ROKONTÍPUSOK
ROKONTÍPUSOK
A hagyományos közösségekben élő rokonsági rendszerek jellemzésének egyik igen fontos és viszonylag pontos módja annak megállapítása, hogy milyen rokontípusokból tevődött össze a viszonyítási alapul használt személy (vagy személyek) rokonsága. Az első és minden bizonnyal az egyik legfontosabb kategorizálási szempont a rokonok lakóhelye. Ennek alapján két nagy, vizsgálati szempontból alapvetően elkülönülő rokontípussal kell számolnunk: az egy-egy háztartásban „ego”-val (a viszonyítási alapul szolgáló személlyel) együttélő és a másutt – az adott település másik háztartásában vagy más településen – élő rokonokkal.
Ha a településen kívül élő rokonok számát és arányát nem is ismerjük, a részletesebben vizsgált öt háztartás alapján megkísérelhetjük a fontosabb arányok megállapítását és az azokból megtehető feltételes következtetések levonását a mintaként használt Fajsz rokonsági viszonyaira vonatkozóan. Egyrészt jelen pillanatban nemigen van más lehetőségünk, másrészt e falu a 18. század közepén a maga több mint 1000 fős lakosságával igencsak nagynak és népesnek számító közösség volt, így feltehetőleg mind házasodási, mind vérrokoni kapcsolatai jobban koncentrálódtak a településen belülre, mint az egy-kétszáz fős aprófalvaké, vagyis jobban következtethetünk belőlük a későbbi időszak falusi rokonsági viszonyaira is. A rendelkezésünkre álló adatok szerint tehát a vizsgált öt háztartásfő viszonylag népes, átlagosan 30 főt is meghaladó rokonsággal rendelkezett, ennek azonban csak alig valamivel több mint 16 százaléka található meg saját háztartásában, 84 százalékuk más családokban és háztartásokban élt. Az öt fajszi háztartásfő felderített teljes rokonsága a 18. század közepén nem egészen 19 százalékban első, 37 százalékban másod- és kereken 44 százalékban harmadfokú rokonokból tevődött össze. Ettől gyökeresen eltért a közös háztartásban együttélő rokonok összetétele: ezeknek valamivel több mint kétharmada elsőfokú, 32 százaléka pedig másodfokú rokon volt. Egyetlen ennél távolabbit sem találunk közöttük. Nemek szerint nézve a teljes rokonságot enyhe férfitúlsúly mutatható ki, amely főképp a viszonylag számos távolabbi affinális férfirokonnak tudható be. Elsőfokon a nemek aránya inkább a nők felé billen, másodfokon kiegyenlítettnek nevezhető, a harmadfokú rokonság esetében azonban a nők 38 százalékos 446aránya már messze alatta marad a férfiakénak. Elképzelhető, hogy a rokon nők arányát egyrészt a közösségből való elköltözések (kiházasodások), másrészt ugyancsak a házasságkötés révén történő „eltűnés” – más rokoni csoportba történő, a vizsgálat számára követhetetlen „beolvadás” – csökkenti le.
Érdekes megfigyelni azt a hasonló szabályszerűséget, miszerint ahogy nő a rokonság távolsága elsőtől harmadfokig, úgy növekszik ezen belül az affinálisok (a házasodás révén szerzettek) aránya. Vagyis a vér- és affinális rokonság az I. és III. fokon belül éppen fordított arányt képvisel. Nyilvánvaló, hogy a magas halandóság sokkal jobban korlátozza a jelentős részben vertikálisan (fel- és lemenő irányokban) fennálló vérségi kapcsolatokat, mint a házasságkötések révén oldalirányban „szerzett” erősebb affinális rokonságot. (Nagyobb az esélye annak, hogy a házastárs vagy a testvér házastársa nagyszámú életben levő testvérrel és unokatestvérrel rendelkezzen, mint annak, hogy a viszonyítási alapul szolgáló személyeknek – a háztartásfőknek – egyidejűleg nagyszámú nagynénje, nagybátyja, illetve unokája vagy dédunokája legyen.)
Bár ismételten hangsúlyozni kell azt, hogy az egy településen élő rokonokra vonatkozó fajszi adataink mind csekély számukat, mind a jelenlegi magyarországi kutatásban való „rokontalanságuk” miatt csak hipotetikus módon használhatók és értelmezhetők, arra azonban mégis elégségesnek tűnnek, hogy – megerősítve azokat a fellelt külföldi eredmények hasonlóságával (Plakans, A. 1984) – néhány, az összes, valamint az együttlakó rokonokra vonatkozó feltételezést megfogalmazzunk:
a) az együttlakó rokonok egy-egy személy, illetve háztartás adott közösségében levő összes rokonainak csak negyedét-ötödét teszik ki;
b) a nem együttlakó rokonok nemek, generációk és rokonságtípus szerinti összetétele (és minden valószínűség szerint korszerkezete) eltér a közös háztartásban élőktől, következésképp utóbbiakból nem lehet a tényleges rokonság nagyságára és összetételére vonatkozó pontos és helytálló következtetéseket levonni. Az együttlakó rokonság szerkezete az első fokú és a vérrokonok, valamint a nők arányát, szerepét túlhangsúlyozza, míg az affinálisok, a harmadfokúak, a férfiak esetében lefelé torzít;
c) ugyanakkor joggal feltételezhető, hogy a két rokoni csoport szerepe, súlya minőségileg más a viszonyítási alapot jelentő személy életében. Elsősorban az együttlakók azok, akik eredetük/leszármazásuk tekintetében egymás legközelebbi rokonai (többségükben első és másodfokú rokonok), s nyilvánvalóan ők azok, akik egymással a legszorosabb, legszélesebb körű és leggyakoribb, mindennapi kapcsolatban állanak – belőlük kerülhet ki az a kör, melyet a családszociológiai kutatás (Cseh-Szombathy L. 1987) intim rokonságnak nevez.
Ha a továbbiakban csak a háztartásokban együttélő rokonokra fordítjuk figyelmünket, akkor az irodalom alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a 18. század végén körülbelül a falusi-mezővárosi háztartások harmadában-negyedében fordultak elő a háztartásfő családjával együttélő rokonok (Andorka R.–Faragó T. 1984; Faragó T. 1977). Természetesen erősek a regionális, valamint a társadalmi rétegek és etnokulturális csoportok szerinti eltérések. Magasabb volt az együttélő rokonok aránya Magyarország déli részén, illetőleg az északi hegyvidéki területen, mint nyugaton, gyakoribb az együttélő rokon a birtokos parasztok, mint a kézművesek 447avagy zsellérek háztartásaiban, illetve kiterjedtebb, bonyolultabb a rokonság a délszláv népek, mint a magyarok és szlovákok soraiban, nem is beszélve a német közösségekről (Faragó T. 1991). Ugyanakkor a mikroelemzések a magyar falvak rokonokkal együttélő háztartásainak arányában is 15–50 százalék közötti szóródást mutatnak.
Feltételezhető volt, hogy a 18. század folyamán a rokonokkal való együttélés gyakorlata országosan és ezen belül egyes területeken erősödött, s ez a trend csak a 19. század utolsó harmadában fordult meg (Faragó T. 1979), de az országos adatokból mégis az látható, hogy a rokonokkal együttélő háztartások aránya az 1940-es évek végén még mindig meghaladta a 20 százalékot, vagyis jelentőségét minden valószínűség szerint többé-kevésbé egészen a 20. század közepéig megtarthatta. A rokonok egymástól való fokozottabb elkülönülésének tendenciája, az együttélő rokonok számának és arányának számottevő csökkenése csak az 1960-as évektől mutatkozik meg a népszámlálásokban, vagyis tulajdonképpen a hagyományos paraszti világ erőltetett szövetkezetesítés során történő szétrombolásának, a gyorsított ütemű iparosításnak és a városiasodás felgyorsulásának lehetett a kísérőjelensége.
Ha most a háztartásokban együtt élő összes rokont megpróbáljuk típusuk szerint elemezni, akkor a rendelkezésre álló és erre a célra felhasználható mikrovizsgálatok az alábbiakat mutatják:
a) a vérrokonok aránya az elemzett magyar, szlovák és horvát településeken egyaránt 60–70 százalék között van, a affinálisoké pedig 26–38 százalék között váltakozik. Csak a németek lakta közösség (Nagykovácsi) az, amelynél az affinális rokonok aránya a 18. század közepén 10 százalék alatt van. Mindez nyilván összefügg azzal, hogy nyugat-európai társaikhoz hasonlóan a Magyarországra költözött németek, fenntartva szokásaikat, többnyire önálló háztartást alapítottak házasságkötésük után, így a háztartásfővel együttélő vő vagy meny egyáltalán nem vagy csak elvétve fordul elő közöttük. Ezzel szemben a szülőkkel való együttélés gyakorlata a vizsgált közösségekben élő más etnokulturális csoportokban sokkal általánosabbnak vehető. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a rokontípusok változatossága, gazdagsága tekintetében a tököli horvát közösség kiemelkedik a többi közül;
b) a vérrokonok típusai, távolsága esetében ismét a német és nem német különbség az, amely leginkább figyelemre méltó. A magyarok mellett a szlovák és horvát közösségekben egyaránt 50 százalék körüli az első fokú vérrokonok aránya (de ezek között szülő alig van), míg a német településekre vonatkozó adatok szerint ott a létszámban szűkebb körű együttélő rokonság többségét az elsőfokúak (főként szülők, illetve meg nem házasodott testvérek) teszik ki. Világosabban fogalmazva: adataink a hiányzó szöveges bizonyítékok ellenére is megengedik azt a feltételezést, hogy a vizsgált német közösségekben a 18. században sok helyütt még élt a Németországból hozott „visszavonulás” szokása, tudniillik amikor az előrehaladott korba jutott háztartásfő utódjának szabályozott formában még életében átadta a gazdaság irányítását, s a továbbiakban maga és felesége csak bizonyos juttatásokat tartott fenn magának. A fentebb említett és gyakorolt „visszavonulás” szokása ugyanis rendszerint együtt járt a törzsöröklési rendszerrel (az ingatlanok egyetlen utód számára való átörökítésével). Ilyenkor az ingatlant nem öröklő testvérek vagy pénzbeli kielégítést kaptak (nemritkán értékben kevesebbet), vagy házasságkötés segítségével önállósodtak, 448vagy nem házas rokonként félig-meddig szolgasorban a háztartás keretei között rekedtek (Gaunt, D. 1983; vö. Mattyasovszky M. 1904).
c) a fentiek következtében a rokonok kor szerinti összetétele is eltérő az összehasonlított közösségek esetében. Nagykovácsi németjeinél a 18. század közepén a rokonok többsége az idős korosztályba tartozik, míg a magyarok, szlovákok és horvátok esetében a rokonok többnyire a fiatalabb korcsoportból kerülnek ki. A magyar lakta Fajsz esetében kimutatható, hogy kor és családi állapot tekintetében a rokonság szabályszerű ciklussal jellemezhető ugyanebben az időszakban. A rokonként élők száma és aránya teljes népességen belül az élet első két évtizedében csökkenő tendenciát mutat; a háztartást vezető idős generáció fokozatos fogyásával nyilván egyre többen kerülnek át a rokoni pozícióból a „háztartásfő családtagja” státusba. A felnőttek és házasságot kötöttek csúcsidőszaka húszas éveikre összpontosul. A nők esetében a 20–24, a férfiaknál a 25–29 éves korcsoportban a rokonként élők aránya viszont már rendszerint meghaladja az 50 százalékot. Ezután a férfi és női ciklus szétválik. 10–15 rokonként eltöltött év után – többnyire már negyvenéves kor felett – a férfiak szinte mindegyike önállóvá válik és ezt az állapotot haláláig megőrzi. Kezdetben a nők is hasonló utat járnak be, ötvenéves koruk után azonban megszaporodik közöttük az „özvegy rokon” státusba kerülők száma, utalva arra, hogy házastársuk elvesztése után a férfiaknál lényegesen kisebb arányban kötnek új házasságot. A megözvegyült nők túlnyomó része nem tudja megtartani kezében háztartása vezetését, hanem azt vagy fiának, vagy valamely más idősebb férfi rokonának kell átengednie. A német közösség „rokonsági ciklusa” a fajszi magyarokétól alapjában eltérő képet mutat. Itt a Fajszon megfigyelhető első szakasz – a gyerekek, valamint a fiatal felnőttek rokonként élésének periódusa – hiányzik, viszont az 50. év után a férfiak és a nők élete hasonló ívet látszik leírni. Annyi a különbség, hogy nemcsak az özvegyasszonyok, hanem a még házasságban élő idős férfiak egy része is rokoni státusba kerül a „visszavonulás” gyakorlata következtében.
A háztartási csoportokban együttélő rokonok elemzéséből tehát végső fokon nem egy, hanem két hagyományrendszer rajzolódik ki. Az egyik a rokonokkal való együttélés (vagy együtt nem élés) hagyományrendszere, mely valószínűleg térhez, időhöz jobban kötött, inkább lokális, mint általános jellegű és a demográfiai viszonyok által erőteljesen meghatározott. Lényegében azokat az egyéni és háztartási ciklusokat, házasodási modelleket, lakóhelyválasztási és örökösödési szokásokat szabja meg, melyeket az eddigiekben ismertettem. Sok tekintetben ez tükröződik az affinális és vérrokonok egymáshoz viszonyított arányában, illetőleg a vérrokonokon belül a lemenő-felmenők előfordulásában is.
A rokonok különböző típusok szerinti eloszlásából azonban nagy vonalakban a tágabb értelemben vett rokonsági viszonyok és kapcsolattartás hagyományrendszere is kitapintható. Bár – mint azt már az előzőekben leírtuk – az együttélő rokonok számából közvetlenül nem lehet következtetni a rokoni kapcsolatok kiterjedtségére és intenzitására, mégis az szűrhető le, hogy az egy háztartásra eső átlagos rokonszámból, illetőleg az együttélő rokonok közelségi fok szerinti megoszlásából három kapcsolattípus létezése feltételezhető:
a) egy földrajzi és rokonságtípus szerinti értelemben egyaránt széles körű rokoni kapcsolatokra épülő rendszer, ahol minden valószínűség szerint a helyi közösség 449szervezetében/életében a rokonsági hálók dominálnak, meghaladva minden más társadalomszervező erő, illetve rétegződési tényező fontosságát (pl. Tököl horvát közössége);
b) egy mind földrajzi, mind rokonsági értelemben rendkívül szűk körű, elsősorban a háztartásfő származási és saját maga által alapított (prokreatív = nemző) családjára épülő kapcsolatrendszer. A rokonsági kapcsolatok feltételezhetően a szomszédság, a formális szervezetek, a vagyoni és foglalkozási csoportok mellett már csak az egyik – talán nem is mindig a legfontosabb – szervezőerejét jelentik a helyi közösségnek (falvaink közül a németek lakta Nagykovácsi képviseli ezt a típust);
c) a kettő között átmenetet képező rokonsági kapcsolat- és viszonyrendszer, ahol a fenti két családtípusból (a származási és prokreatív családból) adódó kapcsolatok szerepe, aránya ugyancsak megnőtt, de még nem szorította teljesen háttérbe a távolabbi rokonokhoz fűződőeket (többnyire a magyar és szlovák közösségek tartoznak e típusba).
Ha előbbi, főként 18. századi mikroelemzésekre alapozott eredményeinket összevetjük az 1970. évi népszámlálás részletesebb adatközlései alapján kialakítható országos képpel, akkor az első pillanatban azt látjuk, hogy ami a rokonok típus, kor és családi állapot szerinti összetételét illeti, ott két évszázaddal később sem nagyon kell módosítanunk megállapításainkat. A változás inkább abban látszik, hogy a háztartásokban élő rokonok aránya csökkent, szerkezete, típus szerinti összetétele viszont nem túlságosan sokat változott. A fajszi háztartásokban a 18. század közepén élő rokonok ciklikus életútja első pillanatban nagy vonásaiban megfelel annak a képnek, amely a magyarországi falvakban 1970-re nézve megállapítható. Alaposabban meg: nézve adatainkat a tagadhatatlan hasonlóságok mellett azonban három fontos különbséget látunk. Az egyik az, hogy a férfi és női rokonok életútja közötti eltérés szűnőben van, az idős férfiak között is egyre gyakoribb, hogy önállóságukat feladva sokan rokoni státusba kerülnek (vagy kényszerülnek) még akkor is, ha feleségük életben van. A másik különbség abból adódik, hogy önmagában a rokonként élők aránya a legtöbb korcsoport esetében nem haladja meg a 10%-ot, ami a 18. századi becsülhető adatoknak csak töredéke. Végül a harmadik különbség a rokonként élők korszerkezetében észlelhető. Míg a 18. században számottevő közöttük a fiatalabb korosztályokba tartozók és mérsékelt az idősek aránya, addig 1970-ben jelentős részük a 60. év feletti korcsoportból kerül ki (a nők esetében ez az arány az összes együttélő rokon közel 50 százalékát teszi ki). Vagyis miközben összességében az együttélő rokonok aránya némileg visszaesett a korábbi korszakokhoz képest, ugyanakkor életkoruk tekintetében „elöregedtek” – a rokonként élés súlya az egyének életciklusában alapvetően megváltozott, minden valószínűség szerint megindult a rokonsági kapcsolatok és viszonyok súlyának, fontosságának, formáinak átrendeződése.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
