FÖLDBÉRLŐ SZÖVETKEZET, TEJSZÖVETKEZET
581FÖLDBÉRLŐ SZÖVETKEZET, TEJSZÖVETKEZET
A földbérlő szövetkezeteknek elenyészően csekély volt a szerepük a földhasznosításban, függetlenül attól, hogy a vonatkozó törvények lehetővé tették-e önálló létezésüket vagy (1920-tól) csak valamelyik hitelszövetkezet földbérlő szakcsoportjaként működhettek. Az első világháborút megelőzően mindössze 12 ilyen szövetkezet – 1799 család – gazdálkodott 12 752 holdnyi bérleményen, s a második világháború éveiben is csak 187 szakcsoport által bérelt 90 369 holdat tartott nyilván a statisztika, pedig ekkorra, a zsidó birtokok bérbeadása miatt, némileg nőttek is a földbérlés lehetőségei (Simon I. 1976: 379–395). Ha mégis hivatkozunk rájuk, elsősorban azért, mert propagandahatásuk nagyobb volt, mint tényleges jelentőségük. Különösen a két világháború között, amikor a népi írók ezt a szövetkezési formát is előszeretettel ajánlották a falvak népének (vö. Féja G. 1984: 145–146, 175–178). Egy-egy sikeres vállalkozás ugyanis azt az illúziót éltette, hogy a szegényparasztok és agrárproletárok önálló gazdává emelkedésének reális lehetőségét kínálja a közös földbérlet. Egyszerűbben társulhatnak közös géphasználatra és értékesítésre is, ha magát a termelést szintén koordinálják. Helyenként a nincsteleneknek, a kisbirtokosoknak a szocialista eszmerendszertől megérintett kollektivizmusa is befolyásolta a földbérlő, egyszersmind termelő-, gépbeszerző és értékesítő szövetkezet kiformálódását. Például Cegléden, ahol a szocdem-párt országos vezetőjeként is ismert Urbán Pál szervezett szövetkezetet, mely változó tagsággal ugyan, de 1901 és 1945 között folyamatosan meg tudta újítani az egyik homokpusztai major („szocialista tanya”) bérletét (Hidvégi L. 1983: 118–145). Ott is átszínezte a kollektivizmus szocialista gondolata a bérlőszövetkezet működését (az egyik résztvevő legalábbis így emlékezett), ahol középparasztok-kisparasztok voltak a kezdeményezők és hangadók: az endrődiek és gyomaiak (Békés m.) 1935-ben létrehozott póhalmi szövetkezete, 1200 holdas bérleményen gazdálkodván sikerre vitte a közös gazdálkodást (Rácz L. 1977: 100–103).
Valószínű egyébként, hogy az ilyen szövetkezetek száma valamivel több volt annál, mint amennyit a statisztika számon tartott. Voltak ugyanis olyan szövetkezetek, melyeket az érdekeltek csak úgy tudtak legalizálni, ha formailag egy személy volt a földbérlő. Nyilván nemcsak Berettyóújfalura (Bihar m.) érvényes, hogy a „földbirtokosok kisparasztoknak nem szívesen adtak bérbe parcellánként földet”, ezért egy tekintélyes gazdának kellett vállalnia a kisparasztok képviseletét (Varga Gy. 1981: 418). Az ilyen megoldás szélesebb körű elterjedtsége azért valószínű, mert minden olyan esetben, amikor a nagybirtokból egy-egy tagot áruba bocsátottak, a vételi szándékkal jelentkező parasztgazdáknak előbb birtokvásárló társaságot kellett szervezniük, mert az eladó nem parcellázott, ragaszkodott az egyösszegű fizetéshez. Mivel a birtokeladást általában bérbeadás készítette elő, a bérlés és az eladás esetében a 19. század közepe óta egyaránt létezett az „XY és érdektársai” típusú szerződések előképe. Az ilyen szerződések értelmében a szervező, másokért kezességet vállaló személy – vagy ha még nagyobb biztosíték kellett az eladónak, a városi, a községi képviselőtestület – a teljes vállalkozói felelősséget viselte azért, hogy a parcellázást elvégezhesse. A földbirtokosi érdek kikényszerítette ilyen bérlőközösség, nem bérlőszövetkezet lehetett a 20. század elején a Hajdú megyei Balmazújvároson 582(Fényes S. 1984: 187) és 1876 óta folyamatosan, a két világháború között is, a Pest megyei Alsónémedin (Lakatos E. 1980: 119, 125). És ilyen szervezésű érdekközösségek révén gyarapította birtokait a nagybirtok rovására a 19. század második felében, a 20. század elején a Békés megyei mezővárosok legmódosabb paraszti rétege, kirekesztvén a parcellázások lehetőségéből az agrárszegénységet (összesített adatok: Szilágyi Miklós 1984b: 11; orosházi példa az 1850–1860-as évekből: Dénes Gy. 1965: 363). E földbirtokvásárló társulások mint szervezetek a parcellázás lebonyolítása után általában megszűntek. Poroszlón (Heves m.) viszont a földvásárló társaság megmaradt testületnek, a volt úrbéresek „földes társaságában” találván meg működésének mintáját. E társaság által megválasztott bizottság (elnök, pusztagazda) szervezte-koordinálta a legeltetést, adminisztrálta a közösen hasznosított birtokrészek (legelő, kaszáló, erdő, halászóvíz) bérbeadásából származó bevételt és intézte a közhasznú építmények (utak, hidak, kutak) karbantartását (Kovács Károly 1982: 36–42). Talán másutt is léteztek a megvásárolt földön a gazdálkodást koordináló hasonló szövetkezetszerű társulások, hiszen az erdővásárlást lebonyolító gazdaközösségekről is tudjuk, hogy megtartották e szervezetüket: erdőbirtokossággá alakultak (Petercsák T. 1987: 131–134).
A sokféle s rendszerint egy-egy termékre szakosodott értékesítő szövetkezetek közül a tejszövetkezetek hálózata tudta a parasztokat leginkább mozgósítani. Igaz, nem országszerte, inkább csak a Dunántúlon; bár Kalotaszegről is van adatunk a magyarországi hálózattól független, mégis eredményes kezdeményezésre (Kós K. 1980: 251). Az 1881-ben Szombathelyen megalakult első tejszövetkezetbe még nem léptek be parasztgazdák, s az is csak valószínűsíthető, hogy az 1890-es években már akadt egy-két paraszt-szállítója a Vas megyei tejszövetkezetnek (Vörös A. 1965: 475–481). Moson megyében pedig komoly agitációt kellett kifejtenie a Magyaróvári Szarvasmarhatenyésztő Egyesület fáradhatatlan szervezőjének, hogy elfogadtassa a falvak népével a közös tejértékesítés gondolatát. Csak 1899-ben alakult meg itt az első tejszövetkezet, s századunk első évtizedében terebélyesedett jövedelmező vállalkozássá a megyei hálózat, részben a bécsi piac közelségének, részben a feldolgozás helyi megszervezésének köszönhetően (Vörös A. 1964: 320–326). A Dél-Dunántúl két megyéjében, Tolnában és Baranyában viszont – nem függetlenül e két megye német lakosságának kezdeményezőkészségétől – már az 1890-es években húsznál több falusi tejszövetkezet alakult. 1903-ban csak Tolnában 6312 gazdaság tartozott az 56 falusi-kisvárosi tejszövetkezethez, melyek gazdasági nyilvántartását egyébként nem maguk a parasztok, hanem a helybeli értelmiség vállalkozó tagjai végezték. Az imponáló adatok ellenére az első világháborúig mégsem tudott igazán kibontakozni az Országos Tejgazdasági Felügyelőség által felügyelt tejszövetkezeti mozgalom: sok kis szövetkezet jutott csődbe, s csarnoka bérbeadására kényszerült. Az 1922-ben létrehozott Országos Magyar Tejszövetkezeti Központ, még inkább az 1931-es alapítású megyei szövetség szervezőmunkájának eredménye volt, hogy 1936-ban 142 tagszövetkezet alkotta a Tolna megyei Tejszövetkezetek Szövetségét (Király I. 1968: 497–498).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
