a következőkben, milyen előírások szabályozták nyilvánosság előtti magatartását, mely hírnevét alakította. Ennek jelentőségét az adta, hogy hírnevük férjük és egész családjuk tekintélyét döntően befolyásolta. Ezek az előírások meghatározták a másneműekkel való érintkezésnek, a kommunikáció kezdeményezésének, lefolytatásának szabályait s mindazt, amit egész megjelenésével, mozgásával, öltözetével jelképesen kifejezhetett, illetve amit nem engedhetett meg magának. Ezek közül a kötény viselésének fontosságát emeljük ki, amely jelképes értékű tartozéka az asszonyi öltözéknek, mintegy szimbolizálva, hogy sürgős munka várja odahaza. Kirívó esetnek számított századunk közepéig asszonyoknál a rövid haj, „nyírott hajú kurvának” nevezték az ilyent (Györffy Gy.-né 1950: 62).
Férfiakkal való viselkedésében „a gyanúra ok nem adás” volt a vezérmotívum. „Úgy viselje magát, hogy legkisebb gyanúra is alkalmatosságot ne szolgáltasson” (Balázs Kováts S. 1980: 38) – fedd meg az őcsényi presbitérium egy fiatalasszonyt, annak ellenére, hogy ártatlansága már kiderült. Gyanú alá esett már önmagában az is, ha egy asszony túl sokat volt házon kívül: „a fonásban oly sűrűen való járástól, mellyel férjének okot ad a gyanúskodásra, magát megtartóztassa” – figyelmeztet a babarci presbitérium egy asszonyt.
Rontotta egy asszony jó hírét, ha a falu ellenőrzése alól kieső helyen „gyanús beszélgetésben” látták egy férfival. Idegen legénnyel, férfival szóba állni, ez túlment a gyanún, az ilyent „rossz asszonynak” tekintették (Morvay J. 1956: 61). Természetesen a kultúra által megengedett módon egy asszony érintkezhetett más férfiakkal. Lakodalomban más férfivel is táncolhatott, de csak ha a férje megengedte (Veres L. 1971: 27).
Kocsmába az asszony igen sok vidéken egyáltalán nem mehetett be, s ezt illett is hangoztatnia, mint tápéi példánkban: „be nem tettem a lábam a kocsma küszöbén” 635(Ilia M.–Juhász A. 1971: 223). A Mátra vidékén az asszony bemehetett a kocsmába, de nem illett leülnie (Veres L. 1971: 28).
A női tisztaság erényének korábbi fontosságát a gyakori becsületsértési perek tanúsítják. Ha egy asszony jó hírét valaki nyilvánosan kétségbe vonta, az nemigen hagyhatta annyiban, már csak férje miatt sem.
Míg a férfiaktól bizonyos önkorlátozó visszafogottság mellett erős önérvényesítést, az assszonyoktól viszont erős önfegyelmet vártak el. Ezek az erények voltak családi szerepük betöltésének legfőbb biztosítékai. A nők esetében ez szavatolta a közösség szemében szexuális tisztaságukat is.
Az asszonytól a szexuális életben is tartózkodást, önkontrollt vártak: „Nem lehetett kiélni magát, azzal is spórolni kellett, mint minden mással.” Ahol sok gyerek jött, megszólták az asszonyt, „mer nem tudta elrántani a farát, meg … mér nem kerülte el” (Vajda M. 1982: 86). Hallgatólagosan tehát a nők felelőssége, önkontrolljának próbája volt a családtervezés. Volt, ahol úgy tartották, hogy az asszony „nagyvérűsége” az oka annak, ha lánya születik (Hurtony J. 1979: 14).
A test kímélése nem volt szempont, ennek a látszatát is kerülni kellett. „Egy asszony keze kell, hogy a forrót bírja” – tartották Varsányban –, s „kurvának” mondták az olyan kényes asszonyt, aki ronggyal húzta le a tűzről a lábost. Mosogatni is a földre lehajolva illett. Mikor az új menyecske az asztalon akar mosogatni, anyósa rápisszen: „Tán csont van a derekadban, hogy nem hajlik?” (Gémes E. 1979: 226).
Egész külsejük öltözékük minden eleme s a viselés módja is asszonyi állapotukat kellett hogy tükrözze. „Az asszonyok bűnéül róják fel, ha lányok módjára kendő nélkül járnak” (Barabás J. 1964: 48). De ugyanígy, kötény nélkül sem mehetett egy asszony az utcára, ez a viseletdarab mintegy azt jelzi, hogy munkáját csak rövid időre szakította meg.
A rendezetlen külsőnél is nagyobb hibának minősült a cifraság, „tükrösködés” vádja. „Úti cifra, házi rossz; Otthon nem jó, másutt rossz” (Csete B. 1954: 161) – mondták az ilyen asszonyra az országosan ismert szentenciát.
A képben, amelyet a női magatartásról rajzoltunk, nagyobb táji eltérések voltak és vannak. Csak utalunk a tolnai Sárközre, ahol az asszony korábban sem volt „függvénye urának” (Kovács Erzsébet 1942: 10). De időben is nagy változásokat észlelhettünk. Nagy cezúra volt mindkét világháború. „Csak a front óta van olyan nagy szava az asszonyoknak” (Zsombó, Csongrád m.). Általában jellemző a normák korábbi szigorának enyhülése, különösen a férjnek való tiszteletadással kapcsolatban. „Anyám mindig azt mondta, tűrjél, tűrjél, de én nem látom értelmét” (Varsány, Nógrád m.).
Fontos maradt azonban, hogy kifelé őrizze egy asszony férje tekintélyét. Így egyfajta megkettőződés tanúi lehetünk a házastársi kapcsolat terén: otthoni egyenrangú viselkedésükkel szemben nyilvános magatartásukban több a hagyományos beidegződés. Bizonyos elcsúszás van tehát az ideál és a valóság között. „Az ideális férfiról és nőről élő hagyományos társadalmi minták (…) lassabban változnak, mint a nemek közötti társadalmi szereposztás” (H. Sas J. 1976). Még lassabb ez a változás a paraszti társadalomban, ahol a társadalmi-gazdasági feltételrendszer a régi kulturális sztereotípiák továbbélésének kedvezett.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
