A ROKONSÁG FOGALMA, RENDSZERE ÉS FUNKCIÓI
A ROKONSÁG FOGALMA, RENDSZERE ÉS FUNKCIÓI
A köznyelv rokonnak azokat a személyeket tartja, akik közös leszármazás és/vagy társadalmilag elismert szexuális tevékenység révén kapcsolódnak egymáshoz. A rokonságnak tehát vannak biológiai alapjai. Ám ha csupán biológiai viszony lenne, akkor minden társadalomban ugyanazokat a rokonsági formákat és rendszereket kellene tapasztalnunk, holott a társadalom szerveződésének talán ez az a területe, ahol a legnagyobb a változatosság. A rokoni viszony alapvetően társadalmi jelenség, egyének közötti, de az egyének döntésétől többé-kevésbé független kölcsönös kapcsolatok és szerepek, valamint az ezeket kifejező magatartások rendszere. Társadalmi jellegéből következik viszont, hogy az adott közösség összetételbeli, kulturális és szokásrendszeri sajátosságainak megfelelően a történeti fejlődés során számtalan helyi változatban jelenik meg.
A rokoni viszony különböző típusú kapcsolatokat és szerepeket hordoz magában. E kapcsolatok lehetnek biológiaiak (ezen belül szexuálisak és/vagy genetikaiak), házasságon keresztül létrejövők (affinálisak), adoptívek (fogadott rokonok), rituálisak (pl. komaság), illetve generációk közöttiek. A szerepek részben nemi szerepek (férfi, nő), részben rokoniak (feleség, anya, testvér stb.). A rokonok különböző tipizálási szempontok alapján számos típusba sorolhatók. A kapcsolat eredete szerint megkülönböztethetünk valódi és nem valódi (fiktív, illetve mű-) rokonokat. A valódi rokonok közé a genetikai-biológiai kapcsolaton alapuló vér-(konszangvinális) és a házassági kapcsolat révén „szerzett” (affinális) rokonságot soroljuk. Az affinális rokonok között megkülönböztethetünk jog szerint elismert (legitim) és jogilag nem, de társadalmilag elfogadott vagy legalábbis eltűrt nem legitim („törvénytelen”, illegitim) rokonokat. Utóbbiak szerepe a korábbi évszázadokban – különösen a felsőbb társadalmi rétegek körében – nem elhanyagolható, s újabban a válások szaporodásával és az élettársi kapcsolatok terjedésével ismét növekszik. A fiktív rokonok szintén két alcsoportra: adoptált és rituális rokonok csoportjára oszthatók. Az adoptálás (örökbefogadás) a társadalmi fejlődés során nemcsak a nemesek és polgárok, hanem az európai birtokos parasztság életében is fontos szerepet játszott. Kérdéses, hogy a magyar parasztság között ténylegesen mennyire élt az örökbefogadás gyakorlata. Egyes kutatók (Tárkány Szücs E. 1981; Kiss L. 1981) említik az örökbefogadás rendszeres előfordulását a magyar parasztság körében is, adataik azonban szórványosak, így belőlük a szokás tényleges elterjedtségére sem térben, sem időben nem tudunk megbízhatóan következtetni. A rituális rokonok közül a kereszténység felvétele következményeképp Európában elsősorban a keresztszülők (vagy ahogy a néprajzkutatás 436nevezi őket: a keresztkomák) csoportja vált a legismertebb és legfontosabb kategóriává.
28. ábra. Együttélő vérrokonok (18. század és 1970)
Az eddigiekben a rokoni viszonyt, a rokonsági rendszert mint tőlünk független objektív valóságot kezeltük. Soha nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy a rokonság egyúttal tudati (és tudatos) képződmény – azok tartoznak bele, akiket különböző feltételek megléte esetén rokonnak minősítünk. Ez a minősítés, miközben egyeseket velünk azonos csoportba sorol, másokat pedig kizár (nem rokonnak, idegennek minősít), egyúttal érzelmi jellegű és elkerülhetetlenül szubjektív cselekedet (Cseh-Szombathy L. 1987). Másrészt bármennyire fontosak a már említett biológiai kapcsolatok, önmagában a „beleszületés” ténye nem elég a rokonná váláshoz. A szóban forgó személynek belsőleg kell rokonná válnia (ki kell alakulnia benne egy rokonságtudatnak, el kell sajátítania a rokonként éléshez szükséges viselkedési és magatartási kultúrát), továbbá szükséges, hogy a rokoni csoport az illetőt befogadja. Vagyis a rokoni viszony nemcsak társadalmi, hanem egyszersmind kulturális és lélektani (érzelmi) viszonyokat hordoz magában, és így bizonyos mértékig szubjektív elemeket is tartalmaz. Amikor azonos csoportba tartozónak jelöl meg két személyt, megkülönböztetve őket másoktól, és ezt mindkettejükben tudatosítja, a rokonság felismerésével egyidejűleg kötelezettségeket és elvárásokat ébreszt az egymással rokoni viszonyban álló személyek között.
437A rokonságtudat ráébreszti az egyént arra, hogy nincs egyedül, hanem egy meghatározott csoport tagja. Ez különösen fontos a hagyományos közösségekben, ahol a gazdálkodás technikájának kezdetlegessége, a létfenntartás-túlélés nehézségei, az ismerős és ismeretlen veszedelmek elleni védekezés a gyakorlatban még átmenetileg is lehetetlenné tette magányos egyének létezését anélkül, hogy azok ne sodródtak volna a társadalom perifériájára. Az iparosítás előtti világ ugyanis alapvetően az emberek kétkezi munkájára és az állatokra (főként az igaerőre) épült. Történeti forrásokból azonban egyértelműen kitűnik, hogy ritka volt az a parasztgazdaság, amelyik a legfontosabb mezőgazdasági tevékenységeket kizárólag saját eszközeire, saját igásállataira és saját emberi munkaerőkészletére alapozva el tudta látni. A gazdaságok a munkacsúcsok idején többnyire rendszeresen külső segítségre szorultak. E segítség forrása pedig elsősorban két csoport: a rokonok és a szomszédok, s nem volt ritka jelenség, hogy a két kategória egybeesett akár amiatt, hogy a szomszédos háztartások-gazdaságok egy közös őstől származtak, akár amiatt, hogy a rokon családok gyakorta igyekeztek egymás mellé, de legalábbis egymás közelébe települni. De ugyanezt elmondhatnánk a védelem, az ismeretek szerzése (az oktatás), a társadalmi pozíció elérése, örökítése és biztosítása kapcsán is, a hagyományos világban mindezek sokkal inkább kötődtek ahhoz, hogy az egyén beleszületett egy-egy kisközösségbe (a háztartásba és a rokonságba), mint az államhoz vagy más formális szervezetekhez és intézményekhez. Aki tehát egyáltalán nem rendelkezett rokonsággal vagy rokonai száma nagyon kicsi volt, az gazdasági, társadalmi és kulturális értelemben bizonyos mértékig hátrányos helyzetűnek számított ebben a világban.
De nemcsak a rokonság nagysága volt fontos tényező a hagyományos társadalomban. Természetesen a rokonság tudatosítása nemcsak az egyidejűleg élő és munkálkodó emberek egy csoportjára értendő, hanem adott esetben a múltra is. Azzal, hogy az egyén egy rokonság része lett, egyúttal történeti látószöget (eredetet, ősöket, családtörténetet), s ily módon az egyéni lét számára összehasonlítási alapot, hátteret, támaszt is kapott. A helyi közösségben önmagában rangot, presztízst, védelmet, előnyöket jelenthetett az egyén számára, ha „előkelő”, „régi”, „tősgyökeres” rokonságba tartozott, szemben az ilyennel rendszerint nem rendelkező szegényekkel, „jöttmentekkel”.
Azt mondhatjuk tehát, hogy az iparosítás előtti társadalomban talán a rokoni viszony azon erők egyike, amely a legfontosabb és leghatékonyabb társadalomszervező funkciókat látja el. Bár a 17–18. századtól a felvilágosodott abszolutizmus bűvkörébe kerülve az állam, a földesúr, valamint az egyház egyaránt megkísérelte hatalma biztosítása érdekében felülről megszervezni és nyilvántartani a helyi társadalmakat (összeírták tagjaikat, meghatározták formális szervezeteiket, tisztségviselőiket, előírták viselkedésük, működésük szabályait stb.), ennek tényleges alakító hatása ekkor még viszonylag kevéssé érvényesült. A helyi közösségek – melyek mai szemmel nézve rendszerint kicsinyek, szórtan elhelyezkedők voltak – tényleges működését az iparosodás/városiasodás felgyorsulása előtt, egészen a 19. század közepéig-végéig sokkal inkább befolyásolta a népességet át- meg átszövő, csak félig-meddig formalizált rokonsági kapcsolatháló.
Egy-egy rokonsági csoport jelentős vagyont birtokolhatott – függetlenül attól, hogy azt részben vagy egészben osztatlanul, közösen használták vagy pedig külön-külön, 438háztartások szerint bírták –, s ily módon akár meghatározó szava is lehetett a szóban forgó közösség gazdasági döntéseiben. A vagyoni helyzettel többnyire összefüggésben a rokoni csoportok komoly hatalmi pozíciókat tarthattak a kezükben egy-egy közösségen belül. Gyakori jelenség, hogy egy-egy rokoni csoportnak egyidejűleg több tagja törekedett tisztségviselésre a közösség vezetésében, illetőleg az egyes pozíciókat megkísérelték „örökíteni” vagy legalábbis, amennyire lehet, a rokonságon belül tartani (Bánkiné Molnár E. 1981). Különösen jellemző volt mindez a vagyon mellett kiváltságokhoz jutó, nemességet szerzett rétegek esetében.
A hagyományos társadalomban az egyes rokonságok, illetőleg hangadó személyiségeik számon tartották jelen- és távollevő, létező, valamint elhalt tagjaikat, szabályozták a csoport házasságait, tagjainak lakóhelyét, gondoskodtak a közös javak kezeléséről, a vagyonközösség(ek) felbomlása esetén pedig a javak felosztásáról. A rokonság belső fegyelmet tartott, de egyúttal védelmet is nyújtott a „külső” társadalommal szemben. Szervezett és mozgósított bizonyos gazdasági és nem gazdasági (főként rituális) tevékenységek elvégzésére, szabályozta, illetve segítette a javak és pozíciók örökítését. A rokoni kapcsolatok kialakítása és fenntartása egyúttal nagy segítséget nyújtott az egyének és a családok társadalmi és földrajzi helyváltoztatásában is. A felsorolt feladatok ellátására igen gyakran többé-kevésbé formalizálódott és hierarchizálódott rokoni csoportok jöttek létre.
A rokoni kapcsolatok tehát tulajdonképpen az egymásnak nyújtott rokoni segítség eleven kötelékei voltak. Nézzük meg, hogyan működtek a mindennapok során. A vidéki/falusi népesség fő tevékenységét jelentő mezőgazdasági munkáknál találkozunk a segítségnyújtás legtipikusabb és leggyakoribb formáival. Szántás, aratás, cséplés/nyomtatás, kaszálás és szüret idején a rokonok sorozatosan kisegítették egymást; de találunk példát közös vadászatra, madarászatra; s meglehetősen gyakori az új szántók és rétek kialakításához szükséges, nagy mennyiségű munkát igénylő erdő- és bozótirtás közös végzése is (Hofer T. 1955a: 144). A tanúkihallgatások (határ- és örökösödési perek) anyagából kitűnik, hogy a rokonok segítették egymást föld- és házbérlet nyújtásával, valamint kisebb pénzkölcsönökkel is. A rokonok közötti adásvétel során a felek egymásnak kisebb-nagyobb engedményeket tettek, „rokoni áron” adtak-vettek; továbbá földek-ingatlanok adásvétele esetén a rokonoknak elővásárlási joga volt (Degré A. 1942: 132–133). Igen gyakori volt a házépítésben való együttműködés, valamint a különböző, egy-egy család munkaerejét meghaladó feladatok elvégzésére rokoni alapon szerveződő csoportos tevékenységek, az úgynevezett társasmunkák végzése is (Kós K. 1980: 366–387; Szabó László 1968, 1981b). Ugyancsak gyakori, hogy a rokonok kisebb-nagyobb készpénzkölcsönt nyújtottak egymásnak, illetve ha gazdaságilag megszorultak, akkor előszeretettel adtak zálogba valamelyik másik rokonnak kisebb-nagyobb birtokrészeket (Benda Gy. 1984a).
Rendszerint akkor maradt közös kézen a vagyon, ha a tulajdonosok valamilyen különleges ok (elsősorban a birtokfelosztás technikai nehézségei – pl. túl sok örökös és túl kicsi földterület) miatt nem tudták a felosztást végrehajtani. Ezek a közös birtokok egy-két generáció alatt azonban kevés kivétellel felbomlottak. A rokonság által közösen birtokolt vagyon a 18–20. században már inkább csak átmeneti jelleggel fordult elő. Kivételt ez alól csak az úgynevezett közbirtokosság, valamint az erdő jelentett. A közbirtokosságok főként a nemesek esetében fordultak elő, ezek bizonyos 439dolgok és jogok közös használatát, illetve bírását jelentették, amit a birtoklók és utódaik meghatározott arányban élveztek, de emellett külön nem közös javaik is lehettek (Eckhart F. 1946: 342–344).
Nem a gazdálkodás volt azonban az egyetlen terület, ahol a rokonok egymásnak segítséget tudtak nyújtani. Említettük már azt, hogy az 1870-es évek előtti időszakban a halandósági viszonyok sokkal rosszabbak voltak az általunk manapság tapasztaltnál. Már idézett statisztikáink mutatják, hogy az özvegyek – és ebből következően az apa vagy anya nélkül maradt csonka családok – száma és aránya sokkal magasabb volt a korábbi évszázadokban. Bár a család és háztartás tevékenységszerkezetének megsérülését csak egy-egy azonos nemű gyermeknek a kiesett férfi- vagy női szerepbe való „belenövése”, vagy az egyedül maradt személy újraházasodása tudta véglegesen megoldani, gyakorta előfordult, hogy átmenetileg egy-egy idősebb rokon vállalta át az elhalt apa vagy anya szerepkörét (Örsi J. 1982). Sok esetben rokonokat bíztak meg az árvák vagyonának kezelésével, a hivatalos gyám szerepével is (Benda Gy. 1984a).
Bár a szociológusok egy része, valamint a színes népi szokások iránt érdeklődők tapasztalataik alapján sokáig úgy vélték, hogy a rokonság fontossága, szerepe a 20. században rendkívül nagy mértékben csökkent, más vizsgálatok azonban ennek ellenkezőjéről tanúskodnak. Sík Endre (1988) részletesen leírja a házépítő „kaláka” 1970–1980-as évekbeli működését, melyben – megállapításai szerint – a rokonság kiemelt szerepet kap. Tapasztalatait megerősítik Vidacs Bea (1985) és Petánovics Katalin (1987) megfigyelései is. Egyértelmű tehát, hogy a szűkös anyagi lehetőségekből, valamint a szolgáltatóipar fejletlenségéből adódó hiányosságokat egyének és családok egészen a legutóbbi időkig elsősorban rokoni segítséggel pótolták (bár természetesen szerephez jutottak benne a szomszédok, barátok és munkatársak is). Ugyanerre vezet az a helyzet is, hogy számos társadalmi intézmény, amelyet különböző szolgáltatások ellátására hoztak létre (bölcsődék, óvodák, napközik, betegápolást, öregek gondozását ellátni hivatott intézmények) jelenleg nem képes feladatának kielégítő mértékű betöltésére vagy korlátozott kapacitása, vagy korlátozatlan árai miatt. A felmerülő szükségletek teljes körű kielégítését ebben az esetben is csak a család és a szűkebb rokonság segítsége tudja megoldani (Cseh-Szombathy L. 1987).
A rokonok azok, akik támaszt nyújtottak egymásnak akkor, amikor egy-egy helyi közösség népességfeleslege új területekre vándorolt. Adataink szerint majdnem mindig kisebb, rendszerint közeli rokonokból álló csoportok települtek le a 18. században az újonnan létrejövő falvakban. Ritka az elszigetelt családok-egyének egyedüli megtelepülése, hisz megfelelő munkaerő nélkül az új otthon felépítése, az új gazdaságok kialakítása majdnem kilátástalan vállalkozás volt. Az eltelepültek és a helyben maradottak közti kapcsolat minden valószínűség szerint a mostoha kommunikációs viszonyok közepette is jó darabig fennmaradt kölcsönös látogatások és párválasztások/házasságkötések formájában.
A segítség máig élő gyakorlata a rokon számára történő állásszerzés, támogatás nyújtása a társadalmi emelkedésben, karrierépítésben, vagyonszerzésben – a nepotizmus. A 18. századból elsősorban városi példákat ismerünk, de a sokkal kevesebb ránk maradt levéltári anyaggal rendelkező falvak esetében is nem egy esetben akadtunk 440– főként a bírák elszámoltatásával kapcsolatban – nepotizmusra utaló magatartásra.
Bár a rokonok között a 19–20. században Magyarországon már nem volt olyan erős az összetartás, mint a mediterrán világban, a „családi becsület” fogalma itt is fontos volt és bizonyos mértékig még ma is él. A rokonok külső támadás esetén igyekeztek egymást védelmükbe venni, illetőleg a személyes konfliktusok esetén máig gyakorta nem csak a szemben álló felet, hanem annak közelebbi és távolabbi rokonait (főként apját-anyját) is szidalmazzák (Papp L. 1941: 37–38).
29. ábra. Együttélő felnőtt rokonok korcsoportjai (18. század és 1970)
A rokonság sajátos és meghatározó szerephez jutott a különböző falusi ceremoniális alkalmak (névnap, disznótor, farsang), illete az emberi élet fordulópontjait kísérő ünnepségek (keresztelő, lakodalom, temetés/tor) alkalmával. A néprajzi irodalom talán ezen a téren a leggazdagabb, részletes ismertetése helyett tehát minden bizonnyal elég, ha Fél Edit és Hofer Tamás (1969b) átányi leírására hivatkozunk.
A rokonok természetesen a közösen megült rituális ünnepségeken kívül is rendszeresen találkoztak egymással. Máig szokás a gyermekágyas asszony, az újszülött, a beteg, a haldokló meglátogatása, valamint a szűkebb rokonság rendszeres találkozója a nagyobb egyházi ünnepek (karácsony, húsvét, esetleg egy-egy fontosabb rokon névnapja) alkalmával. A rokonok egy része – az úgynevezett belső rokonok, akik „tartják a rokonságot” egymással – amúgy minden alkalom nélkül is rendszeresen összejárt. Hoppál Mihály (1970) adatai szerint például a falun élő rokonok 60 százaléka 441saját bevallása szerint még az 1960-as évek végén is legalább hetente találkozott egy vagy több rokonnal.
Természetesen az eddig felsorolt kapcsolatok, segítségek, látogatások mindig öszszefüggésben voltak a résztvevők egymáshoz való viszonyával, korcsoportjával, rokonságának fokával, lakóhelyük távolságával és döntő mértékben befolyásolták azt az egyes rokonok társadalmi pozícióit. A gazdag és a szegény rokon között például egyáltalán nem egyenrangú és nem is mindig túlságosan intenzív a kapcsolat. A rosszabb sorban élő rokonságban gyakorta érezhető volt a „felfelé törekvés”, a kapcsolatkeresés a módosabbakkal (Morvay J. 1984), míg a gazdagabbak nemritkán elzárkóztak a lesüllyedt-elszegényedett rokontól (Papp L. 1941: 37). A szegényebb rétegek esetében a rokoni viszony – helyzetükből adódóan – viszonylag több érzelmi és kevesebb gazdasági tartalommal rendelkezett, míg a módosabbaknál az utóbbi elemek fontossága gyakorta bizonyult jóval nagyobbnak. A gazdagabbak rokoni hálói valóságos érdekszövetséget jelentettek (Kiss J. 1993: 104). A nagy létszámú rokonság a felső rétegek esetében tehát előny, érték, míg a szegényebbeknél gyakorta inkább teher, hátrány (Jávor K. 1978b: 306, 354).
Nyilvánvalóan túloznánk persze, ha azt állítanánk, hogy a rokonok közötti viszonyra mindig a harmónia, egymás segítése és védelme volt a jellemző. Nem egy megfigyelő szól az egymás iránti közömbösségről, s ahogy manapság, úgy régen sem hiányoztak a konfliktusok. A legtöbb komoly vita elsősorban a felnőtt gyermekek és a szülők között, tartalmát tekintve pedig főként az örökösödés kérdése körül robbant ki. Utóbbiba gyakran beleszóltak a távolabbi rokonok is, s a keletkezett konfliktusokat kísérő veszekedések és harag azután néha egész rokoncsoportokat egymás ellen tudott fordítani (Cseh-Szombathy L. 1987; Örsi J. 1990: 160).
A másik tényező, amit szükséges kiemelni, az a tényleges rokoni kapcsolatok szerkezetének, tartalmának változása az idők folyamán. Az utóbbi évtizedekben a megfigyelések szerint részben szűkült az a kör, amely az egyes rokoni összejöveteleken részt vesz, részben megváltozott a kapcsolattartás formája és intenzitása. Nagyobb súlyt kapott a területiség – a közelebb lakó rokonokkal, illetve a közeli nemrokonokkal (szomszédokkal) intenzív maradt a kapcsolat, míg a távolabbiakkal, a messzebb lakókkal ritkult, összezsugorodott a rokonság (Hoppál M. 1970). A hagyományos paraszti gazdálkodás háttérbe szorulásával párhuzamosan csökkent a munkában történő segítségnyújtás (talán a ház- és lakásépítést kivéve), ugyanakkor megszaporodott a szociológusok által megfigyelt „városi típusú” gyermek- és betegápolási segítség (Cseh-Szombathy L. 1987). A családok és háztartások létszámának csökkenése, illetve házaspár plusz gyermek(ek) modellre egyszerűsödése ugyanis manapság gyakran külső segítség igénybevételét teszi szükségessé a hirtelen felmerülő őrzési/ápolási feladatok megoldására.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
