A férfiszerep magatartási mintái | Magyar néprajz

A férfiszerep magatartási mintái

Egy férfi életének tartalmát a családja iránti kötelességérzettől hajtott munkavégzés adta.

A család eltartásának kötelessége tehát a férfi privát szférában való megítélésének legfőbb szempontja. Negatív tetteit is aszerint súlyozzák, mennyire árt vele családjának. Egy erdélyi parasztasszony így mentegeti hűtlenkedő férjét: „Egy bani értékűt nem vesztegelt másra rajtunk kívül. Én pedig, ha titokban ment, elnéztem” (Csibi I.-né 1985: 31).

A család eltartásának kötelessége a szegényebb rétegek férfiaira nézve is kötelező volt: „Nem is volt férfi, aki cséplés, aratás előtt három hónappal le nem volt szerződve” (Gémes E. 1979: 176).

A parasztcsaládban a férfi és a nő együttműködve, de többnyire elkülönülve dolgozott. A kialakult munkamegosztásnak erős morális töltése volt. Jól példázza ezt az az 1823-ból származó adat, hogy a „Takáts Legényt mint férjfiakhoz nem illő asszonyi mesterséget üző gyávát, tsak ez előtt 30 esztendővel is kitsufolták és meghajigálták a Magyar gyermekek az Alföldön” (Tud. Gyűjt 1823: 18). A családon belül végzett női munka is rontotta egy férfi tekintélyét. „Ha segítettek volna, a becsületük kisebbedett volna. Gúnynevet is adtak az ilyen férfinak, elnevezték papucshősnek, pöndöl-hősnek.” Még a mai középkorú falusi asszonynemzedék is ezt a beidegződést képviseli: „Olyan visszás nekem. Ne katuskálj itt” (Varsány, 1987). Ugyanígy az is szégyen volt egy férfire nézve, ha felesége férfiakénak tartott munkát végzett.

A család eltartásán túl a privát szférában egy férfi tekintélyének alapját családfői szerepe adta. A családalapítás eleve a feltétele volt annak, hogy közössége teljes jogú tagjának számítson. Szegeden például a városi hatóság megkövetelte polgárai részéről a családalapítást, s ha valaki mint nőtlen ember bevétetett a polgárok közé, annak kötelességévé tétetett: „hogy Feleséget venni magának mentül hamarabb el ne mulassza” (Szeged, Városi jkv. 1728. III. bris.).

A családfői tekintélyének érvényt is kellett szereznie. Ez pedig a család irányítását jelentette úgy gazdasági, mint morális értelemben. Dirigált, kiosztotta a feladatokat, s „családja körében szigorú fegyelmet tartott” (Molnár A. 1967: 120). Az apa, mikor fegyelmezett, a családi élet alapját jelentő értékeket védte: „Ha anyádra kezet emelsz, ebben a házban nincs többé helyed.”

Korábban az egyházi és világi hatóság is a családfőre mint erkölcsi fórumra támaszkodott. Szegeden a városi hatóság régi jogszokás alapján elrendelte, „hogy a 625családapák gondosan őrködjenek családjok tagjainak és cselédjeiknek erkölcsi élete fölött” (Kovács J. 1901: 181).

A család fejének lenni nemcsak jog, de kötelesség is volt: „lenézték az olyan férfit, ahol az asszony irányította a családi életet” (Orsi J. 1990: 184). A kórógyi presbitérium egy múlt századi bejegyzés szerint egyenesen számon kéri a családfői tekintélyt egy férfitól: „olly gyáva és asszonyi járom alá szoktatott, hogy (…) Feleségét, (…) mint hatalmasabbat, megdorgálni vagy fenyíteni nem merné” (Penavin O. 1983: 52).

A férfinak el kellett tudni fogadtatnia tekintélyét családjában, elsősorban feleségével szemben. Hatalmuk volt a férfiaknak akaratuk érvényesítésére, legitimizálására, ha másként nem, fizikai szankció alkalmazásával.

Az asszonyok családon belüli informális hatalma nem tudott feltétlenül érvényesülni férjük ellenében. A hatalomnak és a befolyásnak a férfi és a nő számára eltérő mechanizmusa mintegy aláhúzta azt a hierarchiát, amely kapcsolatuk alapját képezte. Mégis, mivel hatalmuk eltérő természetű volt, ez nem okozott feltétlenül konfliktust. Ahogy egy múlt századi szerző írja Kalocsa környékéről: „A férfiak felsőbbsége a nők fölött inkább csak tisztesség, külsőség, mint valóságos felsőbbség” (Simonyi J. 1882: 314). A másik fél döntési területét illető dolgokban kölcsönösen nem kívántak egymástól részletes beszámolót. Egy férfinak méltóságán aluli, hogy apróságokba beleszóljon. Ezzel nemcsak felesége jogkörét csorbította, de saját tekintélyének is ártott volna vele.

Sok férfi különösen nagy súlyt helyezett családi tekintélyének kifejezésére: „A kocsizörgést időben mög köllött hallani, hogy a kapu a kocsi előtt nyitva lögyön, mert az embörök egy percig se vártak a ház előtt” (Szenti T. 1985: 116). Nemcsak a férjnek, de a feleségnek is vigyáznia kellett férje tekintélyére, különösen a nyilvánosság előtt. Láttatnia kellett, hogy a férje az úr a háznál. A közvélemény jóváhagyja a férje tekintélyét el nem fogadó asszonynak még a megverését is. De nem kellett a férfi családfői tekintélyének szükségszerűen nyers formában megnyilvánulnia: „Nem tudom, milyen volt a keze súlya, mert nem vert meg soha” (Böde, Zala m.).

Sokat változott a férj családon belüli szerepe az utóbbi évtizedekben, s ez nem maradt hatás nélkül a hagyományos magatartási formákra sem. Fontos cezúra volt az első világháború, amikor az asszonyok kényszerűségből férfimunkát végeztek, s ez nem maradt hatás nélkül öntudatukra sem. Egy karcagi asszony a háborúból hazatérő férjét az eddigi tiszteletadó kendezés helyett visszategezte. „Kérdezte is, hogy miért. Mert én is tudom csinálni azt a munkát, amit ű” (Örsi J. 1990: 185).

A szegényebb rétegeknél, ahol a férj gyakran önhibáján kívül nem tudta eltartani a családját, már korábban kialakult egy egyenrangúbb viszony. Mindez felhívja a figyelmet arra is, hogy milyen szoros összefüggés volt a nemek közötti munkamegosztás, valamint a szerepekhez kötődő magatartási formák között.

Bár egy férfi tekintélyének az alapja a családon belül gyakorolt hatalom, akaratát a nyilvános szférában is érvényesítenie kellett, sőt presztízse éppen itt teljesedett ki. Nemcsak a munkája zajlott jobbára házon kívül, de mint családfő ő képviselte családját a nyilvánosság előtt. Nagytarcsán, ha egy házaspár kocsin ülve ismerőssel találkozott, a férfi „ostoros kezét a kalapja elé emeli köszöntésül, az asszony a merev előrenézésből el sem mozdítja a fejét, nem köszön, azt mondják, elég, ha a férfi üdvözli az ismerőst” (Molnárné 1988: 380).

626A férfi presztízse tehát egész családját érintette. Emelték a tekintélyt már a jó fizikai adottságok is. Korábban, amikor a mezőgazdasági munkák szinte kizárólag a nyers fizikai erőn alapultak, ez még nagyobb hangsúlyt kapott. Bár a fizikailag gyengébb felépítésű ember gyakran hátrányban volt, mégis az erő a férfi magatartási mintában több volt a fizikai erőnél. Ennek ellenére kedvezőtlenül hatott egy férfi tekintélyére minden, amit e kultúra mint gyengeséget, férfiatlannak tartott.

Ennek számított a betegség, amelynek legyőzése egy férfi számára erő kérdése volt: „A betegséget le lehet győzni” (Vankóné 1976: 64). Száz évvel korábban, egy betegsége miatt családjában tekintélyét vesztett férfi így panaszkodott: „hogy orvossággal éltem, kicsúfoltak” (Terehegy, 1856. Presb. jkv.). Sok idősebb férfi van, aki a fizikai leromlásával járó tekintélyvesztést nem tudja a nyilvánosság előtt felvállalni, s „bujkál az emberek elől” (Nagyrákos, Vas m.). Egy bödei férfi köhögése miatt nem jár templomba: „hogy mindenki engem nézzen, hogy milyen kehes. Rajtam ne nevessenek” (Böde, Zala m.).

Gyengeségnek minősült az érzelmek kimutatása is, egy férfi például nem sírhatott nyilvánosan. Egy varsányi férfi anyja temetése után otthon, egyedül maradva sírt, a temetésen ezt nem tehette meg. A fiúgyerekbe már kiskorában belenevelik, hogy a sírás gyávaság. „Úgy indítottam óvodába, hogyha sírva jössz haza, kikapsz!” – mesélte egy 32 éves apuka (Varsány, 1987).

Az önkímélet, kényelem is férfiatlannak számított, különösen régebben. Ezért sem aludtak a férfiak régebben vetett ágyban: „Az édesapám se láttam soha ágyon feküdni (…) Még halálakor sem engedte. Mondtuk: – Édesapám, dunnát teszünk magára. Nem, nem, nem! – mondta” (Csilléry K. 1951: 58). Egy férfinak a fizikai kellemetlenségek minden fajtáját el kellett viselnie: „Apám csizmában járt télen, nyáron is, abban a forróságban” (Mihályfa, Zala m.). A galgamácsai Dudás Ferencnek egyszer a megrakott szekér alá szorult az ujja, s mivel nagyon kellett sietniük, szemrebbenés nélkül levágta (Vankóné 1976: 84).

Maga a vallásosság, illetve a vallásgyakorlás egy bizonyos mértéken felül már nem számított férfias erénynek: „Általában az apák is vallásosak voltak, de nem annyira templomosok, mint az asszonyok.” Egy tápéi parasztember valósággal szabadkozott, hogy bajában Istenhez fordult: „Szégyön, nem szégyön, még imádkoztam is” (Tápé, Csongrád m.). A falu modernizációja ezt a tendenciát erősíti fel: „Itt embernek nem szokás templomba járni” (Mátraalmás, Heves m.).

Nem volt azonban elegendő elkerülni vagy eltitkolni mindazt, ami a férfias erő nimbuszát rombolhatta, de meg kellett felelni az ide vonatkozó elvárásoknak. Fontos, tekintélyemelő volt az előnyösnek tartott küllem, megjelenés is. Elengedhetetlen tartozékának számított a bajusz: „A szőke férfiak, akiknek a szőrzete gyérebben látszott vagy csak olyan ritkás volt, itt hátrányban voltak” (Gelencsér S. 1970–1971: 1). A dohányzás szintén része volt a férfiasnak tartott megjelenésnek: „Az apám sem dohányzott, de a gazdakörben vagy más társaságban mindég rágyújtott” (Lévai J. 1980: 56). De ismert a „férfiasan szép” nagy presztízse parasztságunknál a viselet terén is (Andrásfalvy B. 1973a: 106), amelyhez a mintát a reformkorban politikai szerephez jutó középnemesség szolgáltatta.

Egy erkölcstani mű 1846-ban így próbál ellenpropagandát csinálni a férfias külsőségek eltúlzott jelentőségének: „Csinos gazda nem az, aki mindennap kipödri bajuszát; 627forró kánikulában is felöltött dolmányt, nadrágot visel; sarkantyús-fényes csizmában jár (…) tajtékpipát hordoz a kezében …” (Kiss B. 1846: 6). Aki magára nem ad, igénytelennek nevezik, s ez súlyos ítélet egy férfire nézve. „Soha ünneplő ruhában azt nem láttuk!” (Csalog Zs. 1978: 147).

A férfimagatartás mégis mindenekelőtt egy erős önérvényesítő képességet kívánt, hiszen a férfi presztízse a nyilvános szférában teljesedett ki. Az önérvényesítésnek fontos területe a kommunikációs képesség, a beszéd, amely szintén „viselkedés”. Jelentőségét az adta, hogy ennek során dőlt el a presztízsrangsor. A bőbeszédűség önmagában nem volt érték, sőt úgy vélekedtek: „ne legyen fecsegő, hanem titkolózó, inkább kevés, mint sok beszédű” (Nagyrákos, Vas m.). „Aki mindent kibeszél, amit látott vagy hallott, az hasonló a fennszóval gondolkodó gyermekhez” (Igal, Historia Domus 1973: 135). De a túlzott csöndesség szintén társadalmi hátrányt jelenthetett, két módon is. Egyrészt könnyen társították hozzá a barátságtalanság vádját: „szűkszavú, magánakvaló”; másrészről a butaság képzetét kelthette: „hűlt szájú, mamlasz” (Győri K. 1975: 124).

Ha valakinek nem volt jó beszédkészsége, igazát sem tudta érvényre juttatni. „Igen csöndes volt, nem tudott harcolni a becsületéért” (Kővágóörs, Zala m.). Márpedig ha valaki nem volt képes megvédeni az igazát, az gyakran egyenértékű volt azzal, hogy nincs igaza.

Az önérvényesítés képessége elképzelhetetlen volt önbizalmon alapuló önbecsülés nélkül, enélkül egy férfi társadalmi értelemben eleve kudarcra volt ítélve. Az önbecsülést táplálni kellett. Az önbecsülés táplálásának megvoltak a kulturálisan jóváhagyott technikái, éspedig: önmaga helyett a körülmények hibáztatása, a kudarc be nem ismerése, az öndicséret, a kedvező helyzetek társadalmi értelemben vett kihasználása, a kedvezőtlenek lehetőség szerinti elkerülése.

Az erőt hangsúlyozó férfi magatartásnak megfelelően a tévedés, a kudarc nevetségessé tehetett, ami társadalmilag igen veszélyes volt. Ezért nem kellett beismerni, vagy el kellett titkolni. Mikor egy bakonyi parasztember kutat ásott, de vizet nem talált, vizet hordott a kútba, „hogy ne lássa senki” (Békefi A. 1966: 298).

Sokan, akik az 1960-as, 1970-es években elmentek az iparba dolgozni, ha megbánták, sem jöttek vissza a tsz-be. „Visszamennék, de szégyellem.” Országosan ismert mondás fejezi ki ezt a normát: „Ha fölkötötted a kolompot, zörgessed.” A „csakazértis” gesztus, a vereség túlzó fölvállalása is elfogadható „megoldásnak” számított, erőt éreztek mögötte: „No komám, ha már a tehén megdöglött, akkor dögöljön meg a borjú is utána. Azzal már indultunk is a kocsma felé” (Tamási G. 1983: 86).

Tekintélynövelő technika volt az öndicséret, pontosabban a megfelelő énkép tevőleges alakítása is, csak „álcázásként” azzal a formulával kellett kezdeni, hogy „nem azért, hogy magamat dicsérjem” (Varsány, Nógrád m.).

A férfiszerepben igen nagy fontossága van a presztízsnek, amely állandó megmérettetést kíván. Ki kellett tudni tehát használni egy férfinak azokat a lehetőségeket, amelyekben magát másokkal szemben kedvező helyzetben láttathatta. A vendégszeretet egyik latens funkcióját is kereshetjük ebben. „Apám még a koldusokat is berúgatta, szerették azt, aki kért. Büszkén mondogatta apám: inkább én adjak neki, mint kérjek” (Vankóné 1976: 63).

E normának megfelelően nem volt szégyen bizonyos helyzetekben kijátszani, becsapni 628valakit, de szégyen volt becsapottnak lenni. Ugyancsak Vankóné írja apjáról: „Szégyellte, ha valaki kijátszotta, de ha ő játszott ki mást, azt nagyon élvezte” (Vankóné 1976: 64). Minden szituációból lehetőleg győztesen kellett kikerülni.

A „győzelem” nem mindig volt azonnali, a versengés hosszú távon folyt. Sokszor csak évek múlva sikerült visszafizetni egy sértést, ilyenkor lehetőleg nagyobb sértéssel kellett lemosni a megesett szégyent. Mikor egy mihályfai gazda kölcsönadott pénzét kérte vissza valakitől, az sértéssel mosta le a szégyent, amit számára a figyelmeztetés jelentett: „Mi az, kenyérre kell?” – vágott vissza. Ő ezt a sértést bőkezűséggel „győzte le,” s mikor az adós végre meg akarta fizetni tartozását, ő nem fogadta azt el (Mihályfa, 1989). A megbocsátást egyenesen a gyengeség jeleként értékelték.

Az erőre épülő hagyományos férfimentalitás ellentétes volt a polgárosodó társadalom intézményei által nyújtott új lehetőségekkel. A dolgok jogi úton való elintézését például egy vidéki lap szerzője úgy minősíti, mint ami nem fér meg a „férfias nyíltsággal, az önérzetes bátorsággal”, ehelyett „a róka ravasz sunyiságával bujkálódnak a paragrafusok regulájában” (Somogyi Kisgazda, 1911. I. 5: 3).

Az önérvényesítés mellett a felnőtt férfi magatartásában az önkorlátozás képessége is hangsúlyt kell hogy kapjon. Megnyilvánult ez az egész habitusban: „Nem volt szalajka természet. Beszédében is meggondolt volt, (…) nem ígérgetett” (Martonné 1983: 36). Kevéssé becsülték az olyan embert is, aki magának sem tudott parancsolni: „Annyit iszik, hogy nem tudja, hol a határ!”

A férfiak presztízsért való burkolt versengéséhez nélkülözhetetlen a nyilvánosság. Bourdieu írja a kabil paraszttársadalomról, hogy ott egy respektált férfinak „láttatnia” kell magát (Bourdieu, P. 1966: 222). Ugyanez elmondható a magyar paraszttársadalomról is: „Aki nem jár kocsmába, templomba, az ilyen ember mintha nem is létezne a világon” (Szabó Pál 1955: 55).

A férfiak nyilvános életének fontos arénája a közös ivás, régebben, ahol volt, a pincében, most a kocsmában. Alkalom ez egyfajta megmérettetésre, ezért fontos a részvétel, s a jó szereplés is. Mindehhez első számú feltétel volt, hogy egy férfi bírja az italt. „Márpedig a kocsmába is járni, de részegnek se lenni, ez itt a törvény” (Szabó Pál 1955: 55). A könnyen lerészegedő vagy az italtól eltompuló férfival szemben a jól mulató férfi volt az ideál.

Aki egyáltalán nem jár kocsmába, „az emberek közé”, azt országosan fösvénynek tekintik: „Nem mer elmenni, nehogy fizetnie kelljen”. A „magánakvaló” a másik szokványos ítélet a „kihúzó” férfira. E két megbélyegzés társadalmi értelemben szinte halottá tesz valakit. „Igyekszik is az ember, hogy az ilyet berugassa” (Mihályfa, Zala m.).

Az italmeghívás fontosságát az adja, hogy alkalom a nagyvonalú, lekötelező gesztusok tételére, s ezáltal a saját presztízs növelésére. Elmaradása viszont antiszociális és igen presztízsrontó. E cselekedet szimbolikus gesztusa a férfimagatartásban oly fontos nagyvonalú-szociábilis attitűdnek. Jelentőségét az is növeli, hogy mintegy kiegyensúlyozza a férfiak között a társadalmi küzdőtéren folyó versengést azzal, hogy az egyenlőség látszatát teremti meg. Ezt a barátságos és egyben versengő attitűdöt segített mintegy összeegyeztetni, természetesen csak a társadalmi hierarchiában megvalósuló rendszer keretein belül.

A férfi magatartási formáiról felvázolt kép differenciáltabbá válik, ha hozzáteszszük, 629hogy az erős önérvényesítéssel jellemzett férfitípus mellett mindig jelen volt egy másik is, amelyik ezt több belső erőre támaszkodva tette. A polgárosodás folyamatával sokat változott az a hagyományos férfi magatartási minta, amelyet mint modellt az előzőekben fölvázoltunk.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me