ERKÖLCS, NORMÁK
ERKÖLCS, NORMÁK
Láttuk az előző fejezetben, mit jelentett a „jó élet” paraszti ideálja. A következő fejezetben azt vizsgáljuk, mit jelentett „helyesen élni”, vagyis miként realizálódnak e társadalom értékei a mindennapi viszonyokban. E viszony egyik aspektusa az erkölcs, amelyben a társadalmi együttélés meghatározott szükségletei nyernek megfogalmazást. 604Az erkölcsök olyan normák, amelyeket a társadalom rendkívül fontosnak tart integrációja szempontjából.
Bár a különböző társadalmak általában ugyanazokat a morális kategóriákat használják, de ezek konkrét normatív tartalma igen különböző lehet. Különösen áll ez a paraszti morálra, amely – bár egy tágabb nemzeti közösség erkölcsének része – sok tekintetben öntörvényű erkölcs. Ennek okai között nyilvánvalóan legfontosabb a parasztság mint osztály speciális rendi helyzete. Az sem elhanyagolható azonban, hogy ez esetben egy szemtől szembeni kapcsolatokra épülő erkölcsről van szó. A közösség tagjainak ítélete itt nem annyira elvont elvek szerint történik, mint annak az elvárásnak az alapján, hogy való-e hozzá, amit tesz.
A morális rend nem más, mint egy határokat kitűző rendszer, amelynek alapján egy adott kultúrában a jelenségek jónak vagy rossznak minősülnek, de nem önmagukban, hanem a nekik tulajdonított morális tartalomnak megfelelően.
A munka volt az erényeknek az a foglalata, amely mintegy strukturálta az erkölcsi rendet. Mindent, látszólag távoli dolgokat is a munkával hoztak összefüggésbe, ahhoz mértek: „ki milyen evő, olyan dolgos” – mondták például Bödén.
A paraszti munkaerkölcs központi kategóriája a szorgalom, mely a múlt század végén erőteljesebben meginduló kapitalizálódással egyre jobban előtérbe is kerül, a korábbi tempósabb munkavégzés helyett. Az az önkizsákmányoló szorgalom, amelyre a paraszti gazdaságok tőkebefektetés híján egyre jobban rákényszerülnek, állandó szorgoskodást jelent, amely mellett minden más tevékenység tétlenségnek számít. Mindemellett a hatékonyság is egyre fontosabbá válik. A vagyon nem kizárólag anyagi, de morális kérdés is. Nem holt tőke, hanem „kumulálódott szorgalom”, az eredményes élet bizonyítéka. Benne az „ősök által felhalmozott legfőbb etikai értékek testesülnek meg” (Pápay Zs. 1989: 27).
Míg korábban a paraszti világkép fontos eleme volt az isteni gondviselésre való túlságos ráhagyatkozás, addig a múlt század végétől mind a különböző gazdasági írások, mind a kalendáriumok egyre erőteljesebben kultiválják a munkát és a szorgalmat: „De Isten csupán azt áldja meg jóval, Ki eszével élvén győzte nemcsak szóval, Hanem meg is fogta nyelét a dolognak” – hangoztatja a kalendáriumi szentencia (Kovács I. G. 1989: 162). Az iskola is közvetíti az új értékeket. Az idejében végzett munka fontosságát például versike formájában tanulják a gyermekek: „Holnap, holnap majd megteszem, Ma még játszom, iszom, eszem. Így szokott a rest beszélni (…) Holnap elvégzem munkámat” (Gyüker J.-né 1985: 1–2). Országosan igen változatos szólások rögzítik a szorgalom megnövekedett értékét, gyakran épp a lustaság megbélyegzésével: „Izzad, mint Jancsi az aludttejevésben” – mondták például Somogyban (Csánki D. é. n.: 218).
Az anyagi javaknak nemcsak a megszerzéséhez, de használatuk, birtoklásuk módjához is fontos morális tartalmak kötődtek. A szorgalommal együtt előtérbe kerül a takarékosság erénye is, hiszen a piaci viszonyok megjelenésével egyre inkább érdemes takarékoskodni. A jobbágyfelszabadítás első nemzedéke pedig azt is megtapasztalhatta, hogy a megváltozott viszonyok között a takarékosság erényének hiányában milyen könnyű tönkremenni. A takarékosság az utolsó száz év során szinte vérévé vált parasztságunknak. Ez a mentalitás összefüggésben van az önellátó paraszti gazdálkodással, mely a fogyasztói értékrend hiányával is jellemezhető. Hozzátehetjük, 605hogy ünnepi alkalmakkor viszont az időnként pazarlásig menő bőség volt a kötelező (Pápay Zs. 1985: 119). A takarékosság törvény volt mindenben, az élet legapróbb mozzanatát is átjárta, egy szál elhullajtott lucernát is felvettek (Veres P. 1978: 385). Ez a minden apróságon spóroló paraszti mentalitás, mint egyfajta archaizmus, nem tűnik el teljesen akkor sem, amikor egy vállalkozó, kockáztatni is hajlandó gazdatípus jelenik meg (Kósa L. 1987: 80).
Az eddig egészségügyi és életmódszabályként középpontba állított mértéktartás tartalma megváltozik, s a morális mércét jelentő kalendáriumokban is „soha nem tapasztalt gyakorisággal tűnik fel ez a szabály” (Kovács I. G. 1989: 163). Szorgalom, takarékosság és mértéktartás együtt, egymást erősítő stratégiaként válik a paraszti morál központi magjává.
Az új eszmény értékeinek megvalósításában, egy „felhalmozó értékrend” felmutatásában a legpolgárosodottabbnak számító nyugat-dunántúli, illetve alföldi református mezővárosok járnak elöl (Kósa L. 1987: 80), természetesen a szükségletek és aspirációk lassan átalakuló rangsorolásával.
A mértékletesség és takarékosság azonban nem jelenthetett sem igénytelenséget, sem fukarságot. Megszólták például azt a gazdát, aki a szél kergette ördögszekeret elfogta, hogy szalma helyett a kemencében begyújtson vele (Szenti T. 1985: 140). Fösvénynek tartották azt is, aki kenyeret evett hagymával, miközben a padláson kukacosott a sonka, ahogy erről egy tápéi szegényparaszt is beszámol (Lele J. 1972: 101).
A fukarság legelítéltebb formája mégis a béresek, cselédek gyenge élelmezése volt. Ha egy parasztemberre rosszat akartak mondani, akkor azt mondták: „Ez is csak savó levesön mög korpa cibörén tartja a béröseit!” – emlékszik vissza egy csanádpalotai parasztasszony (Pánczél J.-né 1980: 81). A fukarság pedig faluhelyen „a legeslegnagyobb bűn, erre nincs megbocsátás” (Veres P. 1941: 115).
A munkán kívül a hagyományos paraszti morált alkotó erényeknek egy fontos csoportja a család mint kiemelt érték köré rendeződött, annak stabilitását szolgálta. A paraszti társadalomban már maga a házasságkötés, családalapítás is erkölcsi kötelességnek számított. A leányság szokásjogi felső határa rendszerint a huszonötödik, a legénységé pedig a harmincadik életév volt (Tárkány Szücs E. 1981: 177). A közösség megszégyenítéssel is ösztönözte a házasulandó korúakat, a késlekedők helyzete pedig rendezetlen és megalázó volt a közösségben. „A vénlányt nagyon megcsúfolják (…) mindig szélről volt szegény. Mindenkinek láb alatt volt” (Morvay J. 1956: 63). A vénlegényt pedig azzal bélyegezték meg, hogy kétségbe vonták családfenntartó képességét: „fél attól, hogy nem tud egy asszonyt eltartani” (Széman Zs. 1976: 60). A nőtlenség elítélése a második világháború után általában csökkent.
A létrejött házasságok stabilitásának megóvása önmagában a közösség kiemelt értékei közé számított. Így házasságtörés esetén a házasságot nem szüntették meg, hanem ügyeltek arra, hogy idegen abból semmit észre ne vegyen. A szülők, a rokonság, az egyház, a községi elöljáróság egyaránt azon volt, hogy a család együtt maradjon (Tárkány Szücs E. 1981: 273). „Minden esetben a házasság fenntartása mellett foglalt állást” a református falvakban működő presbitérium is (Kósa L. 1979: 120).
A család stabilizációja szempontjából legfontosabb, mintegy azt szavatoló erények voltak a szülőtisztelet, továbbá a gyermeki engedelmesség. A szülőtisztelet normájának 606fontosságát mutatja, hogy Karcagon például a lopásnál is súlyosabban ítélték meg, ha „az apát mocskolják” (Örsi J. 1990: 180). Megnyilvánult a tisztelet az érintkezés minden területén, mind a megszólításban, mind az engedelmességben. A II. világháború előtti időszakban, amikor a családok közös kenyeret ettek, felnőtt férfiak „úgy engedelmeskedtek, mint a szolgák” (Fél E.–Hofer T. 1972: 464).
A szülőtisztelethez tartozott, hogy az idős szülőt becsülettel el kellett tartani, betegségében ápolni kellett, végül tisztességgel eltemetni. Elítélték, ha az elerőtlenedett szülőt fiai „kezdték sömmibe venni” (Szenti T. 1985: 117). „Ha betegségemben nem gyámolítotok, akkor tik szégyeljétek magatokat, nem én. Majd mondanák, hogy az anyjuk kidolgozta magát értük, oszt most beteg, oszt rá se néztek” (Varsány, Nógrád m.). Ezt a tiszteletet akkor is elvárta a falu, ha a szülők nem érdemelték azt meg: „32 évig öregekkel voltam. Rosszak voltak, én meg nem tudtam hozzájuk rossz lenni” (Dorogháza, Heves m.).
Egy 1856-os presbiteri jegyzőkönyvi bejegyzés arról tudósít, hogy egy menyecskét a férje azért kerget el a háztól, mivel azzal fenyegetőzik, hogy ha a férje katona lesz, „ő egy óráig sem lesz az öregekkel, nem tartja azokat a dögöket” (Bogdása, Baranya m. 1856, Presb. jkv.).
A szülő megtisztelésének voltak szokáshoz kötött – s ezáltal szavatolt – alkalmai is. Hódmezővásárhelyen például, ha máskor nem is, legalább egyszer, úrnapján, ki kellett vinni az idős szülőket a tanyára, és „a kedvenc ételivel megvendégölni” (Szenti T. 1985: 117).
A szülőtisztelet normájának megtartására nagy erőfeszítéseket tettek mind az egyházi, mind a világi fórumok. „A tanulók Haza érvén köszöntsék szülőiket, és kezöket csókolják meg, s ha valamit parancsolnak, azt készségesen teljesítsék; Szülőikkel felesölni, azokat bosszantani senki se merészelje” (Igal, Historia Domus, 1850: 140). A református falvak presbitériumai is gyakran feddik az „Atyát s Annyát méltó tiszteletben” nem tartó ifjakat (Szavai, Baranya m. 1850, Presb. jkv.). Különösen az özvegyen maradt anyák szorulnak védelemre: „házból kihányni akarják, még az ételét is panaszolják” (Terehegy, 1850, Presb. jkv.). A családfő hibájának tudják be, ha gyerekeinél nem tud érvényt szerezni az anyát megillető tiszteletnek: „Gyermekeit Feleségére ne bocsássa” (Kiskunhalas, 1772, Presb. jkv.).
A szülőtisztelet eszményének megvalósulását törvények is támogatták: „Vádlott (…) megfelejtkezvén a Szülők eránt tartozó szoros kötelességéről, s a Hazai Törvényeknek szigorú rendeléséről” (Kővágóörs, 1838, Processus Criminales, IV. F. 10. Zalaegerszeg, Megyei Levéltár). Imreh István a székely Keresztúr-fiúszék 19. századi erkölcsi életét feltáró vizsgálatában azt találja, hogy 8 faluból 12 embert állítanak „bizottság” elé azért, mert „anyját veri, vagy apját megtaszigálta” (Imreh I. 1974: 198).
A szülőtisztelet alapja korábban a vagyon volt. A vagyon híján megváltozott szülő–gyermek viszony térbelileg is kifejeződik. Régebben ugyanis együttlakás esetén a szülők az utca felőli szobában laktak, s a fiatal házaspár az udvar felől, ma épp fordítva van, a ház rangosabb részében laknak a fiatalok (Orsi J. 1990: 194).
A családon kívüli kapcsolatokban elvárt legfontosabb erény az időstisztelet. Ez az erény önmagában viselkedést rendező elvként szolgál, amely még a rang- és státusmegfontolásokat is sok tekintetben háttérbe szorítja. Az idősebb embernek nem 607érdemeiért, hanem pusztán életkoráért köteles tisztelet járt. „Az öreg fának nagy az árnyéka, az idős embernek nagy a bölcsessége” (Nagy P. 1968: 75). „A jogok és kiváltságok hierarchiája az öregek-idősebbek tiszteletére épült. Az ebből következő szigorú rendet már korán megtanulta a paraszt, legtisztább formájában éppen a templomban”, ahová harmadik harangszókor kor szerinti sorrendben mentek be (Duba Gy. 1974:76).
A tiszteletadás elsősorban illemszabályként jelent meg. Az idősebbet, néhány év korkülönbség esetén is, respektussal szólítják meg, „bátyám”-nak nevezik (Fél E.–Hofer T. 1969: 284); ha több férfi áll együtt, az idősebbet szólítják meg. „Ha az öreg beszél, akkor nem szabad szólni. Aki közbeszól, leintik” (Róna T. 1953: 11). „Az öreget illette meg, hogy első helyen ült. Jaj annak az öregnek már, akit hátul tesznek!” (Kresz M. 1943: 353.)
A tiszteletadás legfontosabb kifejezésének a köszönést tartották. A gyermekeknek, a fiatalabbaknak előre kellett köszönteniük az idősebbeket, férfit, nőt egyaránt. „Minket nagyanyánk úgy indított, küszöbre teszem a nyakad, ha az öregeknek nem köszönsz” (Fél E. 1951: 87). Jellemző, hogy a naiv festő Dudás Julit leendő férjének nagyapja köszönése alapján választja ki: „Szépen tudsz köszönni kislányom, te leszel majd a menyünk” (Vankóné 1976: 20).
Példázatok erősítették a szabályt, amelyekben az idősebbet nem tisztelő fiatal elnyerte méltó büntetését. Mihályfán egy csúszós útszakasz tetejéről a gyerekek így kiabáltak az öregeknek: „Jöjj fel kopasz!” Az egyik gyerek addig kiabált, míg leesett, s eltört a keze. Később „ezt mindig mondták, hogy így jár, aki nem tiszteli az öreget” – emlékezett vissza egy 79 éves asszony (Mihályfa, Zala m.).
Az időstisztelet normája egyházi oldalról is megerősítést nyert mind katolikus, mind református oldalon. Régi jegyzőkönyvekben gyakori a figyelmeztetés az iskolamesterek felé, hogy tanítványaikban ezt az erényt alakítsák: „Az öregebbeket náluknál, ha idegenek is, tiszteljék” (Igal, Historia Domus 1850: 141).
A ráhatás legfontosabb intézménye kétségkívül az iskola volt: „Csúfságot vénekből ne tégy, / Hogy azért büntetést ne végy, / Gyermek te is vársz vénséget, / Adj hát vénnek tisztességet” – fogalmazza versbe a normát a 18. század végétől másfélszáz éven át használt protestáns népiskolai tankönyv, az Arany ABC (Szuhay B. 1899: 284).
A fiatalok kiszolgáltatott helyzetének elsősorban a földbirtoklás hagyományos módjának megszűnése vetett véget. De az idősebbek által birtokolt hagyományos tudásanyag devalválódása is szerepet játszik e norma meglazulásában: „Az öregnek kell engedni, különösen máma, mert az öregek sokkal butábbak, mint a mai fiatalok” – mondta egy 70 év körüli asszony (Varsány, 1972).
Losonczi Ágnes úgy látja, hogy parasztságunknál a felebaráti szeretet áll az emberi együttélés magatartási értékeinek előterében (Losonczi Á. 1978: 534). Azt kell mondanunk, hogy ezzel a megközelítéssel éppen a paraszti morál egyik fő jellegzetességét veszítenénk szem elől. Azt, hogy itt a karitatív gesztusok egy struktúrához, nevezetesen a „család/rokon/nem rokon” hármas struktúrájához kötődve valósulnak meg. Mindhárom körön belül bizonyos fokig különböző morál érvényes. A szolidaritás elsősorban a családi és rokoni körön belül kötelező. Úgy is mondhatnánk, hogy a falusi társadalomban a rokoni elv mint kiemelt morális parancs uralkodik.
608A családon belül még erősebbek az elvárások, e körön belül igen nagyfokú lojalitást vártak el. Ez adott esetben komoly áldozatvállalást jelentett. A fiatalabb lány például nem mehetett férjhez nővérei előtt, még akkor sem, ha ezzel komoly lehetőséget szalasztott el. A család tagjainak ki kellett egymásért állniuk, akár az igazság ellenére is, s viselniük kellett egymás vétkének következményeit. Így például a gyermekeknek ki kellett fizetniük elhalt szüleik adósságát (Örsi J. 1990: 179), de még haragosaikat is örökölték. A rokoni körön belül elvárt erény a szolidaritás volt, addig a határig, míg ez a szűkebb család érdekeit nem sértette.
Ami a nem rokoni kört illeti, „alapvetően különbözik az idegennel és a rokonnal szemben tanúsított magatartás. Az idegenekkel (nem rokonokkal) szemben tanúsított magatartás fő jellemzője a bizalmatlanság”. Csak az olyan kerítést szeretik a karcagiak, amelyiken „nem lehet belátni” (Orsi J. 1990: 147). Ez a kifelé zárt mentalitás a református vidékeket talán még erősebben jellemezte. Karcagon például még a koldusok is „egy-egy család, rokonság ismerősei”, s nem szívesen látják az „idegen” koldusokat (Örsi J. 1990: 149). A struktúra merevségét a jó emberek köre, a patrónus-kliens viszony lazította, s ez a „tágítás” adta a szomszédsági viszony jelentőségét is.
A paraszti társadalomban a segítés, az ajándékozás mindig kölcsönösségen alapul, ezért lényegében nincs mechanizmus például a bajba jutottak megsegítésére. A szerencsétlenül járt család magára van hagyatva, s inkább balsorsa eltitkolására törekszik. A rokoni elv is csődöt mond ilyenkor, mivel az is valamilyen formában a viszonzásra épül. A bajba került család inkább idegentől kér kölcsön pénzt, mert a rokon azt hihetné, hogy azt – épp a rokoni viszonyra apellálva – nem fizetik majd vissza (Fél E.–Hofer T. 1972: 466).
Mivel a rokonnal kapcsolatban elvárt szolidaritás presztízsveszteség nélkül nyíltan nem hágható át, áthidaló mechanizmusként adódik az összezördülés a terhessé vált rokonnal. Ez a jobb helyzetben lévő rokont felmenti a rokoni kötelezettség alól.
A felebaráti szeretet elvének ilyen korlátozott jelenléte miatt Banfield az általa vizsgált mediterrán paraszti társadalom esetén egyenesen „amorális családiasságról” beszél. Ha valaki mást segít, azt ugyanis csakis családja rovására teheti, ezért a jótékonyság családellenes (Banfield, E. C. 1958: 83, 110). Ez a megfontolás nem teljesen idegen a magyar paraszti mentalitástól sem. Itt természetesen egy elvről, a jótékonyságnak a falu morális rendszerében való intézményes szerepéről beszélünk, ami nem zárja ki az egyéni segítő gesztusok lehetőségét. „Én olyanokon is segítettem, aki nem volt senkim” – hangsúlyozta egy idős asszony. – „Anyám is olyan volt, tőle tanultam” (Varsány, 1971).
Más volt a helyzet a koldusokkal és idegenekkel. Ők kívül álltak a „család–rokon–nem rokon” struktúrán, vagyis a falu viszonzáson alapuló kapcsolatrendszerén, így velük szemben tisztán érvényesülhetett az egyházak felebaráti szeretetre intő ideológiája. A már idézett protestáns Arany ABC így inti az ifjúságot: „Bánj a házi cselédekkel / Mindig úgy, mint emberekkel (…) A szegényt is kell szeretned / Nagy vétek volna megvetned” (Szuhay B. 1899: 949–950). A katolikus egyház ugyanezt az erényt kívánja erősíteni például iskolái révén: „Szigorúan tiltatik a szegényeket, koldusokat, hibás egyéneket, (…) ingerelni, kigúnyolni.” Az iskolamesterek növendékeiket 609„a cselédekkel illedelmesen bánni” tanítsák (Igal, Historia Domus, 1850: 141).
Az egyházak szegények felé forduló ideológiája testesült meg abban a szokásban, hogy sok vidéken „Istenébe”, azaz a szegények számára sütöttek cipót: „Vedd el, mert az uram azt mondta, mikor sütsz, örökké süss egy cipót Istenébe, mert mikor a gabonát elvetjük, azt mondjuk: »Én Istenem áldd meg, jusson sok szegénynek belőle«” (Dávid A.-né 1979: 26). A szegedi katolikus lakosság az új kenyeret valamiképpen szentelménynek tekintette, s ilyenkor külön „kolduscipót” sütöttek. Sőt voltak olyan családok, ahol az új kenyérből addig nem ettek, amíg a koldusoknak nem adtak kolduscipót. E szokás korábban református falvakban sem volt ismeretlen: Szuhafőn, ebben a gömöri faluban a legszegényebb családnak aratás után István király ünnepére nagy kenyeret sütöttek (Bálint S. 1977b: II. 47–48).
A rokoni körön kívüli karitatív gesztusok tehát gyakran hagyomány szabályozta módon, szokásokhoz kapcsolódva épültek be a falu életébe. Az új kenyér ünneplése mellett a jótékonyság leggyakrabban a halottakkal volt összefüggésben, egyfajta értük való engesztelő szokásként. Szokás volt halottak napján ételajándékot vinni a szegényeknek, vagy mint Apátfalván, a család halottjának „évfordulós miséje” után a templomban kalácsot osztani szét a koldusok között (Szigeti Gy. 1988: 7980).
Valláserkölcsi szellemben gyakorolták a vendégszeretetet is: „Istené a szállás” – mondták a betérő vándornak. A környékről érkező búcsúsok „a csűrben, a szobákban lehintett zsúpon aludtak” (Monok, 1989).
E „rögzült” jótékonysági formák tehát valamilyen formában az egyház szokásrendje köré szerveződtek, nem keresztezték a falu hagyományos keretei által szavatolt családi–rokoni elvet.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
