CÉHSZERŰ TÁRSULATOK: HALÁSZ-, JUHÁSZ-, KERTÉSZ-, KAPÁS- ÉS FÖLDMŰVESCÉH
CÉHSZERŰ TÁRSULATOK: HALÁSZ-, JUHÁSZ-, KERTÉSZ-, KAPÁS- ÉS FÖLDMŰVESCÉH
Az iparűzők feudalizmus kori érdekvédelmi szervezeteinek, a céheknek a példája valamelyest befolyásolta ugyan a nem iparból élők foglalkozási csoportjait, sőt néhány mezőváros földművelőit is, hogy megalakítsák a maguk céhszerű szervezeteit, ezek azonban inkább voltak foglalkozási csoportok szerint szerveződő vallásos konfraternitások, mint valóságos céhek. Bár eléggé lényegesek voltak a különbségek a nem iparosok céhes és céhszerű szervezetei között, egyes agrár jellegű foglalkozások művelői valóban hoztak létre az iparosokéhoz hasonló, privilégiummal is megerősített céheket (amatőr színvonalú összefoglalásuk: Bartócz J. 1979).
A halászcéhek, vállalván a halászóvizek bérleti joga megszerzésében való közreműködést, valamint a zsákmány piacra vitelekor a konkurencia korlátozását, az iparos céhekéhez hasonló funkciókat láttak el. Az artikulusaik pedig azt igazolják, hogy a mesterség elsajátítása (az inaskodás és a legényvándorlás megkövetelése), a céhbe való felvétel megannyi feltétele s a céhgyűlések ceremoniális rendje sem tért el lényegesen az iparos céhekétől. Különösen nem néhány Duna menti városban, ahol a többségükben német származék halászok céhes hagyományai évtizedekkel túlélték – ahogy az iparosokéi is – a céhek 1872. évi megszüntetését. A magyar közjogi felfogás mégsem ipari, hanem mezőgazdasági foglalkozásként fogadta el a halászatot. Mindazok, akik halas vízzel rendelkeztek, azaz birtokolták vagy ellenszolgáltatás fejében megszerezték a regálejogot, melyet a földbirtok tartozékaként kezeltek, legálisan halásztak. A jobbágyparasztok közül is „halászként” szolgáltak a 18. századtól, s a jelentősebb vizeken bérlőként is vállalkozhattak tehát azok a személyek vagy akcióközösségeik, akik a halászati jogot ténylegesen hasznosították. Ennek a jogszokások szabályozta vízhasznosításnak volt a következménye, hogy a minőségi zsákmányra törekvő halászcéhek még székhelyük közvetlen környezetében is kénytelenek voltak átengedni egyes vizeket a paraszthalászoknak. S ugyanebből következett, hogy a Tiszán és mellékfolyóin nem szerveződtek halászcéhek, ennek ellenére a halásztató, utóbb a vizeket bérbe adó földesurak az úrbéresek szervezett érdekcsoportjai segítségével tudták megoldani a jövedelmező hasznosítást. Ilyen érdekcsoport lehetett a falu vagy mezőváros kommunitása, mely szerződéses (kontraktualista, taxás) jogállásának részeként vagy külön szerződésben vállalta a halásztatást, és a laza foglalkozási csoporttá szervezett s a halászbíróval ellenőriztetett jobbágyhalászoknak adta a vizeket „albérletbe”. Lehetett azonban a szokásjog által elismert érdekcsoport a nagyháló kezeléséhez szükséges állandósult akcióközösség, a bokor is, melyre a földesúr, szerződést kötvén, rábízta a hasznosítást. A bokor persze a robotban és a bérmunkában halásztatásnak is szervezeti kerete volt. Csak abban az esetben vált érdekcsoporttá, ha a halászeszközök a tagok közös tulajdonában voltak, s együttesen garantálták a halászóvíz tulajdonosának a remélhető hasznot, vagyis ha a munkacsapat 577tulajdonosi és vállalkozói közösség is volt. A halászatnak szakképzettséget nem igénylő „paraszti munkaként” való kezelése és az úrbéresek vállalkozói jogának elismerése miatt volt lehetetlen, hogy az iparos céhekhez leginkább hasonlító halászcéhek országszerte igazán hatékony érdekvédelmi szervezetekké váljanak. Csak egy-egy város társadalmában volt tényleges funkciójuk: ez a szervezeti forma egyenrangúsította a halászokat a céhes iparűzőkkel (a halászcéhekről, illetve egyéb halászati vállalkozásokról összefoglalóan: Solymos E. 1987; Szilágyi Miklós 1992b: 107–161).
A juhászok céhekbe szervezésének kísérlete még kevésbé hatotta át a pásztortársadalom egészét. A 18. század elején kaptak privilégiumot az uralkodótól a Moson megyei (1701), majd a csallóközi (1715) juhászok. Ezek a szabályzatok a megye összes juhászát kötelezték a céhbe állásra, s az iparosokhoz hasonlóan tanulóidőt szabtak meg: mesterség rangjára kívánták emelni a pásztorkodást, „hogy az jeles gazdáknak és uraknak állandó és értelmes juhászmesterek lehessen” (Paládi-Kovács A. 1993b: 66). A kormányzat által szorgalmazott juhászcéheknek azonban néhány nyugat-dunántúli megyén túl nem volt hatása. Bár egy székesfehérvári székhelyű, simontornyai alközpontú, s Fejér és Tolna megyére, valamint Veszprém és Somogy egy részére kiterjedő úgynevezett juhászcéh évi egyszeri gyűléseiről, az ehhez az alkalomhoz kapcsolódó mulatozásokról és pásztorfogadásokról vannak adataink, ennek a céhnek a szervezése nem jutott el a privilégium megszerzéséig, csak lemásoltatták a mosoniak szabadalomlevelét. A juhászcéhre hivatkozás inkább a több megye juhászait Székesfehérvárra és Simontornyára vonzó, a vallási búcsút és a zajos tivornyát elegyítő Szent Mihály-napi pásztorünnep hatóságok előtti legalizálását szolgálta, céhes keretet nem jelentett. E pásztorünnepeket egyébként főképp a merinó juhok dunántúli meghonosításában érdekelt német juhászvállalkozók és alkalmazottaik éltették. S mert a 19. századi gyapjúkonjunktúra hatására az Alföldön is vállalkozni kezdtek, nyilván a jelenlétüknek tudható be, hogy céhalapítási kísérletnek, illetve a céhek vallási előírásaihoz való igazodásnak a Duna–Tisza közén is vannak nyomai (a juhászcéhekről összefoglalóan: Gémes B. 1977; Paládi-Kovács A. 1993b:65–68).
A földművelés önálló ágazatának, a kertészkedésnek iparszerű művelése érdekében létrehozott kertészcéhek városi-polgári szervezetek voltak, s a német nemzetiségű, speciális szakismeretekkel rendelkező kertészeket tömörítették. Előbb a pozsonyi (1674), majd a pesti német kertészek kaptak királyi privilégiumot (1788), s ennek birtokában az iparos céhekével azonos módon alakították ki a mesterség elsajátításának, művelésének s a céh belső szervezetének szabályait. Mivel működésük nem terjedt túl a fővárossá fejlődő Pest határán, hatásuk nem annyira a céhes keretekhez való ragaszkodáson s az előjogok mind anakronisztikusabb védelmén mérhető – ebből a szempontból csak helyi jelentőségük volt. Inkább abban mutatkozott meg az ipari jellegű kertészkedés továbbgyűrűző hatása, hogy a 19. század második felétől a bolgárkertészek, illetve a Pest környéki zöldségtermesztő parasztok konkurenciájától menekülve több vidéki város (például Kecskemét) környékén is meghonosították a jellegzetes módszerű, mesterség rangú kertészeti technikát (Boross M. 1986).
Az úgynevezett kapáscéhek, melyek a szőlőmonokultúrás vidékek falvaiban, mezővárosaiban voltak jellemzőek (ha nem is általánosak), nem tekinthetők valóságos céhszervezeteknek. Ha szabályzat biztosította is működésüket (például Nagyszombat, 5781673; Vác, 1825), létrehozásuk elsődleges célja a szőlőmunkások bérköveteléseinek regulázása: a szőlősgazdák munkaerő-szükségletének biztosítása volt. Ezt az erkölcsösség köntösébe öltöztetett szándékot a világi és egyházi nagybirtokosok, s a központi kormányzat által is szorgalmazott, támogatott szervezeteknek a katolikus egyházhoz kötődése is kifejezte. Noha elterjesztésükre a 17. század óta újabb meg újabb kísérletek történtek, tényleges működésük eléggé formális maradt (Égető M. 1980: 35), kivéve azokat a magukat olykor céhnek nevező s a céhélet szimbólumaival (például templomi zászló) is rendelkező egyházi társulatokat, az úgynevezett konfraternitásokat, melyek a keresztény középkor vallásos társulataiból eredeztethetők, s Magyarországon a jámborság és ájtatosság barokk kori laicizálódásának hatására terjedtek el igazán. Ilyen volt például a Gyöngyösön 1682-ben alakult deákok céhe, s mert a vallásos társulatok szerzetesrendenként szerveződtek, a 18. század elejétől szintén adatolható a gyöngyösi „Szent Tamás céh”. Artikulusaik utalnak rá, s egyéb adatok is igazolják, hogy a szőlőművelők vallási közösségeiként jöttek létre, és egyleti életükben a közös tulajdonú szőlőik művelésének is volt némi szerepe (Lénárt A. 1974: 33–46). Az 1766–1767-es egri egyházmegyei canonica visitatio nemcsak Gyöngyösön, hanem további öt plébániánál (Abasár, Oroszi, Solymos, Tarján, Visonta) említi, hogy a konfraternitásoknak közösen művelt szőlőik vannak. Az egri szőlőművelők 1815-ös céhszabályzata pedig, ahogy a mintájául szolgáló gyöngyösi is, már nemcsak a közös szőlő műveléséről, hanem a szőlőművelés megszervezésének sok más részletéről is intézkedett: a vallási és világi célok egyeztetésének szándékát tükrözi (Lénárt A. 1875: 96–102; Fajcsák A. 1990: 57–61). A szőlőművelők vallásos társulatainak működése egyébként Gyöngyösön napjainkig folyamatos maradt (Kecskés P. 1995: 145–164). És folyamatos maradt az 1739-ben alakult tállyai „fáklyás társulat” működése is, melynél azonban a 20. századra az egyházi életben való szervezett részvételre került a hangsúly, a valamikori kapáscéh járulékos világi funkciói teljesen elhalványultak (Barna G. 1990c: 62–76).
Eredetük és legfőbb funkciójuk szerint néhány város és mezőváros földművelőinek „céhnek” nevezett vagy azokhoz hasonló vallásos társulataihoz szintén inkább a konfraternitások, mint az iparos céhek jelentették az előképet. Az 1826-ban már létező székesfehérvári „Földművelő Társaság”-nak (Kállay I. 1988: 323) és a szegediek városrészenként szerveződött „mezei társulat”-ainak (Bálint S. 1976b: 524) a tevékenysége templomi zászlóik körül zajlott, kiegészítő világi funkciókról nem tudunk. Viszont a váci „Magyar Földműves Társaság” (az 1820-as években) és a ráckevei „parasztcéh”, hivatalos nevén a „Földmívelő Polgár Társaság” (az 1860–1870-es években) kölcsönügyletek lebonyolításával is segítette szegény sorsú tagjait. Igaz, hogy ezeknek a társaságoknak – s más ismert „parasztcéheknek”, például a gyulai Földész Társulatnak – az alapítólevele sem tartalmazza a világias funkciókat. Csupán a tagok vallásos – templomi és temetési – kötelességeit, s az azok teljesítéséhez szükséges eszközök beszerzése miatt előírt fizetést szabályozta (Fegyó J. 1979: 271–291; Bartócz J. 1979: 112–117; Jároli J. 1991: 58–60; 1998).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
