A HÁZTARTÁS MORFOLÓGIÁJA
A HÁZTARTÁS MORFOLÓGIÁJA
A háztartások legegyszerűbb – és épp ezért leggyakrabban használt – módszere a morfológiai elemzés: a csoport vizsgálata nagysága, a bennük levő generációk száma, illetőleg az 1970-es évek elején elhíresült Eugene A. Hammel és Peter Laslett (1974) által kidolgozott (alább részletesebben ismertetett) típusrendszer szerint. A legegyszerűbb és legkönnyebb a háztartások nagyság szerinti eloszlásának vizsgálata. Míg szinte az összes háztartásvizsgálati módszer pontos, lehetőleg életkort is adó név szerinti összeírások létét és használatát teszi szükségessé, addig ehhez elég a háztartások lélekszámát megadó, neveket nem tartalmazó forrás is. Sajnos, bár nem tekinthető véletlennek: az igénytelenebb forrás pontatlanabb eredményeket nyújt. Csak annyi állapítható meg ennek segítségével, hogy a legtöbb falusi közösség átlagos 458háztartásnagysága a 18–19. században 4, 6–5, 7 fő közötti, és a megfigyelt háztartások túlnyomó része a 3–6 fő közötti nagyság tartományba esik. E módszer könnyen-gyorsan alkalmazható, elfedi azonban azt, hogy a vizsgált paraszti közösségek adatainak látszólagos hasonlósága mögött eltérő termékenység, eltérő háztartásszerkezetek és eltérő háztartástípusok húzódnak meg.
Ezek után megpróbáltuk a rendelkezésünkre álló háztartásokat a Laslett–Hammel-féle típusok alapján elemezni. Szerkezet szerint e kategóriarendszer megkülönbözteti a családot nem tartalmazó csoportokat, a nukleáris családos vagy egycsaládos háztartást (amely egy férfit és egy nőt, valamint társadalmilag elismert utódaikat foglalja magában), valamint a különböző kiterjesztett családtípusokat. Ez utóbbiakban egy nukleáris családhoz férfi vagy nőágon – vagy egyszerre mindkettőn – rokon személy vagy személyek, esetleg család(ok) kapcsolódnak. Ez jelentheti több, önállóságát és különállását bizonyos mértékig megőrző családmag összekapcsolódását, de még gyakrabban egy összeolvadásuk révén kialakuló új szerkezetű és új viszonyokat, új kapcsolatokat teremtő együttes keletkezését. A háztartásfő és a hozzá kapcsolódó rokon személy(ek) – a „kiterjesztés” – iránya, a kapcsolódó személyek, illetve családok száma, rokonsági foka, típusa szerint a kiterjesztett családos háztartásoknak több altípusa lehet. A két legfontosabb ezek közül: a szűkebb értelemben vett kiterjesztett családos háztartás (egy nukleáris család összekapcsolódása egy vagy több, külön családot nem alkotó rokonnal) és az összetett családos háztartás (két vagy több nukleáris család összekapcsolódásából keletkezett csoport). Mindegyik tovább osztható aszerint, hogy a kapcsolódás lineárisan (egyenes ágon) vagy kollaterálisan (oldalágon), vagy mindkettőn, a lineáris kapcsolódás férfi- vagy nőágon történt stb.
Részben saját, részben más kutatók mikroelemzési eredményeinek felhasználása segítségével összesen 15, részben különböző felekezeti és etnikai jellemzőkkel rendelkező magyarországi falura nézve sikerült többé-kevésbé megbízható adatokat összegyűjtenünk a 18. század közepe–19. század eleje közötti időszakból. Ezen adatok szerint e települések három csoportba rendezhetők:
1) túlnyomórészt, 70–80%-ban egycsaládos háztartásszerkezetű közösségek (Bogdány, Nagykovácsi, Perbál – mindannyian német vagy német többségű falvak);
2) főként bonyolultabb szerkezetű háztartásokból álló települések, ahol az egycsaládos együttélő csoportok aránya 50% alatti (Kalász, Tököl szerb, illetve horvát közösségei, valamint a református magyarok lakta Alsónyék és Kölked). Ehhez a típushoz sorolható két további magyar falu is: többcsaládos háztartásainak magas aránya miatt a római katolikus Fajsz, és ugyanebbe az irányba mutató tendenciája (szerkezeti átalakulása) miatt pedig a református Sárpilis;
3) átmeneti csoportot képeznek összetételük tekintetében a református Tiszacsege, Tótfalu, Tök és az endrédi római katolikus plébánia magyar lakta településegyüttesei, valamint a szlovák, illetve szlovák többségű Pilisszántó és Pereg közösségei.
Vagyis a felekezeti különbségek a háztartástípusok megoszlásában nem játszanak igazán szerepet, az etnokulturális csoportok között azonban észlelhetők bizonyos eltérések. Ezek alapján némileg eltérő arányok mutathatók ki a német, szlovák, magyar és délszláv közösségek háztartásszerkezetében.
Sajnos a 19. századra vonatkozóan nem túl sok részletkutatás áll rendelkezésünkre, 459és hosszabb ideig a hivatalos népszámlálások család- és lakásstatisztikai adatai sem nyújtanak elegendő lehetőséget a háztartások szerkezetének, jellemzőinek megismerésére – miután hivatalosnak mondható háztartásstatisztika lényegében 1960 előtt alig létezik (Szűcs Z. 1990). Az 1949–1970 közötti – részben becsült – adatok alapján azonban nyugodtan állítható, hogy a magyarországi falusi háztartások szerkezete egészen az 1940-es évekig lassan és keveset változott. E változások két fő tendenciája egyrészt az egyszemélyes, valamint a kis létszámú (rendszerint két-három fős) „nem család” típusú háztartások szaporodása, másrészt a nagyobb létszámú, bonyolultabb szerkezetű, több családot magukban foglaló csoportok arányának fokozatos visszaszorulása volt. Az 1970. évi községi adatok alapján azonban az valószínűsíthető, hogy a falusi háztartások körülbelül egynegyed részében még a második világháború előestéjén is egy vagy több rokon élhetett, és körülbelül minden 10–12. háztartásban két vagy több család együttesen élt, illetve tevékenykedett. Az azóta eltelt 40–50 év az, amely a magyarországi falusi háztartások szerkezetét igazán radikálisan átalakította. E folyamat méreteit jól mutatja, hogy 1970-hez képest 1990-re a falusi több családos háztartások aránya további 50 százalékkal csökkent és jelenleg már mindössze 4 százalék körüli értéket mutat, míg az egyszemélyes és nem családi háztartások aránya ugyanilyen mértékben, de az ellenkező irányba tolódott el: 15-ről 22 százalékra emelkedett. Úgy is mondhatnánk, hogy a falusi háztartások napjainkra szerkezetüket tekintve „urbanizálódtak” – manapság már meglehetősen kicsi a különbség a városi és falusi háztartások összetétele között.
Ha a Laslett–Hammel rendszert teljes részletességében alkalmazzuk (nemcsak fő típusait, hanem a kiterjesztett és több családos háztartások – a 4–5. kategóriák – altípusait is vizsgáljuk az elemzés során), akkor további szerkezeti különbségek észlelhetők az egyes közösségek között. A viszonylag alacsony esetszám ellenére is megállapítható, hogy a német falvak háztartásai között többséget képeznek az olyan több családos együttesek, ahol a csoport vezetése a fiatalabb generáció kezében van, míg a magyar, szlovák és horvát falvakban a háztartásfők túlnyomórészt az idősebb generációhoz tartoznak vagy számottevő arányban testvérek (itt is rendszerint egy idősebb testvér, a ’báty’ a csoport vezetője). A több családos jobbágyparaszti háztartások családfőinek egymáshoz való rokoni viszonyát külön megvizsgálva egyértelművé válik, hogy a háztartási csoport vezetőjének generációs hovatartozása, illetve rokoni pozíciója tekintetében alapvető különbségek vannak a német (nyugat-európai eredetű) és a nem német (közép-európai, illetve balkáni eredetű) közösségek között. A vizsgálati mintában szereplő német faluban, Nagykovácsiban a háztartásfővel együttélő rokon családfők kivétel nélkül szülők (apák), míg a többi, nem német etnokulturális csoport esetében döntő többségük leszármazott (fiú), bár kisebb mértékben azonos generációba tartozó oldalági rokonok (testvérek) is találhatók közöttük. Figyelemre méltó Pilisszántó szlovák közösségének vegyes karaktere – bár az esetszámok miatt mindez inkább csak egy kutatási problémára történő figyelemfelhívásnak, mint válasznak tekintendő.
Ezt követően a háztartásokat csoportosítottuk az együttélő családok száma szerint. A bonyolult összetételű háztartások tényleges súlyában eszerint jóval nagyobb a különbség a német, szlovák, délszláv és magyar falvak között, mint ahogy azt a Laslett–Hammel-féle kategória-rendszer mutatja. Míg a német közösségekben csak 460kb. a családok 20 százaléka él együtt egy másik családdal, addig a nem német települések esetében ez az arány 30–50 százalék, a délszlávoknál pedig akár a 80 százalékot is elérheti. Ennek magyarázata főként abban rejlik, hogy a német háztartások „kiterjesztései” jelentős részben egyedül álló rokonok, míg a többieknél inkább családok – ezen belül nem ritka a két, esetenként pedig akár három-négy család együttélése sem.
15. térkép. Családformák hagyományos területei a 19. század végén
1 = hegyvidéki nagycsaládos terület, 2 = északkeleti kiscsaládos terület,
3 = alföldi kiscsaládos terület, 4 = bodrogközi kiscsaládos terület
Az együttélés mértékét, a háztartásfőhöz fűződő rokoni kapcsolatokat, a háztartásfő generációs hovatartozását együttesen nézve vizsgált falvaink háztartásszerkezete 461három típusba sorolható. A német településeken a bonyolultabb együttélési formákban élő és tevékenykedő családok aránya viszonylag alacsony, a háztartásokban élő rokonok többnyire magányosak, a csoport vezetése általában a fiatalabb generáció kezében van. A szlovák és magyar falvak közösségei sorolhatók a második típusba: a családok fele itt összetett háztartásokban él (a leggyakoribb két család egy háztartásban), a csoportot az esetek kétharmadában a szülők generációja vezeti, a maradék többnyire házas testvérek együttélése. A horvát és szerb falvak sorolhatók a harmadik típusba. Ezekre a családok meghatározó többségének összetett háztartásban élése jellemző – gyakran három-négy család (esetenként még bonyolultabb együttes) él együtt –, a csoport vezetése pedig ugyancsak az idősebb generáció (kisebb részben egy idősebb házas testvér) kezében van. A típusok között az első és a másik kettő között a válaszfal éles, míg a második és harmadik típus inkább mennyiségi mutatói tekintetében, mint szerkezetében, felépítési elveiben különbözik egymástól – legalábbis a morfológiai elemzés alapján (Faragó T. 1985a: 48–50).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
