A HÁZTARTÁS DINAMIKUS MEGKÖZELÍTÉSE | Magyar néprajz

A HÁZTARTÁS DINAMIKUS MEGKÖZELÍTÉSE

Az eddigi elemzések statikusan és az együttélő csoport tagjai közötti – a demográfiai jellemzőkben, státusokban/pozíciókban megmutatkozó – különbségek többé-kevésbé figyelmen kívül hagyásával szemléltették a háztartásokat. Megpróbáltuk tehát az egyén szemszögéből és az idő mint tényező figyelembevételével folytatni elemzésünket. A háztartásokon belül, összhangban az egykorú összeírások szemléletével és az ezeken keresztül megnyilatkozó korabeli norma- és szokásrendszerrel az alábbi státuscsoportokat különböztettük meg: háztartásfő és felesége, háztartásfő (nem házas) gyermekei, együttélő rokonok, szolgák. Legegyszerűbb megközelítésként megnéztük a felsorolt csoportok egy háztartásra eső átlagos nagyságát. Eszerint az együttélő csoportok között nemcsak rokonsági szerkezet szerint lehet különbség, hanem a háztartásban élő nem rokonok (szolgák) számában, a háztartásfő családjának nagyságában és egyéb demográfiai jellemzőiben is (pl. a tagok életkorában/generációs hovatartozásában vagy családi állapotában). A családnagyságok eltérései pedig ezen belül fakadhatnak részben termékenységi különbségekből, de összefügghetnek a háztartásfő és felesége életkorával (más-más életciklusba tartozásával) is.

Egyértelműen látszik mindez, ha 18. századi adatainkat a háztartások 1970. évi státusszerkezetével vetjük össze. Ebből világosan kiderül, hogy a háztartásokon belül a „gyerek”, a „rokon” és az „egyéb” (szolga) státusba tartozók száma és aránya számottevő mértékben csökkent az eltelt 200 év alatt. Vagyis ha a háztartások méretének csökkenését, szerkezetének egyszerűsödését eredményező folyamatokkal tisztában akarunk lenni, akkor négy jelenségcsoportot kell közelebbről megvizsgálnunk: a háztartásfővé válás (a háztartások keletkezése és megszűnése) kérdését, továbbá a gyermekek, a rokonok és a szolgák számának alakulását. Ezek közül a rokonok kérdését az előző fejezetben már megvizsgáltuk, a gyermekek és szolgák számának változására pedig később térünk vissza. A következőkben a háztartások keletkezésének, illetve megszűnésének kérdését (más megközelítésben a háztartásfővé válást, illetve a 462háztartásfőség elvesztését) vizsgáljuk meg, mely a háztartás dinamikus megközelítése szempontjából talán az egyik legfontosabb kérdés.

Az együttélő csoport szerkezete szempontjából a kulcspozícióban a háztartásfő van. A családok és háztartások történetét kutatók általában megegyeznek abban, hogy a háztartásfővé válásnak (az önálló háztartás alapításának) egyik feltétele a házasságkötés, a másik pedig az önátló egzisztencia megteremtésének lehetősége. A nyugat-európai adatok azt mutatják, hogy a kettő szorosan összefügg egymással. Ha nincs mód az önállósodásra, akkor a házasságkötést igen gyakran későbbre halasztják. Kedvezőtlen körülmények között akár a népesség jelentős része anélkül hal meg, hogy valaha is önállósághoz – saját családhoz, illetve saját háztartáshoz – jutott volna (Hajnal, J. 1965; Faragó T. 1985a: 52–53).

30. ábra. Átlagos háztartásnagyság (1787–1990)

Magyarország falusi településein azonban – mint ahogy arra korábban már utaltunk – túlnyomórészt nem ez a házasodási modell uralkodott. A házasodás viszonylag korai és többé-kevésbé általános volt, ami összefügg azzal a ténnyel, hogy a házasságkötés az esetek nagy részében nem vagy nem azonnal járt együtt az önálló háztartás alakításával. A fenti kijelentés általánosságban a népesség nagy többségére nézve igaznak tekinthető, azonban három szempontból is megszorításokkal. Nem mondható általánosnak a foglalkozásukban, életmódjukban és gyakorta származásukban is eltérő réteget képező városi lakosság körében már a 18. században sem. A másik korlátot az idő adja. Mint azt korábban láttuk, a házasságkötési kor a 19–20. 463század folyamán jelentős mértékben emelkedett, vagyis a házasodási szokások fokozatosan átalakultak. A harmadik korlátot az egyes közösségek eltérő hagyományrendszere jelenti, mely a korábbi időszakokban – a 18–19. században – még sokkal erősebben kitapintható, mint a 20. században, mely sok tekintetben nivellál, halványítja, összemossa a társadalom regionálisan, társadalmi rétegenként, etnokulturális csoportonkénti eltérő színeit. E lokális hagyományok pedig a párválasztás, a házasságkötés időzítése, a házasságkötés utáni lakóhelyválasztás/a fiatalok önállósulása tekintetében kisebb-nagyobb eltéréseket mutattak Magyarország különböző régióiban.

Mindezt mintaként használt településeink adataival is illusztrálni tudjuk, ha megvizsgáljuk a háztartásfővé válásra vonatkozó adatainkat. A háztartásfők kormegoszlásából arra következtethetünk, hogy a német falvakban e státus elérésére valószínűleg a fiatalabb férfiaknak is van esélyük – a példaképpen használt Nagykovácsi esetében a háztartások több mint 50 százalékának 40 év alatti férfi a feje –, de a magyar és szlovák fiúknak már tovább kellett erre várniuk. (Fajszon és Pilisszántón a fiatalabb háztartásfők aránya csak 25–33 százalék.) Még ennél is mostohábbak voltak a horvát fiatalok kilátásai. Tököl adatai alapján úgy tűnik, hogy ők rendszerint csak életük delén, általában jóval 40 éves koruk után juthattak el az önálló háztartásfő pozíciójába. Talán még világosabban látszanak a fenti tendenciák akkor, ha a férfi háztartásfőket a megfelelő korcsoport férfiainak összlétszámához viszonyítjuk. Nagykovácsiban élete negyedik évtizedében gyakorlatilag minden férfi önálló háztartás feje lett, Pilisszántón és Fajszon viszont csak 40 és 50 éves kora között. Különösen éles a kontraszt a 60 év felettieknél. Tökölön csak ekkorra éri el az összes férfi az önállóságot, míg Nagykovácsiban már kezdik ismét elveszteni. Ezt a képet igazolja az irodalom is: a magyar, szlovák és horvát parasztok később elért vezető pozíciójukat életük végéig megtartják, még akkor is, ha megözvegyültek és koruknál fogva már csak az irányításra képesek, nem a fizikai munkában való tevékeny részvételre. Életükben legfeljebb csak részesedést engednek leszármazottaiknak a vagyonban, a rendelkezés jogát nem adják át. (Lásd Tárkány Szücs E. 1981: 702–708.) Utódaik a házassághoz gyorsan, az önállósághoz, a birtokhoz azonban igen lassan juthatnak hozzá. Ezzel szemben a német parasztok a fiatal korban megszerzett vezetést 60 éves koruk után, életük utolsó szakaszában rendszerint kiengedik a kezükből. Ezek az adatok ismét a „visszavonulás” gyakorlatának létezésére utalnak a Magyarországra vándorolt német telepesek körében. Jelen esetben arról van szó, hogy az idős parasztok munkabírásuk csökkenésével kiadták leszármazottaiknak az örökséget, és felhagytak a saját gazdálkodással. Megélhetésüket a továbbiakban a birtokot öröklőtől a vagyon átruházása fejében kapott – sokszor írásos szerződésben előre kikötött – juttatások biztosították. Ez a visszavonulás azonban, adataink alapján úgy tűnik, Észak- és Nyugat-Európával ellentétben nálunk nem feltétlenül jelentette a háztartásból való kiszakadást, hanem az esetek többségében csak a háztartáson belüli egyszerű szerep és státuscserével járt – a házas fiúból háztartásfő, a szülőkből, a volt gazdából és feleségéből együttélő rokon család, „kiterjesztés” lett. (Mindez valószínűleg összefügg azzal, hogy a Magyarországra vándorolt németek a fent jelzett észak-nyugat-európai területekhez képest szűkebb telkekre osztott nagyobb településeken, a telkeken pedig az őshazában megszokottnál jóval kisebb házakban éltek.) Vagyis a férfiak 465egyéni életútjának elemzése megerősíti és egyúttal meg is magyarázza azokat a különbségeket, amelyeket korábban a szerkezeti elemzés kapcsán a háztartások vezetésére vonatkozóan észleltünk. Ott vezeti a háztartást általában a fiatalabb generáció, ahol az egyéni életciklusok alapján a visszavonulás gyakorlatát gyaníthatjuk és azokban a közösségekben, ahol az együttélő csoportokon belüli hatalom többnyire életük végéig az idősebb generáció kezében van, s a fiatal házasok önállósulása is később következik be (Faragó T. 1985a).

46416. térkép. Magyar- és Horvátország háztartásszerkezete az 1787-es népszámlálás szerint
1 = háztartásonként 1,14 házas férfi, 2 = háztartásonként 1,00–1,13 házas férfi, 3 = háztartásonként 0,99 házas férfi, 4 = elemzés alá nem vont terület

Ha mozgásában szemléljük a hagyományos falusi háztartásokat, akkor egyszerre két, egymással ellentétes tendenciát észlelhetünk: az állandó változást és a stabilitásra, változatlanságra való törekvést. Andorka Rudolf a Tolna megyei Sárpilisre vonatkozó két metszetben, 1792 és 1804 között 62, mindkét időpontban jelenlevő háztartást tudott azonosítani a lakosok név szerinti összeírása alapján. Szerkezetét tekintve az eltelt 12 év alatt e háztartásoknak valamivel kevesebb mint harmadrésze (32%-a) nem változott. 48 százalékuk szerkezetileg átalakult – többségük bonyolultabb lett, kisebb részük egyszerűsödött –, közel 20%-uk pedig két vagy háromfelé hasadt (Andorka R.–Faragó T. 1984), vagy ahogy a néprajzkutatók a tájnyelvet követve ezt az aktust nevezni szokták: „válakozott”.

Egy-egy háztartás szerkezetének változása számos tényezővel összefügghetett: okozhatták azt demográfiai események (egy-egy fiúgyermek „asszonyt hozhatott a házhoz”, a háztartás vezetője, a „gazda” meghalhatott), vagy az együttélő családok közül az egyik kivált, esetleg az együttélő csoport egészében a különválás mellett döntött. Utóbbi döntés összefügghetett helyhiánnyal – a meglevő lakóház befogadóképessége például szűknek bizonyult, és a közösség telekrendszere, illetve együttélési/lakáshasználati szokásai és lehetőségei inkább a szorosan együttműködő, ámde külön költöző együttesek létrehozása mellett szóltak. Lehettek a különköltözésnek gazdálkodási okai: korlátozott piacviszonyok miatt egy bizonyos földnagyság elérése után esetleg célszerűnek látszott a gazdaságot két vagy háromfelé választani, de sokszor egyszerűen a családfők vagy feleségeik nem fértek össze egymással, s miután a csoport munkamegosztása és hatalmi hierarchiája zökkenőkkel, akadozva működött, a résztvevők jobbnak látták a szétválást (Fél E. 1943c: 420–424).

A stabilitást ugyanakkor az jelentette, hogy a közösség családjai és háztartásai a lehetőségektől függően újra és újra reprodukálták azokat az együttélési formákat, amelyeket a legcélszerűbbnek láttak. Sárpilis esetében például már a rendelkezésre álló két időmetszetből is megállapítható, hogy a háztartások döntő többsége átment a rokonokkal való együttélés szakaszán. Az 50 változatlanul tovább élt háztartás 72 százalékát valamelyik időpontban vagy kiterjesztett, vagy több családos háztartásként írták össze, az 1792 és 1804 között azonosítható megosztás útján keletkezett 27 háztartásból pedig 23 (vagyis 85 százalék) vagy eredetileg is egy összetett háztartásból vált ki, vagy azzá alakult (Andorka R.–Faragó T. 1984: 425–426). Ha forrásaink számosabbak, illetve precízebbek lennének, mint amilyenek, akkor feltehetően az ennél magasabb arányokon sem kellene meglepődnünk. Okkal merülhet fel ezek után a gyanú: lehetséges, hogy számos esetben nem feltétlenül különböző szerkezetű háztartásokról van szó, hanem mindössze arról, hogy az adott összeírás az egyes családokat és háztartásokat életciklusuk más-más fokán érte. Könnyen lehet tehát, hogy a szóban forgó közösségben a háztartások többsége ugyanolyan szerkezetváltozásokon 466(fejlődési ciklusokon) megy keresztül, mindössze a folyamat üteme háztartásonként eltérő (más-más ’ciklusban’ van a szóban forgó egység), ami a vizsgálat egy-egy időmetszetre korlátozódása esetén egyrészt nem tűnik ki, másrészt megtévesztő háztartásszerkezet-változatosságot eredményez. Úgy tűnik tehát, mintha hosszú távon inkább annak az egykorú hazai falusi vélekedésnek lenne igaza, amely nem tett igazán különbséget a különböző háztartástípusok között, tudván tudva azt, hogy egyrészt nem mindig a morfológiai különbségek a lényegesek, másrészt ha egy együttélési forma demográfiai vagy gazdasági okok miatt egy adott időpontban nem lehetséges vagy nem célszerű, ugyanaz néhány évvel később minden további nélkül létrejöhet. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy tagadnánk különböző család- és háztartástípusok létét, csak úgy látjuk, hogy kijelölésükkel, megfogalmazásukkal kapcsolatban a megszokottnál nagyobb óvatossággal kell eljárnunk.

Amikor dinamizmusról beszélünk, akkor egyszerre háromféle mozgásra is gondolhatunk. Elsőnek említhetők a főként (de nem kizárólag) demográfiai típusú események, amelyek a hagyományos társadalomban a születések-halálozások magas aránya miatt akár évente is bekövetkezhettek egy-egy család, illetve háztartás életében. A második mozgástípus az egyének és a csoport középtávú ciklikus változása, a harmadik a háztartás mint rendszer – általában csak nagyobb egységekben: közösség, régió szintjén megfigyelhető – hosszú távú változása.

A szinte menetrendszerűen bekövetkező demográfiai események tárgyalása jelenleg nem feladatunk, viszont a ciklikus változásokkal kapcsolatban, melyekre már az előbb konkrét példákat is hoztunk, érdemes néhány általánosíthatónak látszó következtetést megfogalmaznunk. Az együttélő háztartási csoport lényegében három mozgástípussal jellemezhető:

a) az egyéni életciklusokkal;

b) az előbbivel szorosan összefüggő családi életciklusokkal;

c) valamint a háztartási csoport ciklusával, amely szorosan kapcsolódik a csoport magját alkotó háztartásfői család életciklusához.

Az első két ciklustípus demográfiai alapokra épül, de alakulásába meghatározó módon szólhatnak bele a gazdasági-társadalmi körülmények, az egyén, illetve a család életét, tevékenységét szabályozó norma- és szokásrendszer, a külső hatalmak, a tételes jogi előírások, valamint utoljára, de nem utolsósorban a csoport életének biztosítását, tagjainak boldogulását elősegíteni kívánó stratégiák. Ez utóbbiak a házasodás, a termékenység, az együttmaradás rendjének előírásával, illetve szükség esetén annak megváltoztatásával szabályozzák az egyének, családok és háztartások életútját. A háztartási ciklust a demográfiai tényezők csak közvetve, az egyéneken, illetve családokon keresztül érintik. Elsősorban a háztartás funkciói, illetve a gazdasági alapjául szolgáló üzem (a parasztgazdaság) munkaerőalapjában betöltött szerepe az, amely a csoport mozgását, változását (nagyságának, kor és nem szerinti összetételének alakulását) megszabja. A három ciklus tehát különböző mozgásokból tevődik össze. Az egyén életciklusa lényegében az életkor változásával párhuzamosan státus-, pozíció- és kapcsolatváltozásokat, míg a családi ciklus a demográfiai események következtében a családban lezajlott létszám- és összetétel-változásokat jelenti. Ezzel szemben a háztartási ciklus általában a háztartásban élő család vagy családok ciklikus változásából következő létszám rokoni és státusszerkezet-változások kiegyenlítésére, 467egy viszonylag állandó nagyságú, az egység gazdasági és társadalmi funkcióinak ellátásához szükséges tevékenységmegosztás szempontjából optimálisnak tűnő, többé-kevésbé állandó kor- és nemi összetételű csoport biztosítására való törekvésként jelenik meg. A három ciklus egymással szorosan összefonódik, mozgásának módja és irányai, valamint a benne részt vevők köre azonban eltérő.

Cikluson a szociológusok és a demográfusok elsősorban a családi ciklust szokták érteni (Cseh-Szombathy L. 1979: 21). Az utolsó egy-másfél évtizedben azonban egyre jobban teret nyer az a felfogás, amely az egyének és a háztartási csoport ciklikus mozgásban való létezésére helyezi a hangsúlyt (Hareven, T. K. 1991). Vizsgálataink megerősítik ennek fontosságát azzal a hozzáadással, hogy valószínűleg az együttélési típusokkal összefüggésben az életciklusnak nemcsak társadalmi-gazdasági, hanem etnokulturális típusai is léteztek. Úgy is mondhatnánk, hogy minden helyi társadalomnak saját kulturális „menetrendje” volt és van egyéneinek, csoportjainak életciklusára vonatkozóan. Természetesen az együttélés normának tekintett típusától, az ehhez társuló viselkedésektől, beállítódásoktól, stratégiáktól függően más és más lehet az egyes ciklusok formája, üteme, szerepe.

Buda környéki falvakra vonatkozó 18. századi források segítségével végzett mikroelemzésünk (Faragó T. 1985a) során a hagyományos magyarországi falusi társadalmakra nézve az alábbi három háztartásciklus-ideáltípust sikerült megállapítanunk:

1) a háztartásfők fiatal korukban kezdetben kiterjesztett és több családos háztartásokban élnek, majd szüleik halálával háztartásuk nukleáris családossá alakul át. A háztartások egy része minden valószínűség szerint nem vagy nem mindig megy keresztül az összetett szerkezetűvé alakulás, a rokonokkal való együttélés szakaszán, vagy ha igen, akkor ez a szakasz rövid és rendszerint csak egy-két rokonnal (többnyire az idős, visszavonult szülőkkel) való együttélésre korlátozódott (Nagykovácsi);

2) a háztartásfők fiatal korukban bonyolultabb összetételű háztartásokban élnek. Negyvenéves koruk körül háztartásaik a rokonok halála vagy kiválása következtében általában nukleáris családossá alakulnak át, majd az idő előrehaladtával (valószínűleg a gyermekek házasságkötése következtében) ismét növekszik a rokonokkal együttélő háztartásfők aránya. A legtöbb háztartás szükségszerűen átmegy mind a rokonokkal való együttélés, mind a nukleáris családos háztartásként létezés szakaszán – többnyire a demográfiai adottságok döntik el, hogy melyik szakasz milyen hosszú lesz (Pilisszántó, Tótfalu, Fajsz stb.);

3) a fiatalabb háztartásfők között kezdetben is viszonylag gyakori a rokonokkal való együttélés, s az életkor előrehaladtával tovább növekedve 50 éves kor felett gyakorlatilag általános lesz. A háztartások többsége feltehetőleg fejlődése során soha nem szűkül össze nukleáris családossá. A csoport életét sokkal inkább a tagok cserélődése, mint a nagy szerkezeti változások jellemzik (Tököl).

Mindez egybevág a korábban elmondottakkal: a háztartásfő egyéni életciklusával és a demográfiai korlátokkal, melyek az egyének pályáját meghatározó módon befolyásolják. Amikor a háztartásfő a hagyományos társadalomban a 40. év körül jár, szülei már ritkán élnek, gyermekei viszont többnyire még nem házasodtak meg, tehát általában kicsi a valószínűsége egy bonyolult együttélési forma bekövetkeztének. 468Ahogy viszont a gyermekek családot alapítanak, úgy nő a több családos háztartás létrejövetelének lehetősége és valószínűsége attól függően, hogy a közösség milyen együttélési formát és szerkezetet tekint követendő normának.

Ami a hosszú távú háztartásszerkezet-változásokat illeti, ott Magyarország esetében korábbi vizsgálataink (Faragó T. 1977, 1979) alapján azt lehet megállapítani, hogy az adatokkal ellenőrizhető időszakban két trend érzékelhető. A háztartások mérete (az átlagos háztartásnagyság) a 18. század végétől fokozatosan növekszik körülbelül a 19–20. század fordulójáig, majd attól kezdve gyors ütemben és folyamatosan esik. Különböző, itt nem ismertetett részadatok alapján bizonyítható, hogy a háztartásnagyság növekedése nem kizárólag a gyermekek halandóságának javulása által előidézett létszámgyarapodásra vezethető vissza, hanem az együttélő családok számának és arányának valós növekedését, a háztartásszerkezet tényleges átalakulását jelenti. A trend a századforduló körül változik meg Magyarországon. Ez az az időszak (a 19. század vége–20. század első évtizede), amikor a néprajzi gyűjtések is egyre inkább a régi nagy együttélő csoportok bomlásáról, a hagyományos világ háztartásszerkezeteinek átalakulásáról adnak hírt. A 20. században már az egycsaládossá egyszerűsödött szerkezet a meghatározó, a családok mérete a gyermekek számának termékenységcsökkenéssel párhuzamos összezsugorodásával rohamosan csökken.

Mindez azonban csak az országos trend, amely mögött eltérő regionális folyamatok húzódnak meg. Az ország a 18. század végén a háztartásszerkezet szempontjából különböző régiókra oszlott: a történeti Magyarország területén három „nagycsaládos” régiót (a Felvidék középső részét, a délvidéket és Horvátországot-Szlavóniát) és hat „nukleáris családos” háztartású régiót (Kisalföld, Szepesség, Kelet-Tiszántúl, Kárpátalja, Szász- és Székelyföld) lehetett észlelni.

Erdély kivételével a háztartásstruktúra regionális mozgási tendenciáját is figyelemmel kísérhettük. Elemzésünk (Faragó T. 1977) alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a nagycsalád mint együttélési forma a 18. század végén–19. század elején nem jellemzi kizárólagosan sem az egész magyarországi falusi társadalmat, sem ezen belül a magyar etnikum lakta területeket. Részben a szegény, túlnépesedett, fejlődésben megrekedt hegyvidékeken, részben az extenzíven gazdálkodó, ritkán lakott, földbőséges megyékben fordul elő a leggyakrabban. Mindkét terület közös jellemvonása, hogy távol van a városiasodó, fejlettebb árutermelést folytató területektől, és némileg gyengébb rajta a parasztság társadalmi-demográfiai viszonyaiba is gyakran beleavatkozó feudális viszonyrendszer. Bár az együttélés formáit természetesen befolyásolják a helyi szokásrendszerek, véleményünk szerint létrejöttének okai nem itt, nem is elsősorban a történelem előtti idők nemzetségi, rokonsági szervezetének tovább élésében, hanem a korabeli gazdasági viszonyokban keresendők. Az összetett háztartások gyakorisága emellett nagymértékben függ az egyes közösségek demográfiai (termékenységi, halandósági, házasodási) viszonyaitól, illetve magatartásától. Lehetséges, de egyelőre kellőképpen nem bizonyított, hogy a születéskorlátozás és az összetett háztartástípusok terjedése egymással kapcsolatban áll. Bizonyosra vehető, hogy a vizsgált időszakban az összetett háztartástípusok gyakorisága nő, a nukleáris családosoké csökken, a háztartásstruktúra számottevő átalakuláson megy át. Nem bizonyítható viszont az, hogy a „nagycsaládos területeken” az együttélésnek ez a szerveződési formája a középkortól kezdve töretlenül létezik, 469bár a kontinuitás ténye az adatok (és a vonatkozó kutatások) hiánya miatt egyelőre nem is cáfolható kielégítően. Hipotézisünk szerint azonban nagyobb mértékű elterjedése 18. század végi, 19. század eleji jelenség.

A szűkebb értelemben vett Magyarország legnagyobb részén csak a 19–20. század fordulóján állt meg a 18. század végétől megfigyelt háztartásnövekedési tendencia, s csak akkor vált széles körben jellemzővé a nukleáris családos háztartás. A kisalföldi-nyugati határszéli megyékben azonban az országos képtől eltérő a helyzet. Itt a nukleáris családú háztartások dominanciája már a 18. század végén megfigyelhető, s ez a viszonylag késői házasodással, majd a 19. század végén a tudatos családtervezés terjedésével csakúgy, mint a parasztság bomlásának már a 19. század közepén is előrehaladott stádiumával azt igazolja, hogy e táj némi késéssel a nyugat-európai parasztság fejlődési mintáját igyekszik követni. A parasztság átalakulásának folyamata itt tehát „megelőzi az országos átlagot”. Összességében azonban ez a terület kicsiny ahhoz, hogy az országos fejlődés méretét, ütemét alapvetően befolyásolni tudja.

Külön sajátos utat jár be az erdélyi társadalom fejlődése. Háztartásszerkezete a 18. század végén kisebb, egyszerűbb csoportokból áll, s a 19. század közepétől kimutathatóan ugyanazt a folyamatot: a háztartásnagyság növekedésének és a háztartásszerkezet bonyolultabbá válásának folyamatát követi, mint a szűkebb értelemben vett Magyarország. Míg azonban utóbbiban ez a fejlődés a századfordulón megáll, addig Erdély esetében ilyen törés nem észlelhető. Mintha ez a terület – párhuzamosan más társadalmi-gazdasági mutatóiban is jelentkező visszamaradottságával – megkésve a magyarországi fejlődést követné. A vonatkozó szociográfiai-néprajzi írások hasonlóképpen azt sugallják, hogy a rokonokkal való együttélésen alapuló háztartások visszaszorulása Erdélyben a magyarországinál egy-két generációval később, sok helyütt csak a második világháború után következett be (Herédi G. 1982).

A háztartások státus szerinti összetételében és méretében egyaránt földcsuszamlásszerű változások játszódtak le az első világháború utáni évtizedekben. A hét főnél nagyobb háztartások aránya már a két világháború közötti időszakban felére csökkent, az 1960–1970-es évekre pedig elhanyagolható arányúra zsugorodott. Igen megnőtt ugyanakkor a két-három fős háztartások, valamint a magányosan élők aránya. A folyamat eredményeképpen fokozatosan szorul háttérbe a családban élés súlya és szerepe. Az 1990. évi adatok szerint már a háztartások 28 százalékát egyedülálló vagy családot nem alkotó egyénekből összetevődő együttesek tették ki, és bennük élt a népesség 19 százaléka. Számítások szerint arányuk növekedése minden valószínűség szerint az elkövetkezendő években is folytatódni fog (Hablicsek L. 1995). Bár külön erre vonatkozó adatokkal nem rendelkezünk, feltételezhetően – ha kisebb mértékben is – ugyanez a tendencia jellemezheti a falusi népességet is.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me