A leányok magatartási mintája
A leányok magatartási mintája
Egy leány élete a gyermekkortól távolodva egyre kevesebb spontaneitást tűr meg, és ahogy a házasság közeledik, egyre ritualizáltabbá válik, ami a növekvő bizonytalanság és aggodalom jele. Minden megnyilvánulásának tétje lesz, ami kihat hírnevére, s végső soron férjhez menési esélyeit rontja vagy javítja. A nagylány egyik legfőbb kötelessége éppen jó hírnevének kialakítása volt. Híre mindenekelőtt szexuális tisztaságával volt kapcsolatos. Nem volt elég azonban, ha valóban az volt. Meg kellett felélnie azoknak az elvárásoknak is, amelyek a közösség értékrendjében a női tisztaság normájához kapcsolódtak.
Mivel hírnevének alakítása elsősorban annak passzív megőrzését kívánta tőle, a lány viselkedése elsősorban azzal volt körülírva, amit nem csinálhatott. Jellemző, hogy egy leányról korábban az volt a legnagyobb dícséret, hogy „nem hallani róla semmit”. Úgy kellett viselkednie, hogy a gyanú se essen rá, hogy „a rosszakarat se találjon benne hibát”.
Mindez egy eladó lánytól nagy önkontrollt kívánt. Uralkodnia kellett érzelmei felett. Nem illett például nagyon nevetni, „röhencs”-nek mondták az olyan lányt (Kiss L. 1981: 11. 34).
Egy lány önkontrolljának fontos mutatója volt a beszédje, esetenként nagy morális jelentőséget tulajdonítottak ennek. Kiss Lajos a hódmezővásárhelyi erkölcsökről szólván, a jó beszédkészséget egyenesen a „rosszféle” lányok jellemzőjeként írja le: „Az ilyen jófajta lányok jól tudnak beszélni, hízelegni” (Kiss L. 1981: II. 346).
Úgy tűnik, hogy a csöndes lány becse egy korábbi korszak jellemzője volt, s a hagyományőrzőbb vidékeken maradt fenn. A modernizációs folyamat egyik velejárójaként a fiatalemberek szemében az egyenrangúbb, világravaló lány értékelődik föl. Az igen tradícionális palóc Varsányban például változást jelentett, amikor a fiatalemberek nagy része kezdett el ingázni városi munkahelyre. Hazatérve elidegenedve, kritikusan kezdték nézni a hagyományos minta szerint viselkedő „mulya” lányokat, akik, ahogy egyikük megfogalmazta: „meg nem szólalnak az Istennek sem, mert ők az erkölcsös lányok”. Ebben a faluban a 70-es évek elején tehát tanúi lehettünk egy régi és egy új norma ütközésének. Összefüggött ez a történés azzal a folyamattal, amelynek során a párválasztás hagyományos rendszere lassan átalakult. Kezdett ugyanis kikerülni az idős női generáció kontrollja alól, akiknek értékrendjében az erkölcsös, illetve csendes lány szinte szinonimák voltak (Jávor K. 1981: 92).
Egy lánynak az érzelmei, szavai feletti kontroll mellett meg kellett tanulnia a kultúra által helyesnek tartott „testhasználatot” és mozgáskultúrát. Az alapkövetelmények itt az összeszedettség és visszafogottság voltak. Nem ülhetett le például a lány 612otthon se úgy, „hogy lábát szétvesse; de ugyanígy, a keresztbe tett láb is illetlennek számított”. Testhasználatuk, mozgásuk még nagyobb fegyelmet kellett mutasson nyilvános helyen. Így például a mezőn a leány pihenésképpen nem heveredhetett le a hasára vagy a hátára (Bertalan Á. 1963: 32).
A legfontosabb mégis az utcai viselkedés volt, azon belül is a járás. „A szemérmes komoly menés” a legszebb a lánynál. A rosszféle lányt arról is meg lehet ismerni, hogy „a lábát nem úgy rakja, mint a tisztességes, hanem egy kicsit széjjelebb. Úgy mondják: »nagyokat szed a lába közé«, meg »kifelé áll a sarka«. Tisztességes lány aprókat lép, és befelé áll a sarka” (Kiss L. 1981: II. 345).
A lány szavainak, járásának, arcjátékának összehangolt fegyelmezettségében tisztessége biztosítékát látták. Ezeket a területeket tartják kiemelendőnek a 19. századi moralizáló munkák is: „Szoktatom magamat a vidám nézésre, szemérmetességre és gyors járáskelésre. Gondosan, jó kedvvel teszem dolgaimat, határok közt tartom indulataimat” (Kiss B. 1846). Vagy egy másik: „Szégyen mindjárt pityeregni, (…) Rut dolog nagyon nevetni” („Leányokat oktató”, XVIII. sz., 59–60).
Az önkontroll normájának fontossága miatt például a jó étvágy is rontotta egy lány hírét. Szék községben a legények az ablakon át lesték, „hányat fal a lány”. De azt se tehette meg egy magára adó lány, hogy a lábost kinyalja, ha csak „nem akarta, hogy az esküvőjén essen az eső” (Győri K. 1975: 53; Molnárné 1988: 265). Rejteni való adott esetben maga az evés is: „Mert én kivált legény előtt nem ettem volna hat ökörért. Hát hogyne! Hogy meglássa, hogy eszem …” (Győri K. 1975: 54). De sok helyen inni is elfordulva illett.
A test kímélése is ellenkezett a lánytól elvárt magatartással. „A leányok a legcsikorgóbb hidegben is ingben jelentek meg a templomban” – olvassuk a Baranya megyéről 1845-ben kelt leírásban (Hölbling M. 1985: 105). Száz évvel később a norma változatlanul érvényes: „Tartották magukat, igen lányok voltak, kendő nem volt rajtuk télbe se” (Györffy Gy.-né 1950: 336). Nemcsak a fázást, a fájdalmat is el kellett tudni titkolni: „Öregapám azt mondta, a lánynak nem szabad azt mondani: itt fáj, ott fáj, mert kicsúfolják a legények, hogy rossz dolgos” (Berényi A.-né 1975: 54).
Az erkölcsi tisztaság mellett a másik legfontosabb követelmény az volt, hogy egy leány munkabíró legyen. Ezt minden megnyilvánulásában szinte hangsúlyozott frisseséggel, erővel kellett kifejeznie: „Járás közben jobbra-balra lendült a sok szoknya, kivált azoké, akik jól tudták hentörgetni” (Vecsey F. 1957: 20). Varsányban úgy tartották: „Akinek járás közben nem melegszik meg a por a lába alatt, az jó feleség lesz.” Galgamácsán is azt tartották „híres lánynak, aki egész nap mulatott, éjfél után 2 óráig, és reggel a templomban is ott volt. Erre felemelt fejjel néztek (…) Az ilyenekből lesz igazi menyecske, feleség és édesanya!” (Vankóné 1976: 308).
A tánc ilyen szempontból kiemelten fontos volt, az „önreklám” megengedett alkalmát nyújtotta egy leány számára. Jól érezte ezt a bukovinai Dávid Albertné anyja, mikor így biztatta lányait: „Táncoljatok, mert hamarébb belétek szeretnek” (Dávid A.-né 1979: 23). Itt említjük meg, hogy a tánc fontos szimbolikus „kontextus”, amely úgy hidalja át a két nem különbözőségét, hogy közben megerősíti azt (Freedman, D. 1990: 425).
Az erő, az egészség kötelező, akár az egészség árán is fitogtatni való „tulajdonság” volt. A betegség ugyanakkor morálisan is veszélyes volt, kikezdte egy lány jó hírét. 613Míg az egészség a férfiak magatartási mintájában szinte erő kérdése, az asszonyoknál fegyelem, addig a lányoknál tisztesség dolga. Mikor Turiné lánykorában súlyos betegen feküdt, ágya mellett a látogató asszonyok így fogalmazták meg a közvélemény ítéletét: „Hát kell a tisztességes lánynak vizes borogatás? Jóravaló lánynak nem kell se orvos, se fűtött szoba” (Turiné–Keskenyné 1967: 67).
A testi és morális szféra összefonódottságát mutatja, hogy lánynál a pirulásra való készséget is a jó erkölcs jelének tekintették. A varsányi káplán megfigyelése volt az 1970-es években, hogyha fiatal pár jött házassági szándékot bejelenteni, a leánynak illett elpirulnia.
A test mások számára való bemutatásának szerves része volt a külső megjelenés. A lánynak nemcsak lehetősége, de kötelessége volt külsejének az ideális kép szerinti alakítása, a megengedett módon és határokig. Érzékeny határ húzódott azonban a takaros, illetve a cifra megjelenés között.
A lány külsejéből a rendhez való viszonyára és szexuális erkölcsére következtettek. Rendességének volt két különösen kényes, és ezért szabályozott területe: haja és köténye állapota. Hajukat felkelés után illett azonnal rendbe tenni: „Az volt az első” (Morvay J. 1956: 136). Nagy szégyennek számított, ha egy lányt fésületlenül talált a mégoly korai látogató is. Fontos követelmény volt az is, hogy öltözékük mindig „teljes” legyen, ennek szimbolikusan legfontosabb tartozéka a kötő volt. Enélkül otthon sem lehettek, az utcára lépve pedig tiszta kötőt tettek maguk elé. Következtetni lehetett egy lány rendességére abból is, hogyan volt megkötve kötője: „Ha a kötő lazán van megkötve s lóg, az már szégyen volt” (Kovács J. 1901: 230). Századunk második felére vált általános szokássá, hogy a lányok már nemcsak kötőt, de ruhát is cseréltek, ha a házat elhagyták.
Ha a leány otthoni küllemére szabályok vonatkoztak, nyilvánosság előtti megjelenését valóságos rítus szabályozta. Az utca és a templom voltak a lány megjelenésének nagy vizsgái. „Ki nem léphetett a házból az a lány, akinek a ruhája állását nem vizsgálta meg az édesanyja” (Molnárné 1988: 265). Különösen a templomra való öltözködés volt fontos alkalom. Nem volt ritka, hogy a templomba induló lányt anyja még a kapuból is visszahívta, hogy valamit igazítson rajta (Vankóné 1976: 14).
Egy lány külsejéből rendessége mellett erkölcseire is következtettek. A külső megjelenés erős morális töltését mutatja, hogy a normától való látszólag apró eltérések is veszélyeztethették egy lány jó hírét. Ilyen volt például, ha egy lány „a ruháját jobban megszorítja” vagy az ingét „kihuzogatja, hogy buggyos legyen” – írja egy önéletrajzíró parasztasszony (Kocsis R. 1988: 54). Ez a gondolkodás a hajviseletre is kiterjed. „Tisztességes lány vagy nő félreválasztékkal nem fésülködhetett ezelőtt” (Kiss L. 1981: 11. 267–268).
Az arc és test piperéje erkölcsileg megbélyegzett volt. Gémes Eszter anyja lányai arckrémét a kemencébe hajítja (Gémes E. 1979: 64). Elítélendő volt a szagos szappan használata is, de a tisztálkodással eltöltött hosszabb idő is. Egy múlt századi szerző „czifrakorhelnek” mondja az olyan lányt, „Aki dolgozni nem szeret, hanem csak czifrálkodni: soká mosdik, soká füsülködik, kipirosítja magát” (Kiss B. 1846: 18).
A normák megegyezéses jellegét mutatja, hogy nem számított cifraságnak az öltözködésben sok vidéken kifejtett „bámulatos fényűzés”; sem erkölcstelenségnek az, 614ha például az elöl fölhasított ingváll látni engedte a nők mellét (Várady F. 1896: 274).
Az eladó leánynak kiemelt feladata volt, hogy a „címernek éljen”, vagyis mintegy sűrítve jelenítse meg mindazt a többlet esztétikumot, ami mások számára elárulta, hogy eladó lány van a háznál. Azt, amit a paraszti kultúra mint lehetőséget hordozott, de amelynek megélése, kibontása kimaradt a hétköznapok rutin tevékenységeiből. A gondosabban ápolt virágoskerttől a gyakoribb meszelésig, az ablakok esztétikai üzeneteiig széles skála kínálkozik erre. A legfontosabb mégis a kötelezően elvárt szép ruha volt. Sok vidéken úgy tartották, hogy ez legalább olyan fontos volt, mint a természet adta szépség. Rontotta egy lány jó házassági esélyeit, ha „nem volt elég ruhás” (Nagy Varga V. 1984: 907).
A leányoktól elvárt esztétikai többletet Varsányban így fogalmazták meg: „A lányok csak sétálnak és szépek.” Egész lényüknek friss szépséget kellett tükröznie, amely szimbolikusan olyan apróságokban is megfogalmazódott, mint a „nyifogós csizma” vagy a „szép piros kar”, a piros arc: „Mikor mentek a templomba a lányok, csípték az arcukat, hogy mire odaérnek, ott vannak a fiúk, hogy szép pirosak legyenek” – írja a néprajzkutató a Bódva völgyéről (Györffy Gy.-né 1949: 365). Ugyanezért fényesítették is az arcukat: „Megmostuk, megszappanoztuk és alig törültük le. Kötényével betakarva ment a fonóházba, közben legyezgette magát, hogy fényes legyen” – emlékszik vissza egy szentistváni asszony (Fél E. 1951: 47).
Természetesen országosan és időben is eltérő és változó módon valósult meg a lányok „címernek élése.” Az alföldi cívisvárosokban például külső megjelenésükben kerülniük kellett minden hivalkodást (Novák L. 1986: 337).
Már a viselkedés és öltözködés kapcsán szót ejtettünk arról, hogy a nyilvánosság előtt a leány minden megnyilvánulása ritualizáltabb volt, mint otthonában. Ez az otthoni, illetve nyilvánosság előtti megkettőződés azért volt fontos, mert segítette a leányt híre alakításában. Az eladó lány nem bújhatott el a nyilvánosság elől, állnia kellett a megmérettetést. Ilyen értelemben nem volt a magáé, „minden sok dolga mellett arra való, hogy lássák. Ha ment a kútra, felöltözik, ha megy a barátnőjéhez, akkor is felöltözik” (Bertalan Á. 1963: 54). Úgy is mondhatnánk, azért ment a kútra, a barátnőhöz, hogy előnyös módon felöltözve láttassa magát.
A lánytól elvárt másik fontos magatartási szabály, hogy sokat legyen otthon. „A lányok nem mentek ki az utcára, bent voltak a házban, az ablakból leselkedtek” (Veres L. 1970: 68). Az otthon tartózkodás védekezés is volt a falu mindenre kíváncsi tekintete elől, mivel a puszta „szóban levés” is veszélyeket rejtett magában. De ehhez a magatartáshoz a háziasság, szorgalmasság képzetét is társították. A lány fizikai távolodása az otthontól szinte egyenes arányban vonta maga után híre veszélyeztetését. Természetesen vidékenként különbözött, hol húzódtak ezek a láthatatlan határok. A cselédnek állást az ország egyes részein lenézték, másutt, mint például Széken, a kelengyegyűjtés bevett módjának számított. A modernizáció egyik jeleként, elsősorban a falun kívüli tanulási és munkalehetőségek velejárójaként lassan tolódtak is kifelé a határok, amelyeket a leány jó híre veszélyeztetése nélkül átléphetett. A párválasztás változó stratégiájával együtt módosultak a lányoktól elvárt magatartásformák is.
A lányoktól minden tekintetben elvárt önkontrollnak, az erkölcsös viselkedésnek 615az udvarlási időszak szinte a próbája volt. Így fogható fel az ún. „hálókamrázás”, a sötétben összefekve udvarlás szokása is, amely a magyar nyelvterületen több helyen dívott a Palócföldtől Erdélyig, s amelynek során a lányoknak szinte hősies erőfeszítéssel kellett szüzességüket védeniük. „Te legyél mindig az úr” – fogalmazta meg a normát egy varsányi anya a leánya számára.
Egy lánynak a legénnyel való kapcsolatában a tartózkodás volt a legfőbb szabály. A tisztességes lány „nem ragad a legényekre”; nem áll le velük az úton beszélgetni; az udvarlójával való utcai találkozást pedig egyenesen kerüli. „Képes voltam bemenni a legközelebbi kapun, ha nem is kellett odamenni, csak azért, hogy ne találkozzak vele” (Tiszakarád, Zemplén m.). Az udvarlónak még a kapuja előtt sem illett elmenni.
Maguk a legények is tartózkodást vártak el a lánytól. Így emlékezett erre vissza egy 1990-ben 74 éves hédervári férfi: „Először vonakodni kell. Én arra kényes voltam, ha valaki (lány) adakozó volt. Én azt szerettem, aki kicsit tiltakozott” (Hédervár, 1990). „Legényes”-nek mondták az olyan lányt, aki nem volt tartózkodó. „Az engedékeny, lapuló lányokat” ott is hagyták a fiúk, mondván, „ha velem így, nyilván mással is így” (Hurtony J. 1953: 23). A lányok maguk is figyelték, számon tartották társaik viselkedését, s kigúnyolták, ha nem volt elég tartózkodó: „annyira meg voltál ijedve, talán azt hitted, hogy a legény otthagy” (Visonta, Heves m. Hoppál M. gyűjt.).
A tartózkodás normájával megfért, hogy az udvarlási időszakban a lány a testi bizalmasság bizonyos formáit megengedje „szeretőjének.” Így a legény a fonóban az ölébe vehette a lányt (Tátrai Zs. 1981: 52); másutt nyilvánosan is megcsókolhatta. (Kresz M. 1943: 89). Több vidéken a lány mellének érintését nem tekintették tabunak (Nagyrákos, 1990).
A leányok viselkedése a legényekkel kapcsolatban volt a legszabályozottabb, hisz a legények tevőlegesen alakították egy lány hírét: „felkapottá” tehettek egy lányt, de sokat ronthattak is hírén. „Ellenérdekeltek” voltak, mivel egy legény presztízsét épp az emelte, ami a lány hírét kikezdhette, nevezetesen, hogy milyen sikerei voltak az udvarlásban. Sőt, számukra az udvarlás egyik látens funkciója éppen ez volt. Sikereikkel ezért eldicsekedtek, a lány részéről való nyílt visszautasítást pedig megbosszulandó sértésnek tekintették. Így a leánynak nem volt könnyű a tartózkodás, illetve a nyílt visszautasítás elkerülésének normáját egyidejűleg megvalósítani.
A kiszolgáltatottság következménye a lányok részéről alázatos magatartás volt. A legény például nem szólt a lánynak, hogy hazaindulnak a bálból: „Ha látja, hogy én gajdolva megyek kifele, neki mán szaladnia kell, és a fejembe nyomnia a kalapom. Arra neki gondolnia kell. Ezért fizettem be érte” (Luby M. 1939: 245). „Haragot nem mutathattam neki, mert az ilyen legény hamar kimuzsikáltatta a lányt” (Gémes E. 1979: 73–74).
A lányok sokszor ellenkezni sem mertek – „nagyon féltünk a legényektől” (Morvay J. 1956: 109) –, s gyakran épp félénkségük miatt „engedtek” nekik. A lányok magatartási mintájához tartozó alázatosság azonban nem jelenthetett engedelmességet, utóbbi már az asszonyok magatartási mintájának volt része. „Időnap előtt engödelmes volt a legénynek” – kárhoztat a presbitérium egy teherbe esett leányt (Vecsey F. 1980: 43).
616Az alázat a lányok részéről nem volt feltétlenül valódi, csak férjhezmenési stratégiájuk része. Erről tanúskodik a presbitérium megdöbbenése egy fiatalasszony viselkedésének átalakulása láttán: „Azt a nyakasságot, melyet ez fujtatott három hetes menyetskeségétől fogva, a világért sem képzelhette senki alázatos leányságában” (Babarc, 1852, Presb. jkv.).
Megjegyzendő, hogy a lányoknak ez az alázatosabb magatartása hagyományőrzőbb vidékeken maradt fent, s feltehetőleg egy régebbi modell része volt. Későbbi időszakból való ilyen példáink elsősorban palóc vidékről és Erdélyből valók, mely területek egyben a lányokat a legényeknek jobban kiszolgáltató „hálókamrázó” vidékek is. Polgárosodottabb vidékeken egyenrangúbb volt a viszony. Tiszakarádon például még kész formulája is volt a megkérés visszautasításának: „Hallja maga! Tegye be a bagót, azt keressen magához valót!” (Tiszakarád, 1970). Tehát az alázatos leánymodell mellett egy egyenrangúbb leányminta is létezett.
Nagy Olga is felhívja a figyelmet, hogy Erdélyen belül is eltérő hagyományú vidékek voltak ebből a szempontból, s a lányt a legénynek jobban kiszolgáltató „széki modell” mellett felvázolja a „havadi modell”-t, ahol a lányokat jóval erősebb szülői kontroll alatt tartották; illetve az „udvarfalvi modell”-t, ahol egyenrangúan szabadabb a szerelmi élet (Nagy O. 1989: 134–138).
A tisztesség mellett a szorgalom volt a legfontosabb egy lány megítélésében. Lusta lány hírébe kerülni igen nagy szégyen volt. Mivel a szorgalmasság kritériumai ismertek voltak, egy lány tevékenyen alakíthatta szorgalmas hírét, mely magánál a ténynél is fontosabb volt. Ilyen kritérium volt például a batyuhozás: „Kellett, hogy a lány batyut hozzon, mikor jött haza a mezőről. (…) Ha egyebet nem tudott, követ tett a batyujába. Isten őrizz batyu nélkül” (Györffy Gy.-né 1950: 378–379). A megfelelő idő eltalálása is fontos szempont volt a szorgalmas hírnév alakításában. A kútról vizet hozni „jókor reggel” illett (Morvay J. 1956: 11–113). Aki később hozott, rendetlen volt, aki pedig este, az egyenesen tisztességtelen (Kiss L. 1981: II. 230).
Nagy volt a hangsúly a hogyanon is, s itt látszólag jelentéktelen apróságok szimbolikus jelentőségre tehettek szert. A századfordulói Szegeden például fontos volt, hogy a lány új korsóját hirtelen nyomja víz alá, így lett ugyanis egyenletesen piros színe, s „az egyenletesen piros korsó a háznak is, az eladó lánynak is rendességi díszét képezi” (Kovács J. 1901: 322). Az is világosan rögzített volt, hogyan nem ajánlatos dolgozni egy lánynak, ha nem akart lusta hírnévbe kerülni. Országosan ismert szabályok, hogy nem szabad félbehagynia a söprést, mert részeges ura lesz; ugyanez vagy a vénlányság van kilátásba helyezve, ha felforr a mosogatóvize, vagy ha mosás közben vizes lesz a hasán a ruhája (Molnárné 1988: 25).
A hagyományos paraszti társadalomban a leánymunkáknál a lényeg – bizonyos idényjellegű munkáktól eltekintve – nem a produktivitás, hanem a munkához való készség bizonyítása volt. A hímző lányt így okítja idős nőrokona: „Lassan csinálgasd, (…) azt nem kérdik, hogy meddig csináltad, de ha szép lesz, akkor megkérdik, ki csinálta” (Vankóné 1976: 33).
A szövés-fonásbeli jártasság, főleg a múlt században, de még századunk első felében is kiemelten fontos volt egy lány értékelésében. „Oda haza marad az a’ lány örökössen a’ ki fonni és szőni nem tud” (Tud. Gyűjt. 1820: 37). Polgárosodottabb vidékeken a fonást hamarabb váltotta fel a kézimunkázás, a lányok legfontosabb, 617kelengyekészítő munkájaként. „Ha valaki kézimunkázott, az már azt is jelentette, hogy szorgalmas” (Mihályfa, 1989). Éppen ezért a leányok „önreklámként” is kézimunkáztak. Széken a lánykérőbe érkező jövendőbeli após ebben a tevékenységben kellett hogy találja a lányt, hogy alkalma legyen megfigyelni ügyességét (Győri K 1975: 123).
Figyelemre méltó, hogy amikor egyes vidékeken a szövés helyét a nagylányok munkájában már a varrás váltja fel, a szobában továbbra is ott tartják a szövőszéket, a lányszorgalom e korábbi szimbólumát. Kis Jankó Bori anyja kívánságára még megtanult szőni, hogy „biztosan férjhez vegyék”, de a felállított eszváta mellett is inkább varrtak. Ha hallották, hogy jön valaki, „beugrottak az eszvátába, és úgy tettek, mintha szőnének” (Dajaszászyné 1952: 145). A szövés és varrás a lányok kelengyekészítését szolgálta, s aki ebben nem vett részt tevőlegesen, „még öregasszonykorában is felemlítették róla” (Vankóné 1976: 33).
Nem mérték ugyanakkor egy leány szorgalmasságát konyhai teljesítményeiben, sőt országosan, és a legutóbbi évtizedekig jellemző volt az, amit Baranya megyéről olvashattunk 1845-ből: „Leányaikat nagy ritkán szokták főzni vagy sütni tanítani” (Hölbling M. 1985: 110).
Minél szegényebb volt egy lány, annál nehezebb munkát végzett. A napszámba járó lányok igazi „megmérettetése” a marokszedés volt. Mindemellett ők sem függetleníthették magukat a szorgalmas hírnév megszerzésének fentebb leírt normáitól.
Lényegében két stratégia élt itt egymás mellett. A dolgos lány ideálja mellett a két világháború között megjelent a munkától megkímélt gazdalány is mint ideál (Tátrai Zs. 1981: 51). A gazdalányok férjhez menési esélyeit ugyanakkor kevésbé befolyásolta, hogy mennyire szorgalmasak.
A leányok magatartási mintáját nem lehet az udvarlás és a párválasztás formájától függetlenül vizsgálni, mivel egy összefüggő rendszer részei, ahol az egyik területen bekövetkezett változások az egész rendszer módosulását maguk után vonják. A lánynak ugyanis legfőbb kötelessége a férjhez menés, amely mintegy helyes életének visszaigazolása is volt.
Az eladó lányoknak a látszólagos passzivitás és a legényektől való függés ellenére is elég nagy játékterük volt hírük alakításában. Ennek jóváhagyott technikái egyrészt a tiltott dolgok hangsúlyozott elkerülése, másrészt az elvárt normák minél látványosabb megjelenítése volt.
A lányok élete az utóbbi évtizedekben sokat változott. Mindennek következtében általánosságban elmondható, hogy ma az engedékenység vált a leány magatartási minta fontos, férjhez menést segítő stratégiájává a korábbi tartózkodó alázatossággal szemben. Hozzájárult ehhez a változáshoz az is, hogy a párválasztás kikerült az idősebb nemzedékek kontrollja alól, s faluhelyen is a fiatalok kölcsönös vonzalmának lett meghatározó szerepe benne.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
