SZEREPEK ÉS FUNKCIÓK | Magyar néprajz

SZEREPEK ÉS FUNKCIÓK

A dinamikus elemzés során bőven éltünk a háztartásmorfológia eszközeivel, mutatóival, ezek mégis elégtelenek jó néhány olyan szerep, feladat leírásához, amelyet a család és a háztartás tölt be, illetve lát el az egyén, illetve a társadalom életében.

470A funkciók elemzéséhez sokkal több lehetőséget kínál a család és háztartás strukturális-funkcionális szemlélete. Eszerint a család és a háztartás nem független csoportok, hanem úgy foghatók fel, mint a rendszerként értelmezett társadalom alrendszerei, melyek egyszerre állnak kapcsolatban a társadalom más alrendszereivel és a csoport tagjaival (akik mint személyiségek, ugyancsak rendszerként foghatók fel). A rendszerek és alrendszerek közötti kapcsolatok célja az egyén és a csoport fennmaradása, az egyensúly megtartása az ehhez szükséges funkciók ellátása révén. Ezek a funkciók a szóban forgó szemlélet és elmélet szerint időtől és helytől függetlenül minden társadalomban azonosak. Különbség az egyes történeti korok és társadalmak között elsősorban abban van, hogy az egyes funkciókat a társadalom alrendszerei az egyes régiókban, illetve az egyes időszakokban eltérő mértékben látják el (Cseh-Szombathy L. 1979: 15–17). Természetesen átfogó strukturális-funkcionális elemzésre a kutatás jelenlegi szintjén aligha van mód, inkább csak az ezzel a szemlélettel felhasználható irodalmi adalékokat lehet csokorba szedni. A jobb áttekintés érdekében azonban az alábbiakban külön szólunk a család és a háztartás néhány fontosabb funkciójáról a hagyományos magyarországi falusi társadalomban, illetve annak változásairól az utolsó két évszázad során.

A család legfontosabb funkciói közül mindössze kettőt: a nemzést (a csoport biológiai reprodukcióját) és a családi státusok örökítését tudjuk részletesebben tárgyalni, mivel a hagyományos parasztcsaládok belső viszonyaira (a házastársak, illetve a szülők és gyermekek közötti viszonyra) nézve nem sok információval rendelkezünk.

A család biológiai reprodukciója – demográfiai nyelven fogalmazva: a termékenység problémaköre – a magyar parasztság társadalomtörténetében sajátos szemszögből nyert tárgyalást az utolsó 60–70 évben, szinte kizárólag az egyke felől (Andorka R. 1969). A vitatkozó szerzők érzelmei tiszteletre méltóak, a kutatás és a higgadt érvelés azonban a mai napig gyakorta elcsúszik a „nemzethalál” víziója irányába. Kétségtelen, hogy a magyarországi termékenység a 19. század közepéhez képest hatalmas mértékben zuhant. A nem ellenőrzött termékenységű (születéskorlátozást, fogamzásgátlást nem alkalmazó) közösségek esetében átlagosan 7–9 szülés esik egy termékenységi periódusát végigélt nőre, így a népesség-összeírások tanúsága szerint a hagyományos világban a sokkal nagyobb mértékű halandóság ellenére átlagosan közel három életben lévő gyermek található egy-egy családban, vagyis az átlagos családnagyság négy és öt fő között mozog. Ezzel szemben a teljes termékenység, vagyis a termékenységi periódusukat (15–49 éves kort) végigélt nők – tehát akiknek élete/termékenysége saját vagy házastársuk halála miatt nem szakadt meg – születésszáma az 1920-as évekre a 100 évvel korábbi szint felére (7,4-ről 3,7-re) zuhant. A termékenység csökkenése azóta is folyamatos, az utolsó 70 évben az 1920-as szinthez képest ismét megfeleződött.

Ám ha a születések számának alakulását településtípusok, illetve a fontosabb foglalkozási csoportok szerint vizsgáljuk, akkor egyértelműen az állapítható meg, hogy bár a születések csökkenésének trendje világosan észlelhető a falusi adatokban is, a termékenység hanyatlása a nem falusi, nem mezőgazdasági társadalmi rétegek között sokkal gyorsabb. Vagyis a magyarországi alacsony és csökkenő termékenységben legalább olyan nagy szerepet játszik az urbanizáció és az iparosodás társadalmi hatása, mint a közírók által – különösen a két világháború között – állandóan emlegetett 471paraszti egykézés. Másképpen úgy is fogalmazhatnánk, hogy bár a magyar népesség termékenysége összességében már az 1960-as évek óta nem elégséges hosszú távon a népesség szinten maradásához, a falusi népesség esetében – annak ellenére, hogy területileg bontott friss termékenységi adatok jelenleg nem állnak rendelkezésre – feltételezhetően ez a helyzet egészen a közelmúltig nem következett be. A falvak elnéptelenedésének adatai ezt nem cáfolják. Bár vannak helyi példák a születésszám-csökkenés miatti tényleges népességfogyásra is – Ormánság, Sárköz stb. „egykéző” falvai –, összességében azonban a magyarországi falusi népesség fogyása nem elsősorban az alacsony termékenységnek, hanem annak a jelenségnek tudható be, hogy a fiatalabb népesség évtizedek óta tömegesen vándorol a városokba, sajátos módon reprodukálva a középkori Európa falu–város közötti migrációs kapcsolatait. A hagyományos világ városaiban ugyanis a rossz közegészségügyi viszonyok következtében igen magas volt a halandóság, amit a vidékről állandóan érkező bevándorlók 472tudtak csak ellensúlyozni – a „városi temetőket” a vidék népességfeleslege éltette (Faragó T. 1993). A 20. század Magyarországán viszont a falvak – csökkenő számú és arányú – fiatal népességének ezzel szemben nem pusztán a helyben meghaltakat, hanem a városokban meg nem születetteket is pótolnia kellene, vagyis a városi népesség túl alacsony termékenységének ellensúlyozása is rá hárul.

31. ábra. Hozzátartozók és rokonok állásrendje a koporsó körül. Kolozsvár (Kolozs vm.)
I.: az apa koporsója, II.: az anya koporsója, III.: a gyermek koporsója, 1: apa, 2: nagyapa, 3: fiútestvér, 4: a halott fia, 5: a halott veje, 6: fiú unoka, 7: férfi rokon, 8: keresztapa, 9: anya, 10: nagyanya, 11: nőtestvérek, 12: a halott leánya, 13: a halott menye, 14: leányunoka, 15: nőrokon, 16: keresztanya, †: lelkipásztor

A család másik fontos funkciója a csoport tagjainak társadalmi értelemben vett reprodukciója volt. A család – itt most nem a prokreációs (nemző), hanem a tartalmilag mélyebb és szélesebb származási családra kell gondolnunk – vagyont, speciális ismereteket és presztízst is kívánt őrizni és továbbörökíteni utódaira. Bár az iparosítás előtti társadalomról sokan azt gondolják, hogy zárt rendszerként adta tovább státusát, presztízsét, ismereteit egyik generáció a másiknak, valójában azonban ez a gyakorlatban részben demográfiai, részben társadalmi okok miatt nem teljesen így zajlott le. A fiúörökösök hiánya, illetve idő előtti elhalálozása miatt a családok egy része a patriarchális világban az öröklés fő vonalát jelentő fiágon 2–3 generáció alatt kihalt (Laslett P. 1984: 239), illetőleg – mint azt a foglalkozási mobilitási vizsgálatok is tanúsítják (Andorka R.–Harcsa I.–Kulcsár R. 1975; Faragó T. 1995) – az egyes társadalmi rétegek, közte a parasztság zártsága hosszabb idő óta már korántsem mondható teljesnek a nemzedékek közötti státus és foglalkozásváltás tekintetében. Részben a földszerzés korlátai, részben a városba vándorlás lehetőségei a 19. század közepétől az utódok egy része számára célszerűtlenné és lehetetlenné tették a szülői (elsősorban a birtokos paraszti) státus öröklését, ezért sokan csak a társadalmi lesüllyedés, a foglalkozásváltás, valamint az elvándorlás között választhattak. (Utóbbi kettő gyakran össze is kapcsolódhatott egymással.) A századforduló statisztikái, amelyek hatalmas méretű kivándorlást, illetve ugyancsak tetemes számú városba vándorlót mutattak ki, mindezt világosan tanúsítják. Ez a helyzet igazában csak az 1940–1950-es években változott meg gyökeresen, de a viszonylagos zártság nyomai némileg még ma is fellelhetők, illetőleg a mobilitási esélyegyenlőség továbbra is hagy kívánnivalót maga után, bár ez a probléma most már sokkal inkább az iskolai végzettséghez, mint a faluhoz kapcsolható.

Nagy kérdés az, hogy pontosan mi módon és milyen mértékben sikerült a parasztcsalád szülői generációjának utódai számára státusát átörökítenie a hagyományos világban. A régebbi történeti irodalom – különösen az 1950-es években – állandóan arról értekezett, hogy a késő feudalizmus falusi népessége a földesúri és állami elnyomás és kizsákmányolás hatására folyamatosan elszegényedett, „zselléresedett”, ezt azonban megfelelő módon adatokkal sohasem sikerült valóban igazolni (Faragó T. 1977). Regionálisan változó mértékben, de a 18. század közepéig-végéig a 16–17. századi török háborúk időszaka alatt elnéptelenedett területek újratelepítésével mód nyílt arra, hogy a parasztcsaládok leszármazottainak döntő többsége örökölhesse szülei státusát, illetőleg a szegényebbek jó része új földekhez juthasson. A 18. század végétől pedig – amikor a Délvidék kivételével az ország nagy részén a még művelés alá fogható szabad földterületek lassacskán elfogytak – a „népességfelesleg”, a felnőtt fiúk egy része később kezdett megházasodni vagy korai házasságkötése után hosszabb ideig maradt a szülői háztartásban. Kivárta, hogy saját házhoz, telekhez juthasson. A házasodási kor lassú emelkedése, illetőleg a bonyolultabb, több családos együttélések gyakoriságának átmeneti növekedése ily módon lehetővé tette azt, 474hogy a parasztcsaládok továbbra is nagyjából a korábbi mértékben tudják státusukat utódaikra tovább örökíteni. Változás csak a 19. század végén következett be, amikor a háztartásból való kimozdulásnak már nem a lesüllyedés lett az egyetlen alternatívája, hanem társult hozzá az előbb említett el- és kivándorlás, valamint a foglalkozásváltás, sőt a földpiac kialakulása, a földvásárlási lehetőségek megjelenése. Az ármentesítések, tagosítások, művelési ág váltások (a szántó terjeszkedése az erdők és legelők rovására), valamint a korábbi feudális nagybirtokok egy részének a jobbágyfelszabadítás utáni tönkremenetele következtében a 19. század második felében átmenetileg még a földszerzés lehetősége is megnőtt.

47317. térkép. Disznós Gergely és felesége (apaági) elődeinek és leszármazottainak lakóhelyei a városban.
Karcag (Jász-Nagykun-Szolnok vm.), 1960-as évek

Lényegében a fenti fejlődés időrendjével párhuzamos a falusi népesség vagyonörökítési gyakorlatának alakulása is. Bár a tételes jog szerint Magyarországon a középkortól az osztó örökösödési rendszer volt az elfogadott, vagyis a parasztok minden fiú és leány utódának azonos mértékben kellett volna örökölnie szülei vagyonát (beleértve ebbe a földet is), ténylegesen a szokásjog ezt az egyenlőséget csak a fiú utódokra nézve érvényesítette (Tárkány Szücs E. 1981). A lányok számára egészen a 19. század utolsó harmadáig csak „kiházasítás” járt. Általában ruházatot, bútort és lakásfelszerelést, tehenet vagy borjút, esetleg némi készpénzt kaptak – összességében azonban lényegesen kisebb értéket, mint ami egy-egy fiúörökösnek jutott. Az egyenlőtlenséget alátámasztó ideológia azon nyugodott, hogy az ingatlanvagyon öröklésével a lány megrövidítené a származási családot, mert férjhezmenetele alkalmával vagyonát másik csoportba vinné át. (Ez az érvelés egy kicsit sántít, mert a menyek viszont ugyanilyen módon hoztak volna vagyont, ingatlant. Ugyanakkor tény, hogy a fenti gyakorlat eredményeképpen a hagyományos társadalomban – ahol néha sok, az újraházasodások miatt pedig egymáshoz bonyolultabban viszonyuló örökös fordulhatott elő, s ezért a javak átörökítésének folyamata nem volt mindig komplikációmentes aktus – az örökösödés némileg egyszerűsödött. Ráadásul az olyan családok számára, ahol a lányok voltak többségben, a csoport szempontjából kedvezőbb megoldásnak is bizonyult.) Csak a polgári világ, a polgári jogegyenlőség gondolatának fokozatos terjedésével párhuzamosan alakult át – a politikai fordulatok után, ténylegesen egy-két generációnyi késéssel, sokszor már a 20. század elején – a falusi örökösödés szokásrendszere mindkét nem számára egyenlővé.

A háztartások funkciói közül elsősorban három kérdéssel – az együttlakás problematikájával, a háztartás gazdasági funkciójával, munkaszervezetével és a tevékenységek-szerepek háztartáson belüli megosztásával – szeretnénk röviden foglalkozni.

A háztartási csoport meghatározása kapcsán a kutatás ma is gyakran elidőzik az együttlakás kérdésén (Sík E. 1989: 8). Véleményünk szerint az együttlakás a magyar paraszttársadalomban valóban kritériuma a háztartás fogalmának, de a hagyományos világban ez egészen másként értendő, mint manapság. Néha inkább a szoros térbeli együttműködést, valamint sok esetben a közös házban vagy közös telken lakást jelentette, nem a mai közös lakásban élést. Persze ez csak az esetek kis részére igaz. Valójában ami a háztartási csoport lakóhelyét illeti, az a magyarországi falusi társadalomban hagyományosan a saját tulajdonú (1848 előtt saját birtoldású) lakóház volt, amelyben az esetek közel 90 százalékában már a 18. század végén is csak egyetlen lakás volt. Vagyis miközben a 18–19. század falusi Magyarországán aligha beszélhetünk a polgári család és háztartás intimitásáról, az egyértelmű, hogy a falusi 475családi-háztartási csoportok túlnyomó többsége sokkal nagyobb mértékű saját használatú térrel (lakással és udvarral) rendelkezett, mint a városi alsó és középrétegek (Faragó T. 1992). Ahol ez megoszlott – akár a lakás, akár az udvar (a telek) –, a másik csoport rendszerint vagy rokon, vagy a ház birtoklójával szemben bizonyos mértékig patriarchális alárendeltségi viszonyban levő zsellérháztartás volt (Nagy Benjamin 1960; Hofer T. 1991). Az utóbbi évtizedekben e téren is észlelhető némi változás: az újonnan, az 1970–1980-as években épített házak között növekszik egyrészt az egyetlen lakást tartalmazók korábban is elég magas aránya – világosan mutatja a családok-háztartások múltbélinél határozottabb elkülönülési-önállósági igényét –, másrészt nő a három vagy annál több lakást tartalmazó falusi lakóházak (társasházak, telepszerű bérházak) aránya, jeléül annak, hogy gyorsuló ütemben csökken a falvak és a városok (főleg azok külső részei) közötti urbanizációs távolság.

A saját térhasználat a hagyományos falusi társadalomban azonban csak a nem rokon csoportoktól jelentett bizonyos mértékű elkülönülést. A háztartás által elfoglalt területen – házon, udvaron, telken, szálláson – belül az egyének és családok elsősorban a kor és nem szerinti tevékenységmegosztásnak megfelelően helyezkedtek el munka, pihenés, étkezés és alvás során, mégpedig úgy, hogy ez az év jelentős időszakában nem is jelentett „egy fedél alatt” tartózkodást és nem tartotta fenn a családi egységek különállását sem.

Jól illusztrálja ezt a mezőkövesdi matyók esete, ahol „… a férfinép nem tartózkodik a házban, hanem a szérűbeli istállóban, szálláson. A suhancoknak, legényeknek meghatározott fekhelyük nem volt, ott dőltek le, ahol éppen elérte őket az este: szénában, istállójászolban … Az ólban levő dikó a gazda és a szolgák fekhelye, akiknek állandóan a jószágra volt gondjuk. Nyáron a dikót kihelyezik az istálló elejibe, vagy ha be van építve és nem lehet elmozdítani, a gazda vagy a szolga az ól küszöbére fekszik. Nőknek, asszonyoknak, lányoknak már meg volt határozva a fekhelyük. A gazdasszonyé a főhely a házban, a torónusos nyoszolya. Amíg az öreg gazdasszony él, addig a menyecskének a kamrában a hely. A menyecske semmiféle holmiját nem viheti be a házba, mindent a kamrában kellett tartania, vagy a padláson…” (Herkely K. 1939: 17). Ugyanilyen vagy hasonló példákat lehetne hozni a munkavégzés, a szabadidő-eltöltés térbeli megosztottságáról vagy az étkezés módjának, helyének sajátosságairól is. Külön tere az egyes egyéneknek nem, és az egyes családoknak is csak igen korlátozottan volt – némely vidéken az együttélő családok kaptak saját lakókamrát, de sok helyütt ez sem volt szokásban (Bíró F. 1970; Fél E.–Hofer T. 1967; Égető M. 1978). Csak a Szabó László által felfedezett alföldi úgynevezett „különélő nagycsalád” az, ahol az egy háztartás keretébe tartozó családok saját térhasználattal rendelkeztek (Szabó László 1981a), azonban a tanyarendszer, illetve a két beltelkes települések történetével foglalkozó kutatások alapján gyanítható, hogy ez az elkülönülés valószínűleg csak egynéhány generációnyi ideig tartó átmeneti (valószínűleg 19. század végi–20. század eleji) jelenség lehetett.

A családok-egyének huzamosabb ideig tartó együttlakása még az utóbbi évtizedekben is sűrűn előfordul a falusi társadalomban, azonban ennek jellege már gyökeresen eltér a hagyományos világétól. Átmeneti jellegű, rendszerint a fiatalok saját lakásának felépüléséig tart és tulajdonképpen kényszerhelyzetet takar. Gyakran nem jár együtt közös háztartással sem, és sokkal pontosabban megosztja a ház, illetve 477lakás tereit, használatát az együttlakók között, mint ahogy az korábban történt. A térhasználat most már nem annyira a kor és nem szerinti tevékenységmegosztáshoz, mint inkább az egyes családi egységekbe tartozáshoz igazodik.

47618. térkép. Azonos családnevű polgárok lakhelyei a városban.
Karcag (Jász-Nagykun-Szolnok vm.), 1900-as évek eleje

Mint már korábban említettük, a háztartás és a gazdaság a hagyományos falusi társadalomban nem voltak azonos fogalmak. A háztartás gazdasági funkciója így csak a birtokos parasztság esetében függött össze döntő mértékben a termelőtevékenységgel, a birtokkal, földtulajdonnal nem rendelkezők esetében nem. A háztartás ugyanakkor a hagyományos világban – ugyanúgy, ahogy a 20. században – minden falusi társadalmi réteg körében fogyasztási egységként működött. Ez önmagában is jelentős funkció, hisz egy-egy társadalom anyagi javainak igen nagy része – az ipari forradalom előtt döntő többsége – nem a termelő vállalkozások, hanem a magánháztartások birtokában és kezelésében volt (Sík E. 1989: 21–22).

A háztartások hagyományos világra jellemző fogyasztási funkciója sok tekintetben azonos a maival, bár kétségtelen, hogy az étkezéssel, ruházkodással kapcsolatos tevékenységek jelentős része az utolsó évszázad folyamán kikerült a háztartások keretei közül és az élelmiszer-, ruházati és szolgáltatóipar részévé vált.

Ami a háztartások gazdasági funkciójával kapcsolatban igazán érdekes, az egyrészt a hagyományos munka- és tevékenységmegosztási rendszer, illetőleg ennek átalakulása a 19–20. század folyamán, másrészt a mezőgazdasági termelőtevékenységet folytató birtokos paraszti háztartások munkaerő-szervezete, mely részben a munkafolyamatok gépesítésével, részben a magángazdaságok 1950–1960-as években történő majdnem teljes körű felszámolásával gyökeresen átalakult.

A falusi háztartások esetében rendkívül szigorú kor és nem szerinti tevékenységés munkamegosztás működött. A feladatok és szerepek pontosan elhatárolódtak, ugyanakkor a munka és az otthon, a munka és a szabad idő, a családi és magánélet egybeesése, illetve szoros egymáshoz kapcsolódása erős és sok tekintetben zárt közösséggé kovácsolta a parasztcsaládot és háztartást. Mindenki hagyományosan ismerte (mert gyermekkorától folyamatosan sajátította el) tevékenységeit, szerepeit, lehetőségeit; megoldandó feladatokat a csoport számára elsősorban a termelőtevékenység vethetett fel igen erősen megmutatkozó természetfüggősége, az évszakok, munkacsúcsok változása során meglehetősen eltérő munkaerőigénye miatt, másrészt azok a krízishelyzetek, amikor valamely demográfiai esemény (elsősorban haláleset vagy elvándorlás) folyományaképpen a csoport tevékenység- és munkaerő-szervezetét a követelményekhez igazodva át kellett alakítani.

A népmozgalmi jelenségek miatt szükségessé vált „személycserék”, illetve „személypótlások” kérdését a falusi család az iparosítás előtti korban részben az előrehozott házasodás, részben az átmeneti szolgafogadás révén oldotta meg. Ennél sokkal érdekesebb azonban az a mód, ahogyan a birtokos parasztság a szokásos termelőfeladatainak munkaerő-ellátását megszervezte. Számos lehetőség adódott ugyanis, a szükséges munkaerőt egy-egy gazdaság több forrásból biztosíthatta:

a) „saját forrásból”, vagyis a gazdaságot vezető háztartásban élő családtagokkal, rokonokkal;

b) állandóan a háztartásban élő fogadott szolgával (szolgákkal);

c) két háztartás munkaerejének közös gazdálkodás formájában történő együttes hasznosításával;

47832. ábra. Az év folyamán végzett munka mennyiségének havi megoszlása a 20. század első felében a családi gazdaságban (vízszintes vonalkázás) és a termelőszövetkezetben (függőleges vonalkázás). Avasújváros (Szatmár vm.)

479d) két gazdaság közötti rendszeres kooperációval, amely a kölcsönös „visszasegítés” formájában realizálódott;

e) külső munkaerő alkalmankénti igénybevételével.

A felsorolt munkaerőforrások közül a d) típus, a kooperáció a történeti források segítségével nem igazán mérhető. Mindössze azt feltételezhetjük, hogy szerepe a gazdálkodásban a 19. századinál lényegesen nagyobb lehetett. Ennek alátámasztására talán elég egyetlen, noha indirekt példa is: a 18–19. századi összeírások szerint a parasztgazdaságok túlnyomó többsége egyedül nem tudta kiállítani a szántáshoz szükséges igaerőt, noha a mezőgazdasági termelés évszázadokon keresztül többé-kevésbé zavartalanul folyt.

Az e) típus, a külső munkaerő a 18. században elsősorban inkább a helyben, esetleg a szomszéd faluban lakó földtelen zsellérek foglalkoztatását jelenthette. Formailag ez gyakran nyilvánvalóan nem a pénzért végzett időszakos bérmunka (a napszámosmunka) tiszta képletében valósult meg, hanem egy olyan, a zsellérek és birtokos parasztok közötti patriarkális munkakapcsolatban – a nem egyenrangú partnerek közötti, különböző ellenszolgáltatások fejében végzett „kooperációban” –, amelyet a néprajzkutatók néhol még a 20. század első felében is meg tudtak figyelni (Hofer T. 1991). Feltételezhető egyébként, hogy a külső munkaerő felhasználása egyrészt térbelileg szűk körre korlátozódott, másrészt a vasút előtti korszakban – talán az Alföldre járó szlovák aratómunkások kivételével – a nehézkes közlekedési lehetőségek miatt a 19. század végi–20. század eleji mértéknél jóval kisebb lehetett.

Ha megpróbáljuk a parasztgazdaságok munkaszervezetét a nem mérhető kooperáció kényszerű figyelmen kívül hagyásával a mintául használt közösségekben áttekinteni, akkor az alábbi képet kapjuk: Nagykovácsi esetében a szolgával kiegészített nukleáris családos háztartás előfordulása a leggyakoribb, míg Tökölön a munkaszervezet alapját rendszerint a rokonokkal bővített család adta. Pilisszántónál viszont tulajdonképpen nem találunk jellegzetes munkaszervezeti formát, a gazdaságok munkaerőigényét a háztartásfő családja hol egyedül, hol rokonokkal, hol szolgákkal kibővítve fedezte, s közel ugyanekkora gyakorisággal fordul elő két gazdaság szabályozott és szervezett együttműködése (közös gazdálkodása) is.

A felnőtt férfi munkaerő-állomány típusonkénti megoszlása nagyjából megfelel annak, amit korábban a háztartások munkaszervezetéről már elmondtunk. Az egyetlen különbség az, hogy a háztartásfő családjának szerepét a munkaerő-szervezetben világosabban mutatja, mint ahogy az a gazdaságok munkaerőalap-fajták szerinti megoszlása alapján sejthető volt. A német falvakban a háztartásfő családjába tartozók adták a felnőtt férfi munkaerő abszolút, Pilisszántón a relatív többségét. Egyedül Tököl az, ahol a háztartásfő családja mint munkaerőforrás a rokonság mögé szorult. A rokonság Tökölön kívül csak Pilisszántón játszott valamennyire számottevő szerepet, a szolgák pedig Nagykovácsiban és Pilisszántón, vagyis pontosan ott, ahol a háztartásadatok alapján az feltételezhető volt (Faragó T. 1985a: 80–84).

Felmerülhet azonban a kétség a fenti kép pontosságával kapcsolatban, hisz az egy-egy háztartás, illetve gazdaság keretében élő családtagok, rokonok, szolgák, zsellérek kor és nem szerinti megoszlása, illetve létszáma viszonylag széles határok között mozoghatott. Megnéztük ezért az adott viszonyok között a parasztgazdaságok számára kulcskérdést jelentő felnőtt (15–59 éves) férfi munkaerő gazdaságonkénti 481megoszlását és összetételét is. Vonatkozó adatainkból megállapítható, hogy Nagykovácsi és Pilisszántó gazdaságainak munkaerő-szerkezete majdnem azonos – a legtöbb esetben két felnőtt férfit találunk egy helyen –, míg Tököl két csoportra, a két férfival és a négy vagy annál több férfival bíró gazdaságcsoportra osztható. Ezzel szemben Fajszon a leggyakoribb az egyetlen munkaképes felnőtt férfival rendelkező háztartás volt – ami valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a település népessége zsellér állapotú, s korlátozott mértékű földművelést folytatott (és az adatsor nemcsak a birtokos parasztokat, hanem a teljes lakosságot magában foglalja).

48033. ábra. A munka, a szórakozás és az alvás idejének változása az év folyamán a szövetkezetesítés (1950) előtti paraszttársadalomban.
Bodonkút (Kolozs vm.)

A falusi háztartások keresők száma szerinti megoszlásáról az 1960. évi népszámlálás azt mutatja, hogy a leggyakoribb az egy-két keresős modell (az átlagérték 1,7), míg a több családosban leggyakrabban két-három kereső található (az átlagérték 2,7). A falusi háztartások munkaerő-ellátottsága a 20. század közepére tehát megváltozott, lecsökkent; nyilvánvalóan egyrészt a gépesítés, másrészt a magángazdaságok folyamatban levő felszámolódása, amely a volt parasztháztartások mezőgazdasági tevékenységét nagyrészt a kertre (később az azt kiegészítő háztájira) szűkítette le, szükségtelenné és egyúttal kihasználhatatlanná tette a nagyobb létszámú családi/háztartási munkaerőt. Kivételt ezalól csak az iparba eljáró „kétlaki” keresők képeztek. Vagyis a háztartások szerkezetének egyszerűsödése, létszámának csökkenése a munkaerő-szükséglet oldaláról tekintve célszerű, racionális folyamatnak tűnik.

Külön megvizsgálásra érdemes a parasztháztartásokban foglalkoztatott szolgák kérdése, mert a szolgálatvállalás fontos életciklusbeli szerepe volt az egyik pillére az iparosítás előtti korszak nyugat-európai típusú háztartásmodelljének (Hajnal, J. 1983; Laslett, P. 1983a). A mintaként használt településekre vonatkozó adatok alapján megállapítható, hogy a jobbágyparaszti háztartásokban található szolgák nagyobbrészt férfiak voltak, és kétharmaduk a 15–24 év közötti korcsoportba tartozott. Családi állapotuk szerint egyértelműen nőtlenek, illetve hajadonok. Mindebből okunk van azt feltételezni, hogy a szolga állapot az egyének – elsősorban férfiak – életciklusának egy meghatározott szakaszát képezte. Ugyanakkor adatainkból az is megállapítható, hogy a szolgálatvállalás beépülése az életciklusba nem a teljes népességre, hanem annak csak bizonyos csoportjaira jellemző. Ugyanis a szolgaként élők aránya általában nem múlta felül a 30 százalékot még a 30 év alatti korcsoportokban sem, vagyis valószínű, hogy Nyugat-Európával ellentétben Magyarországon az egyéni életciklusnak nem volt feltétlenül része a szolgálatvállalás, a fiatalok többsége feltehetőleg nem ment keresztül ezen az állapoton. Bár voltak gazdálkodást tanuló, birtokos paraszti családból származó fiatalok is a szolgálatvállalók között, feltételezhetően nagyobb részük az alsóbb társadalmi rétegekből származik.

A szolgák háztartási csoporton belüli helyzete nem állapítható meg pontosan. Szórványadatok és néprajzi analógiák alapján mindössze azt valószínűsíthetjük, hogy a német közösségekben a szolgák és a családtagok közötti határt sokkal élesebben húzták meg, mint a nem németekben. Ezt az is alátámasztja, hogy a német településeken mindig igyekeztek rögzíteni a szolgaság tényét, még akkor is, ha az illető a háztartásfő távoli rokona, míg a többi településnél inkább a rokoni viszony jelölésére fektettek nagyobb súlyt. A vonatkozó irodalom egyértelműen azt állítja, hogy a 19. első harmadáig szolga és gazdája között patriarchális volt a viszony.

Ha szolgák munkaszervezeten belüli szerepét kívánjuk megállapítani, akkor először 482a szolgatartás sajátosságait kell megvizsgálnunk. Eszerint településeink három csoportra oszlanak:

a) a háztartások közel kétharmada tart szolgát. A szolgák nagyobbrészt csoportosan nyernek alkalmazást, az esetek többségében 15 évnél idősebbek, a nemek aránya közöttük viszonylag kiegyenlített (Nagykovácsi);

b) a háztartások körülbelül 40 százaléka tart szolgát. Ugyancsak nagyobbrészt csoportosan, de szinte kizárólag fiatal férfiakat (Pilisszántó);

c) a háztartások közül csak minden negyedik-ötödik tart szolgát. Egy háztartásban egynél több szolga szinte soha nem fordul elő, sok közöttük a 15 évesnél fiatalabb gyermek (Tököl, Fajsz).

A három típus közül az utolsóban, amelyben mind gazdaságilag, mind háztartásszerkezetükben eltérő települések (Fajsz és Tököl) kerültek együvé, a szolgák szerepe a háztartás munkaszervezetében nyilvánvalóan marginális, minden bizonnyal személyük az együttélő csoport kor és nem szerinti megoszlásának torzulásait egyenlítette ki. (Pótolták a munkaszervezetből hiányzó megfelelő korú gyermeket, helyettesítették a beteges vagy kisgyermekét gondozó háziasszonyt stb.) Más a helyzet azonban a két előbbi típusnál. Nagykovácsi esetében a nagyszámú igásállat tartása, a viszonylag nagy földterületen folytatott földművelés többnyire szükségessé tette a háztartás munkaerejének bővítését, amit a német gazdák adott esetben szolgák alkalmazásával hajtottak végre. Sajnos az ma már megállapíthatatlan, hogy mennyiben a gazdasági racionalitás történészek által gyakran kétségbe vont felismeréséből eredeztethető az, hogy erre a célra Nagykovácsi parasztjai nem a rokonokkal való együttélést választották. Pilisszántónál viszont nem ritka a rokonokkal bővített háztartás, de a gazdaságok kiegészítő tevékenységei (a favágás és fuvarozás) annyira megnövelték a gazdaságok munkaerőigényét – elsősorban a férfi munkaerőét –, hogy azt csak éves szolgák alkalmazásával lehetett kielégíteni. A másik megoldás, amely elegendő számú férfi munkaerőt eredményezett volna, a délszlávoknál megtalálható nagyságú és bonyolultságú több családos háztartások létrehozása, ez azonban minden valószínűség szerint mind a szlovákok hagyományrendszerétől, mind a gazdasági racionalitástól idegen lehetett. (A háztartások ugyanis ebben az esetben számos, az adott viszonyok között felesleges női munkaerővel is bővültek volna. Faragó T. 1985a)

A szolgálatvállalás a 19. század második felétől fokozatosan átalakult. 1778-ban a szolgák száma kb. 300 ezer főre tehető az Erdély nélküli szűkebb értelemben vett Magyarország területén, melyeknek túlnyomó része parasztgazdaságokban dolgozott (Dányi D. 1993). Az 1900. évi népszámlálás szerint ugyanezen a területen összesen 432 ezer gazdasági cselédet találunk, ezeknek azonban már közel fele a nagybirtokokon nyert alkalmazást (Faragó T. 1979). A birtokos paraszti háztartásban levő szolgák száma a 18. századhoz képest csökkent, a szolgák és gazdák közötti viszony ridegebbé, üzletszerűbbé, munkaadó-munkavállaló viszonnyá vált. Míg korábban szabadabb volt az átjárás a szolga–zsellér–kisbirtokos rétegek között (Varga Gy. 1980), a 20. századra a mobilitás már megnehezedett, a cselédség – különösen a nagybirtokokon dolgozó cselédek – végképp különálló társadalmi réteggé vált. Jól mutatja ezt az 1900. évi népszámlálás által „gazdasági cselédnek” nevezett réteg kor és családi állapot szerinti összetétele. A régi típusú, fiatal, nem házas szolgák a századfordulón 483csak néhány területen, elsősorban az archaikusabb viszonyok között élő peremvidékeken lelhetők fel.

Az együttélő csoport tagjai a munkán kívül egyéb tevékenységeket is megosztottak egymás között szerepeiknek megfelelően, és számtalan más, a gazdaságon kívüli funkciót is elláttak. A szocializációról már a gyermekkorral foglalkozó fejezetben szó esett csakúgy, ahogy az öregek kapcsán a csoport szociális funkcióját is érintettük. A csoport vezetője a hagyományos világban egyúttal igazságszolgáltatási-érdekvédelmi funkciókat is betöltött, melynek fontossága azonban a polgári közigazgatás és igazságszolgáltatás kiépülésével a századfordulótól folyamatosan csökken, ezért itt részletesen nem is kívánunk rá kitérni.

A hagyományos család és háztartás szerep- és tevékenységmegosztása egyúttal a csoporton belüli belső hatalmi struktúrát is jelentett, mégpedig olyat, amely lényegesen eltér a maitól. A kulcspozícióban a csoport első számú tekintélye és döntéshozója, a gazda helyezkedett el, akit részben segítőként, tanácsadóként, részben a tevékenységek nemek szerinti megosztásának megfelelően a gazdasszony követett. Bár a hatalom gyakorlását, a gazda és a gazdasszony működését néhány néprajzkutató meglehetősen erős színekkel, a függés és a félelem kategóriáiban határozottan kritikus módon írja le (Fél E. 1959: 95–101, 112; Morvay J. 1981; Nagy O. 1989), a szociológiai kutatás a családi konfliktusok-válások 20. századi alakulásának ismeretében, visszatekintve ezt már kevésbé sötéten látja. Noha a hagyományos családban kétségtelen a férj dominanciája, ennek ellenére az erőteljes munka- és tevékenységmegosztás miatt a nő ott még inkább partnere, mint alárendeltje volt férjének, s a csoport adott szerveződése és működése sokkal jobban gátolta a belső konfliktusok kritikussá válását, mint a mai, sok tekintetben demokratikusabbnak, egalitáriusabbnak látszó, gyakorta azonban megoldatlan szerep- és értékkonfliktusokkal terhes családokban (Cseh-Szombathy L. 1981: 561–565).

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me