A legényélet magatartási mintája
618A legényélet magatartási mintája
Míg a leányokra vonatkozó normák többsége arról szól, mit ne csináljanak, a legényektől azt várja a falu, hogy jelenlétük észrevehető legyen. Átmenetileg mintha kissé kívül kerülnének a falu erkölcsi kódexén, egyfajta „külön erkölcsük” van (Szilágyi Miklós 1977a: 647). Még nem egészen felnőttek, tehát nem vonatkozik rájuk a felnőttrend, de már nem is gyerekek, s ezt az összes addigi tabu látványos felrúgásával kell hangsúlyozniuk: „határt kell húzni a gyermekkor meg a legénykor közt, ami világos, tiszta, s olyan éles, mint a kés”. Minden jelentéktelennek tűnő apróság alkalmas lehetett erre: „A sipkát nem úgy gyűröm le, mint eddig, (…) hanem kicsit oldalvást a jobb szememre” (Szabó Pál 1955: 7). De ezt fejezték ki az önkímélet visszautasításával is: „Virtusból inkább csak kabát nélkül mennek a templomba” (Szállási S. 1938: 115).
A váltást mégis mindenekelőtt a testi erejükkel való kérkedéssel hangsúlyozták: „keresztül dobtam az asztagon a kévét” (Szabó Dénes 1980: 5). Keresték a megmérettetésre alkalmat adó helyzeteket. A testi magasság, szőrzet is előnyt jelentett az átkerülésben: „magasabb növésű voltam, így hamar besoroltam a legények közé” (Hédervár, Moson m.). Ugyanígy a bajusz is tekintélyemelő volt (Szigeti Gy. 1987: 68).
Bizonyos szokások a legényjogok tartozékaiként szinte kötelezőek voltak. Ilyen volt a pipázás, cigarettázás is: „Ha nem is cigarettázik különben, de most muszáj” (Györffy Gy.-né 1949–1950: 290). A szabadszájúság, káromkodás legénységük bizonyítékaként és előjogaként szolgált (Dávid L. 1943: 2), akárcsak az udvarlás: „Neki már nem parancsol senki, és ahhoz a lányhoz jár, ahová a szíve húzza” (Hencz G. 1943: 4).
A gazdálkodás intenzívebbé válásáig hétköznapi életük saját korcsoportjuk körében zajlott. A közös pásztorkodások idején vad, nyers próbákkal szinte betörték az ő külön erkölcsükre a fiatalabbakat. E tizennégy és húsz éves koruk között zajló pásztorkodási időszak erkölcsi kárairól több múlt századi szerző is beszámol: „Az illy ökrészgyermek (…) legénykorában az örökös tekergést és dologtalanságot megszokván (…) soha jó gazda nem lesz” (Berzsenyi D. 1833: 338).
A legények magatartási mintájának alapkövetelménye mégis a felnőtt munkákban való jártasság bizonyítása volt. A suhancból akkor lett legény, ha kaszával ki tudta vágni a rendet. Első kaszássága után hoz neki az apja a vásárból kaszát, pipát és bicskát – a férfilét e szimbólumait – emlékszik vissza Csépe Imre élete e nagy eseményére: „Tudom, hogy nagyban dohányzol titokban” – fűzi hozzá apja az ajándékhoz. „Álltam a pajtások között megbűvölten, de kimagasodva, emberré ütve a vásárfiával” (Csépe I. 1973: 49–50).
A legénnyé válásért a nagyobb gazdák fiainak nem kellett úgy megdolgozniuk: „A gazdaember fia, ha kikerül az ismétlő iskolából, 15–16 éves korában már legény” (Györffy I. 1956: 59).
A rangot a virtusra alkalmat nyújtó munkák adták: „Felemelte a zsákbúzát” (Györffy Gy.-né 1950: 228). A virtus vezérmotívumként húzódik végig minden legénykori tevékenységen. „A virtuskodás volt a szórakozásuk” (Pánczél J.-né 1974: 12). Szabó László úgy látja, hogy a legények virtuskodása a legutóbbi évtizedekig 619nem sokat változott, „még a tréfák is azonosak voltak” (Szabó László 1982a: 65).
A tánc a virtus szempontjából is hálás terület volt. „A jó táncos elengedi a táncosát és a muzsikás előtt táncolt” (Kresz M. 1943: 76). „Abba az időbe nem nézték vóna még legénynek se, ha nem táncót vóna végig” (Györffy Gy.-né 1949: 210).
A tánc mellett a legénynek az ivást is bírnia kellett, józannak kellett tudni maradnia (Oross O. 1943: 1). Ebben is versengtek egymással: „Fogadjunk Józsi, hogy többet ittam, mint te. Dehogy ittál.” Ebből lett aztán a verekedés. Mulatságba egyenesen „illetlen bor nélkül jönni, hogy előzőleg bort ne igyanak” (Györffy Gy.-né 1950: 289).
A mulatni tudásnak nagy becsülete volt, s hozzátartoztak a látványos, „kerülamibe-kerül” gesztusok, amelyeket később is fel lehetett emlegetni. Mulatni a legényeknek nemcsak lehetett, de kellett is. Nagy volt a becsülete a „dalolós legénynek”. Kellett, hogy legyen saját nótája (Duba Gy. 1974: 83).
Ezt a mulatós magatartási mintát őrizte meg az egykor ismert népdal is: „Ökre az igában, / Fia a csárdában, / Illik a legénynek, / Húsz éves korában”. Az extenzív gazdálkodást jellemző munkastílus, amelyet ez a népdal felidéz, már a múlt század végén átalakulóban volt, s az új norma az lett, hogy a legényeknek a mulatás után nappal bírniuk kellett a munkát: „Aki legény éjjel, legyen legény nappal is.”
A legények virtuskodó mentalitásához szervesen hozzátartozott a verekedés, az ebben mutatott bátorság is növelte egy legény presztízsét. Épp ezért „keresték is az alkalmat, mikor csaphassanak össze”. Jellemző módon: „Nagy verekedés után, az idősebb legények, ha találkoztak Balog Janival, már »kezet fogtak«, s már nem azt mondták, hogy »szervusz öcsém«, hanem azt, hogy »szervusz komám« – és ez nagy különbség” (Veres P. 1952: II. 192–193).
A legénység sok helyen még a század első felében is valósággal felfegyverzett testület volt. „A csizmaszárban mindig volt kés” (Újkér, Sopron m.). Korábban rézfokost, meg ólmosbotot hordtak magukkal a legények. Ha más nem volt, persze a bot is megtette. Nemhiába tilalmazták viselését a hatóságok: „amely ifjunál (…) gyümölcsfa bot találtatik”, 12 pálcára büntetik, olvashatjuk például 1853-ból Gyomáról (Szilágyi Miklós 1977a: 647).
Mulatság alig volt elképzelhető verekedés nélkül: „csak akkor volt rendes a tánc, ha legalább egy alapos verekedés akadt …” (Kurkó Gy. 1970: 54). A verekedés nem számított bűnnek, sőt, szinte erényszámba ment, hiszen akinek barátja volt, annak ellensége is volt. Az önérzetén esett csorbát egy legénynek „kötelessége volt rendezni” (Molnárné 1988: 266). A virtuskodásból gyilkossá lett egyént a börtönből való kiszabadulása után „befogadja a közösség” (Szendrey Á. 1936a).
Vidékenként s egyénenként is módosult a verekedés fontossága a legények magatartási mintájában: „Büszke is voltam a testvéreimre, mert ők sohasem verekedtek, mint a többiek” (Zagyva L.-né 1976: 6). Idővel a divatból is kezdett kimenni: „Az én időmben nem verekedtek a legények, annál műveltebbek voltak” – emlékszik vissza egy 1914-ben Szolnokon született adatközlő (Lévai J. 1980: 44). Nagyok a regionális eltérések. A Sopron megyei Újkéren az emlékezet 1924-re teszi az utolsó kocsmai verekedés időpontját, de sok vidékén még a II. világháború után is szokásban volt.
620Természetesen regionális különbségek voltak a legények magatartását szabályozó minták átalakulásának ütemében is. Nyugat-Dunántúl például azon vidékek közé tartozott, ahol a zabolátlanabb legénymagatartás, úgy tűnik, hamarabb veszített becséből. Erről a vidékről mintha több adat lenne olyan szokásról, amely mulatásukat keretek közt kívánta tartani. Így például Egyházasfalun (Sopron m.) mulatság előtt a legényeknek „bánatpénzt” kellett fizetni, amit visszakaptak és megihatták, ha nem volt verekedés, ellenkező esetben a bírói pénztárba vándorolt (Egyházasfalu, Sopron m.).
Korábbi időszakban, ahogy a verekedés, úgy a lopás, pontosabban annak bizonyos fajtái a legények esetében nem számítottak véteknek: „A súlyosabb XVIII. századi állatlopásokat pásztorok és a csavargók, a kisebb jelentőségűeket legtöbbször virtuskodó legények követték el” (Bárth J. 1984: 322). „1770-ben egész Kecelt megmozgató hatalmas per kerekedett azért, mert keceli legények, akik között gazdafiú és béreslegény egyaránt akadt, vermeket törtek fel és a lopott gabonát borért eladták (…), úriszék elé kerültek” (Bárth J. 1984: 299).
Ez azonban nem volt általános. A legények inkább csak otthonról loptak: „Csépléskor társaival lopja a búzát az apjától, viszi a kocsmába” (Tud. Gyűjt. 1838: 9–10). Maguk a szülők hallgatólagosan elfogadták az így kialakult helyzetet. Úgy is mondhatnánk, a legények pénzszerzésének ez volt a kulturálisan jóváhagyott módja. Az életükben oly fontos mulatáshoz elengedhetetlen volt a pénz. Itt, mikor saját korcsoporti normáik ütköztek a család érdekeivel, az utóbbit kellett választaniuk, hiszen a legénykedés kötelességük is volt: „Legénykedni nemcsak lehet, de kell is. Ez becsület dolga is” (Veres P. 1952: II. 91).
Ha a két normarend ütközött, a legényeknek a saját „külön erkölcsük” mellett kellett dönteni. Például komoly sérülést, akár halált okozó verekedés után megbánást tanúsítani gyávaság lett volna.
Más falubeli legényekkel szinte kötelezően feszült volt a viszony: „Szoporon kötelet húztak egy idegen legénynek, aki lóval jött” (Újkér, Sopron m.). Különösen így volt ez, ha falujukbeli lányt más vidékről való legény vett el. Ilyenkor megsarcolták az idegent. Ezt „Legények Igasságá”-nak nevezi egy 1837-ben tartott vizsgálat. Eszerint: „»Legények Igassága« címszó alatt több helyeken a Nemes megyébe a Menyegző alkalmával a vidéki vőlegényen önkényes pénzbeli követelések tétetnek, ezen rossz szokás pedig (…) több helyeken verekedésekre alkalmat nyújtott …” (Takács L. 1977: 373).
A legények külseje is kötelezően a renden kívüli állásukat jelenítette meg. Ebben a hasznosság, egyszerűség szempontjait gyakran szimbolikus tartalmak előzték meg. „Olyanok voltak, mint a kifestett báb: szépek, nyalkák, félrekalaposak!” (Szűcs S. 1958: 1). A legényesnek tartott viseletdarabok birtoklása nem esztétikai kérdés volt: „Az én lánykoromban, ha nem tette fel a darutollat, nem is legény vót (Fél E. 1951: 54). Az 1822-ben Szegeden született Kováts István a legények sajátos esztétikájának jellemzésére a „sallangosság” kifejezést használja (Kováts I. 1981: 49).
Viselkedésük extrém megnyilvánulásainak is ez volt a kulcsa: a felnőtt társadalom értékeinek saját erkölcsük mögé helyezése. Szemléletesen mutatja ezt, ahogy például a „legszentebb helyen”, a templomban viselkedtek. Utolsóként, s kissé elkésve „illett” érkezniük, ráadásul „éktelen dübörgéssel” (Nagy Ilona 1981: 21). A presbiteri 621jegyzőkönyveknek is állandó szereplői a „hangoskodó”, a templomban „illetlenül viselkedő” ifjak (Nagyváty, 1774. Presb. jkv.).
A legények kilengései ellen a világi hatóságok is szívós, de csökkenő intenzitású küzdelmet folytatnak. A 18. században még gyakori, hogy tiltják „a kocsmázást, a fonókat, a tüzelős ólakban való összejöveteleket”, mert ezek a legényvirtus melegágyai. A falu normái felől nézve azonban mindez rendjén volt. Ezt mutatja, hogy az apák legtöbbször megvédték legényfiukat a hatósággal szemben: „Majd kinövi, kitombolja magát!” Jászapátiban például a 18. század utolsó harmadában a hatóságok sorozatosan megbüntettek egy testvérpárt garázda magatartásukért. A magas büntetést az apjuk mindig állta, nem engedte megbotoztatni őket (Szabó László 1982a: 65).
A legényvirtushoz az eszményt „az erdei gavallérok”, a betyárok szolgáltatták (Andrásfalvy B. 1974: 145), de a katonaélet is befolyásolta. 1849-ben egy apa „káplárságába elkevélyedett fijá”-ra panaszkodik (Terehegy, 1856. Presb. jkv.).
Figyelemre méltó azonban, hogy a leányoknak, akiknek egész neveltetésük eljövendő családi szerepükre irányul, az ilyen „kivagyi” legények tetszenek. „Mert falun megvan az a rossz szokás, hogy a lányoknak csak ezek köllenek (…), az ilyen mulatós legények. A többire rámondják, hogy mulya, kinevetik őket” (Dobos I. 1981: 109). Maguk az anyák is segítik fiaikat, hogy kedvükre „legénykedhessenek”, sokszor titokban megtoldják a legényfiú zsebpénzét: „Itt van fiam ez a pár krajcár, aztán apád meg ne tudja!” (Szabó Dénes 1980: 45).
A legényélet mintegy összesűrítette és engedélyezte a magyar virtusnak és ideálnak annyira megfelelő szilaj, nyalka stílust – amit egy prekapitalista gazdálkodási szint velejárójának tekinthetünk. Még felnőttkorban is nosztalgiával gondoltak rá vissza: „csak a legénység a legszebb. Erős, szabad az ember ilyenkor” (Róna T. 1952: 12).
Azzal, hogy a falu egy különálló legény „szubkultúrát” teremtett, egyben el is különítette a legényeket a közösségtől, mintegy megelőzve, hogy ezek az energiák ott robbanjanak ki. A falusi-mezővárosi elöljáróságoknak mindenesetre lépten-nyomon intézkenie kellett az egész faluközösséget nyugtalanító „energiák” ellen, megpróbálva fékezni azokat.
A legényélet maga is periódusokból áll, némileg különböző mintákkal: „16–17 éves korában kezd legénykedni. 18 éves a legnagyobb legény (…), mikor eléri a 20 évet, akkor már mindig csendesebb” (Györffy Gy.-né 1950: 595).
A legénykornak ez a veszélyekkel komázó, virtuskodó jellege a mai faluban sem tűnt el teljesen. Varsányban például az 1970-es évek elején a legények a faluközpontban motorral virtuskodtak, utolsó percben való fékezéssel. Az utóbbi évtizedekben a tinédzserek autós mutatványokkal teszik próbára bátorságukat és apjuk autóját, korengedéllyel szerzett jogosítvánnyal. „Mákosan odaülnek a volán elé, aztán azzal vigéckednek, hogy az ő autójuk tud menni 160-nal is” (Bicsérd, 1990).
Szólnunk kell még az udvarlásról, mely a lány-legény magatartási mintákat mintegy konfrontációban mutatja meg. A legények külön erkölcse ebben is megnyilvánul. Az udvarlás, pontosabban a „szeretőtartás” tekintélyemelő joguk volt: „szeretőt is tartottunk, de csak úgy szokásból, s lehetőleg a nagyobbacskákból” (Kurkó Gy. 1970: 54). Az itt aratott siker tehát fontos volt számukra. Azt mondhatnánk, hogy a fiúknak 622legénységüket a lányok rovására is be kellett bizonyítaniuk. Az udvarlási periódus sok szépsége mellett ezzel magyarázható a nem kevés nyerseség is, ami ebbe a formába belefért, s amely leginkább a falunak szánt üzenet volt, az udvarlás, pontosabban a legény sikerességéről. Ezért tűrte nehezen az udvarlási szituáció a nyílt visszautasítást, amit egy legény csak bosszúállással tehetett „jóvá”. Például, ha a lány nem fogadta az éjjeli zenét, beverték az ablakát (Györffy Gy.-né 1949–1950: 470). A bosszúállás drasztikusságát az magyarázza, hogy a legény becsületén a visszautasítással ejtett foltot csak olyan cselekedettel moshatta le, amelyben ő mutatkozott erősebbnek, övé volt az utolsó szó.
A kimuzsikálás, a „mars húzatás” is a lányok elrettentését szolgálta, hogy ne merjék a legényt a visszautasítottság megengedhetetlen helyzetébe hozni. Enyhébb megtorlásként „sarkon fordították, seggbe rúgták” a lányt, ha nem ment táncolni. Feltehetően épp a bizonytalanabb presztízsű legények szorultak tekintélyük durvább eszközökkel való helyreállítására.
A tánc jelentőségét – és ezért az ebben való visszautasítás súlyát – nemcsak a nagy nyilvánossága adja, hanem az, hogy mint az udvarlási rítus szerves része, a tánc szimbolikus rendszer, amelynek egyik fő funkciója éppen a nemi identitás szimbolizálása (Freedman, D. C. 1990: 412–422).
Az ifjú- és felnőttkor között a paraszti társadalomban a házasság volt az, ami éles határvonalat húzott.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
