A RÉSZFELADATOK ÖSSZEHANGOLÁSA A CSÉPLŐGÉPES MUNKACSAPATBAN
573A RÉSZFELADATOK ÖSSZEHANGOLÁSA A CSÉPLŐGÉPES MUNKACSAPATBAN
A 20. század első évtizedeire lényegében a teljes magyar nyelvterületen cséplőgépet használtak a parasztok a gabonafélék szemnyerésére. A gép kiszolgálása merőben új munkaszervezési feladatként jelentkezett. Nemcsak azért volt új ez a feladat, mert minden korábbi társult munkavégzésnél több részmunkát kellett összehangolni, s ezek között olyanok is akadtak, melyek jelentősen eltértek a begyakorlott munkafogásoktól. Inkább azért volt teljesen új, mert a gőzkazán, utóbb a robbanómotor által hajtott bonyolult mechanikai szerkezet diktálta a tempót, miközben a gép egyes szerkezeti elemei állandó balesetveszéllyel fenyegettek. Emiatt az egyes részmunkák nehézségi fokának megítélésénél a fizikai erőkifejtésen túl sok egyéb körülményt is mérlegelni kellett.
Bármennyire újszerű volt a feladat, a munkacsapattá szerveződés alapelvei – az egyes részmunkáknak a nehézségi fok szerinti hierarchizálása, illetve az egyenértékűnek elismert részmunkák monotóniát oldó felcserélhetősége – ebben az esetben is iránymutató jelentőségűnek bizonyultak (vö. Varga Gy. 1972: 334). Ezért alkalmas az egészében innovatív jellegű (s nyilván a gépészek javaslataitól is befolyásolt) munkaszervezeti forma a részleteiben hagyománykövető szervezőelv szemléltetésére.
A kísérletezés folyamatáról nem állnak rendelkezésünkre hiteles beszámolók. Az 1930-as évek legelején született a gépi cséplés első néprajzi leírása, s már ez is mintegy fél évszázad óta formálódó s véglegessé tisztult normákat tudott rögzíteni a szemnyerés gépesítésében élenjáró központi területen, jelesül Cegléden (Túri K. 1931: 52–53). A cséplés életveszélyes voltát mint témát a századforduló óta egy újstílusú népballada is nyomatékosította ugyan, de ez sem lehet érv az ideálisabb munkaszervezést kikényszerítő kísérletezés mellett: a cséplőgépbe esett lány tragédiája sem változtatott a gyakorlaton – a kévevágás megmaradt női munkának (vö. Kríza I. 1968). A nagyszámú, a munkaszervezés apróbb módosulásaira és helyi változataira is hivatkozó néprajzi leírás inkább arra enged következtetni, hogy az országszerte lényegileg azonos felépítésű munkacsapat feltűnően gyorsan véglegesedett; semmiképpen sem látványos kudarcokkal nehezített hosszas kísérletezések eredménye. (Néhány, a szervezési elveket megvilágító ismertetés: Zempléni hegyvidék – Szabó László 1965: 142; Karcsa – Nagy G. 1989: 139–146; Doboz – Nagy Gyula 1989: 384; Békés – Márton L. 1983: 393; Túrkeve – Györffy L. 1959: 124–125; Mezőtúr – Hagymásy S. 1983: 45; Orosháza – Nagy Gyula 1965: 159–163; Szeged – Bálint S. 1976b: 559–561; Dunaszekcső – Bárth J. 1976: 184–191; Sárkeresztes – Gelencsér J. 1978: 345–348; Várong – Takács L. 1976: 213–220; Vállus – Petánovics K. 1987a: 182–185.)
A leíró ismertetésekből kitetszően alkalmilag verbuvált munkacsapat is ki tudta szolgálni a cséplőgépet; ebben az esetben a társas munkákra általában jellemző viszonosság alapján segítettek egymásnak a csépeltető gazdák. Azokon a vidékeken oldották meg ilyen módon a cséplést, ahol minden egyéb munkafeladat esetén szívességmunkával igyekeztek helyettesíteni a bérmunkát. És ott is – legalább elvi lehetőségként – számon tartották a kölcsönös kisegítést mint végső szükségben alkalmazható megoldást, ahol az elcsépelt termény 4–6%-áért (sohasem készpénzfizetésért) vállalkozott az egész cséplési idényre szervezett munkacsapat egy-egy cséplőgép 574kiszolgálására. Az alkalmi és az állandó akcióközösségben dolgozó cséplőcsapatok személyi összetétele, munkaszervezési gyakorlata lényegesen nem különbözött egymástól. Nem különbözhetett, hiszen az összfeladatot a gép „diktálta”, s a részmunkákra tagolásnak tulajdonképpen nem voltak variációi. A gőzgép vagy traktor és a cséplőszerkezet folyamatos működésének biztosítását, az üzemmenet ellenőrzését most figyelmen kívül hagyva, lévén az ipari jellegű munka; a szakképzett gépész feladata, a következő részmunkákra tagolódott a cséplés: 1) a kévéknek az asztagról a cséplőgépre villázása (asztagos vagy kévehányó: négy férfi); 2) a kévék kötelének egyenkénti elvágása (kévevágó: két nő, akik váltják egymást); 3) a kévényi gabona egyenletes szétterítése és leengedése a forgódobba (etető: két férfi, akik váltják egymást); 4) a kicsépelt mag zsákokba eresztése, mérlegre rakása (mázsáló: egy férfi); 5) a terménnyel teli zsákok tárolóhelyre hordása (zsákos: legalább egy férfi); 6) az elhordásra alkalmas szalmacsomók összehalmozása (rudasgyűrő: két férfi); 7) a szalmacsomóknak az épülő kazalhoz hordása, ahogy a kazal magasodik, létrán felcipelése (rudashordó: négy férfi); 8) kazalrakás, mely inkább tervezést-irányítást, mint villázást kívánó munka (szalmarakó: egy férfi, akinek a rudashordók dolgoznak a keze alá); 9) a törek kikaparása a gép alól, s szállítható csomókba rendezése (lyukkaparó: két nő); 10) a törekcsomók elcipelése az épülő törekkazalhoz (törekhordó: négy nő); 11) a törekkazal rakásának tervezése-irányítása (törekrakó: egy férfi, akinek a törekhordók dolgoznak a keze alá).
A részmunkák felsorolása közben figyelmen kívül hagytuk a táji s még egyazon településen belül is előforduló változatokat: a 24 tagú, átlagosnak tekinthető mezőtúri cséplőbanda munkabeosztását ismertettük (Hagymásy S. 1983: 45). A részmunkákkal kapcsolatos értékítélet és a munkaszervezési elvek ebből az egy példából is levezethetőek. Mindenütt ugyanígy különböztették meg a nehezebb férfi- és a könnyebb női munkát; a különbségtétel bércséplés esetén abban fejeződött ki, hogy a nők csak „félrészesek” lehettek. Speciális szakismeretként és különösen veszélyes feladatként, nem azért tehát, mert a legnehezebb fizikai munka lett volna, elkülönítették az etetők (akik szinte már „segédgépésznek” számítottak: akkor is a gép személyzetéhez tartoztak, ha alkalmi kisegítők dolgoztak együtt), valamint a kévevágók munkáját. Ezért ők csak azonos beosztású társukat váltották. Ugyancsak speciális tudásként ismerték el a szalma-, illetve a törekkazal rakását: az idősödő, gyengébb fizikumú, de ebben a munkában nagy tapasztalatú férfiak magas fokú kazaltervezői képességükkel ellensúlyozták, hogy a több hétig tartó villázásra, zsákolásra esetleg már nem lennének alkalmasak. Bércséplés esetén a banda vezetője lett a mázsás; e munkakör „speciális szakmunkaként” való elismerését az indokolta, hogy az egész csapat érdeke volt az elcsépelt mennyiség pontos számon tartása. Az összes többi részmunka – természetesen külön a férfiaknál, külön a nőknél – azonos értékűnek és nehézségi fokúnak minősült. Hogy az elvi egyenrangúsítás miatt ne lehessen vita a bandatagok között, szabályozott módon váltogatták ezeket a részmunkákat. A váltások ütemét vagy az elcsépelt mennyiség, vagy az eltelt idő diktálta.
Kiemelt példáinknak az a legfőbb tanulsága, hogy az elvégzendő feladat kikényszerítette közös munkavégzés és a bérmunkára vállalkozó munkacsapat szerveződése egymásból levezethető, ám egymástól jól megkülönböztethető két fokozata az akcióközösségeknek. Azok a munkatársulások, melyek állandósult „munkacsapatként” 575jellemezhetőek, tulajdonképp nem a paraszti munkák elvégezhetősége kedvéért, hanem a vállalkozás érdekében szoktak létrejönni. A bérmunkaformák rendszerező áttekintése azonban nem ennek a fejezetnek a feladata (lásd ezekről Sápi L. 1967 történeti és Katona I. 1972 néprajzi szemléletű összefoglalását).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
