A TÉNYLEGES ROKONI KAPCSOLATOK
A TÉNYLEGES ROKONI KAPCSOLATOK
A kutató a leszármazás, valamint a házassági kapcsolatok utólagos számbavétele segítségével szerencsés forrásadottságok esetén visszamenőleg is meg tudja állapítani valaki tényleges rokonságát. Ha az idő korlátain át tudnánk lépni, s egy már rég 442elhalálozott személyt kikérdezhetnénk rokonsága felől, akkor azonban majdnem biztos, hogy a tudatában élő rokonságkép nem vágna egybe az utólagos kutatói rekonstrukcióval. Az emberek általában nem genealógusok, számukra rokon az, akit annak tartanak, vagyis ismert és elfogadott rokonságuk nem a ténylegesen rokonokból, hanem a rokonként számon tartottakból áll össze. De még ezek sem fedik le feltétlenül mindazoknak a körét, akikkel a kiinduló személy valóban ápolja, valóban fenntartja a rokoni kapcsolatokat. Tehát egy viszonyítási pontnak tekintett személy kimutatható vér- és affinális rokonsága, az általa számon tartott rokonság és az egymással ténylegesen rokoni kapcsolatban állók együttese három egymással majdnem biztosan egybe nem eső, és egyre kisebbedő koncentrikus körként lenne ábrázolható.
Szokás néprajzi feldolgozások esetében a számon tartott rokonságok nagyságára és széleskörűségére vonatkozó adatokkal egymásra licitálni. Az újabb, módszeresebb kutatások szerint azonban még olyan, korábban kiváltságolt, erősen hagyományőrző területen is, mint Karcag, a kérdezett személyek – akik minden valószínűség szerint szellemi képességeikben és életkorukban az átlagot messze meghaladó szintet képviseltek (különben nem váltak volna adatközlőkké) – 200-nál kevesebb rokont neveztek meg. Ami pedig a rokonság kiterjedését illeti, ott adataik a házasodási rokonság ismereténél már másodfokon, a vérrokonságnál harmadfoktól gyakorta pontatlanok voltak. Utóbbiaknál elsősorban a felmenőket, azon belül is inkább a férfiakat tudták többnyire negyedfokig felsorolni, efelett azonban már igen bizonytalan ismeretekkel rendelkeztek. Időben általában mindössze 50–80 évet tudtak emlékezetükben visszafelé haladni (Örsi J. 1990; vö. Tárkány Szücs E. 1981: 464–467).
A rokonok számon tartása több körülménytől függött. Nyilván pontosabb volt a régóta helyben lakó népességnél, mint a vándorlóknál, megtelepedőknél (utóbbiaknál az ősök számon tartása rendszerint a mai lakóhelyre először érkezővel indult). Ugyancsak pontosabb ismereteik voltak rokonságról-leszármazásról a falusi felső- és középrétegeknek (nemeseknek, polgároknak, iparosoknak, birtokos parasztoknak), míg a szűkösebb sorban élő népesség ismeretei szegényebbnek bizonyultak. A módosabbaknál gyakran a számon tartott ős(ök)höz fűződött kiemelkedő helyzetük megalapozásának emléke. A nemességszerző, kiváltsághoz jutó (redemptus), ősi birtokot szerző, házat építő neve, származásának hagyománya sokszor generációkon keresztül fennmaradt, tovább élt, miközben más, rokonságuk fokát tekintve esetleg azonos szinten álló, ámde a csoport múltjában kevésbé fontos személyek emléke többnyire elhalványult. Befolyásolta a rokoni kapcsolatokat a már említett társadalmi különbség mellett az életkorbeli és a fizikai távolság (a messzebb lakó rokonok között rendszerint kevésbé intenzív volt a kapcsolat), valamint az eltérő háztartási-családi státus, pozíció is.
A hagyományos társadalomban a rokonok számon tartása feltételezhetőleg valamivel pontosabb és szélesebb körű lehetett a mainál. Ez elsősorban gyakorlati okokkal magyarázható: a kora középkortól a rokonsági fokokra alapozott házasodási tilalmak egész rendszere alakult ki, amely egyúttal egyes megfigyelések szerint a örökösödés gyakorlati határát is jelentette (Horváth József 1991). A katolikus egyház kezdetben hetedíziglen, majd miután ennek számítása/nyilvántartása a gyakorlatban nem igazán bizonyult kivihetőnek, az 1215. évi lateráni zsinattól kezdve csak negyedízig tiltotta a rokonok (beleértve ebbe a vérrokonok mellett az affinális és 443lelki rokonok: elsősorban keresztszülők, keresztgyermekek) összeházasodását (Tagányi K. 1919: 43). A tilalmak, illetőleg az örökösödési igények és lehetőségek határainak pontos ismerete viszont szükségessé tette a rokonság aránylag pontos emlékezetben tartását. Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy véletlen – esetleg szándékos – tévedések ne fordultak volna elő a házasodási engedélyek beszerzése alkalmával a rokonság mértékére, közelségére vonatkozóan. Egyrészt az emberi emlékezet sohasem volt mindig teljesen pontos és megbízható forrás, másrészt vagyoni/örökösödési érdekek gyakorta keresztezhették a rokonok közötti házasságkötések tilalmára vonatkozó szabályokat.
A számon tartás kapcsán röviden szót kell ejtenünk a rokonsági terminológiáról. Az erre vonatkozó nagyszámú közlést rendszerező és elemző munkákból (Bodrogi T. 1961; Szépe Gy. 1972; Lőrinczi R. 1980) a következő megállapítások szűrhetők le. A magyar rokonsági terminológia a felmenő ágon leíró (deskriptív) jellegű – pontosan megnevezi az egyes konkrét rokontípusokat. Oldalágon és az affinális rokonok esetében azonban már az osztályozó (klasszifikáló) rendszer jegyeit mutatja, mivel több rokont/rokoni viszonyt azonos névvel jelöl. A fenti tényekhez azonban úgy érezzük, hogy megalapozatlan vagy legalábbis kétes értékű feltételezések járulnak. Kimondva-kimondatlanul a szerzők nagyobb része úgy gondolja, hogy a rokonsági terminológia, valamint a rokonsági rendszer, a rokoni csoportok és a tényleges rokonság között egyenes összefüggések állnak fenn. Holott – ezt már korábbi, elsősorban külföldi kutatások megállapították – a terminológiából a rokonsági rendszerre (még inkább a tényleges rokoni kapcsolatokra) való következtetés igencsak bizonytalan. Ami biztosra vehető, az mindössze annyi, hogy a századforduló, illetve 20. század eleje állapotát tükröző rokonsági terminológiai adatgyűjtések egy egyszerűbb, úgynevezett városi és egy főleg az oldalági rokonok esetében gazdagabb, differenciáltabb rokonsági elnevezési rendszert találtak, melyek között az elmúlt évtizedek folyamán fokozatosan csökkent a különbség, a rokonsági terminológia „városiasodott”, „egyszerűsödött” (Bodrogi T. 1961; Kósa-Szánthó V. 1980; Sárkány M. 1992). Bár ennek az átalakulásnak a folyamata párhuzamban állónak tetszik a rokonsági rendszerek, illetve az együttélési formák (család- és háztartásszerkezet) egyszerűsödésével, azonban a két trend között közvetlen kapcsolat nem állapítható meg.
A számon tartott rokonok köre nem feltétlenül jelent egymással ténylegesen intenzíven együttműködő rokonságot. Előbbibe ugyanis beletartoznak a már elhalálozottak, valamint a távoli vidékekre költözöttek is, akikkel csak egy-egy nagyobb lakodalom vagy temetés – esetleg egy örökösödési vita – alkalmával (vagy akkor sem) találkoznak a rokonok, utóbbi viszont csak a ténylegesen élő és a viszonyítási pontot jelentő személlyel (egoval) rendszeresen kapcsolatot tartókat foglalja magában. Ha a rokonságok tényleges nagyságára vagyunk kíváncsiak, akkor meglehetősen nehéz helyzetbe kerülünk. A 18–19. századi demográfiai mutatók és a vonatkozó külföldi modellkísérletek ismeretében egyértelmű, hogy – dacára a már említett nagyszámú rokont felsoroló adatközléseknek – egy-egy személy adott időpontban ténylegesen élő rokonsága messze száz fő alatt maradt. Bárth Jánosra (1975) támaszkodó elemzésünk szerint Fajszon 1762-ben 37,6 fő, akiknek csak kisebbik része (körülbelül 40 százalék) vérrokon, nagyobb részük a háztartásfőhöz viszonyítva affinális rokon. A rokon személyek enyhe többsége (kereken 56 százalék) első- és másodfokú rokon. 444(Megjegyzendő: a másodfokú rokonoknak csak egy része affinális, a harmadfokúak pedig majdnem teljesen affinális rokonok.) Persze, ha nemcsak a szóban forgó közösséget, hanem az egész környéket és a távolabbi, negyed-, esetleg ötödfokú rokonokat is figyelembe vennénk, a rokonság köre némileg még tovább tágulhatna. Más kérdés természetesen az, hogy ezek a fizikai és leszármazási értelemben egyaránt nagyon távoli rokonok a mindennapi életben egyáltalán élveztek-e valamelyes pozitív megkülönböztetést a faluban élő többi, rokoni viszonyrendszerbe nem tartozó személlyel szemben, vagyis társadalmi értelemben ténylegesen rokonként működtek-e, avagy esetükben már a nem rokoni jellemzőket (társadalmi státus, vagyoni helyzet, presztízs, lakóhely, felekezet stb.) tekintették fontosabbnak. Majdnem biztosra vehető viszont, hogy azon rokonok köre, akik között tényleges és rendszeres kapcsolattartás volt, nagyságrendileg nem volt lényegesen szélesebb a fentebb idézett adatnál. Ennek kapcsán elég arra gondolnunk, hogy a mintának tekintett személyek rokoni kapcsolattartása a nagyon közeli (I–II. fokú) rokonok kivételével minden valószínűség szerint elsősorban csak a korban hozzájuk közelebb álló, felnőttnek tekintett személyekkel lehetett intenzívebb, ezek száma azonban Fajszon harmadfokig bezárólag átlagosan mindössze 24 fő volt, a vizsgált háztartások helyben élő rokonságának valamivel kevesebb mint kétharmada.
Az elemzés másik eredménye viszont arra utal, hogy a rokoni kapcsolatok egy-egy háztartás, illetve egy-egy közösség számára tényleg fontos kapcsolathálót jelenthettek. Ebből a szempontból némileg megtévesztő az a tény, hogy a család- és háztartásszerkezettel foglalkozó tanulmányok többsége csak a háztartások kereteiben élő rokonok számát, arányát és összetételét vizsgálta. E kutatások szerint ugyanis a 1819. század fordulóján a háztartásoknak mindössze 20–50 százalékában találhattunk együttélő rokonokat a magyar falvakban. Fajsz részletesebben feldolgozott adatai azonban azt mutatják, hogy noha itt az együttélő rokonnal rendelkező háztartások aránya mindössze 36,5 százalék, ténylegesen a háztartások több mint 80 százaléka legalább egy, sok azonban tíznél is több háztartással állt vérségi vagy affinális rokoni viszonyban. A kimutatható kapcsolatok közel harmadában a rokonok ugyanabban a házban vagy a szomszédban éltek, a rokoni viszonyban állók 70 százaléka viszont a falu más részén, távolabb lakott. Feltételezhető ráadásul, hogy részben a vándorlás, de még inkább a környező helységekkel létrejövő házassági kapcsolatok révén egy-egy személy, illetve háztartás rokonsága nemcsak az adott települést hálózhatta be, hanem kisebb-nagyobb mértékben kiterjedhetett a közeli településekre is.
A fajszi vizsgálatokból az is kiderült, hogy már e kevés 18. század közepén létezett háztartás is tulajdonképpen 12 nagyobb, több háztartásból álló rokoni csoport egymáshoz kapcsolódását mutatta ki a közösségen belül, melyből tíz legalább egy-egy szálon át egymáshoz kötődve összefüggő hálót alkotott. A szóban forgó háztartáshalmazon belül azonban nem minden rokonsági csoport volt azonos helyzetben. Egyesek „központi” helyet foglaltak el – az adott esetben a háztartásokat összefűző kapcsolatok kereken 50 százaléka három rokoni csoportba futott össze –, ezzel szemben a háztartások/rokoni csoportok másik, nagyobbik része (összesen hét rokoni csoport) mindössze egy-egy ponton kapcsolódott a hálóba, vagyis az összes rokoni összekötő kapcsolatnak csak negyedével rendelkezett.
Kínálkozik az összefüggés egy, az 1980-as évek elején végrehajtott szociológiai 445vizsgálattal, amely egy magyar falu közösségi kapcsolathálójáról készült (Cséfalvay Z. 1985). Ebben a szerző arra a következtetésre jutott, hogy az adott településen „központi”, „követő” és „peremhelyzetű” háztartásokból tevődött össze a falu társadalma. Bár a szerző elsősorban a gazdasági és információs kapcsolatok feltérképezésére törekedett, eredményei a rokonsági kapcsolatrendszer szempontjából is hasznosíthatóak.
A rokonsági kapcsolatrendszerek tágabb, közösségi szintű elemzése további eredményeket is hozhat. Kiss József (1993) kutatásai szerint például ezek a rokoni kapcsolathálók erejüket még az utóbbi évtizedekben, a hagyományos gazdálkodás és falusi társadalomszerkezet bomlása, illetve a külső jelek szerint jelentős mértékűnek mondható társadalmi és kulturális átalakulás közepette is nagymértékben meg tudták őrizni.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
