KORCSOPORTOK – KORSZERKEZET
KORCSOPORTOK – KORSZERKEZET
Nézzük először a hagyományos magyar társadalom kor szerinti tagolódását. Nyilvánvaló, hogy ma ez mindannyiunk számára évszámokkal megjelölt korcsoportokat jelent még akkor is, ha sok esetben csak a kissé homályosabb gyermekek–fiatalok–öregek kategóriákat használjuk. Ténylegesen azonban két dologról van szó. Egyrészt minden társadalomnak van egy úgynevezett demográfiai korszerkezete, melyet az évszámokkal megjelölt életkorú egyének összessége alkot, másrészt minden társadalomnak van egy „kor–státus rendszere” – nevezhetjük akár „társadalmi korszerkezetnek” is –, amikor is megfelelő életkorhoz megfelelő szerepeket, megfelelő társadalmi státust, rangot, pozíciót rendelnek. Ez utóbbi már nagymértékben kulturális gyökerű, és az azonos helyzetben levők nem is feltétlenül azonos életkorúak a szó demográfiai értelmében. A „gyermek”, az „ifjú”, a „felnőtt” fogalma a hagyományos társadalomban sokkal inkább a származási családhoz, valamint a társadalmi környezethez fűződő viszonytól (ti. hogy valaki otthon, atyai hatalom alatt „gyermekként” él vagy már saját családot alapítva külön költözött), a családi állapottól és a teljesítménytől („felnőtt munkák” ellátására való képesség) függ. A helyzet bonyolultságát jól jellemzi, hogy az egykorú források, az adatközlők a kor mérésére az évek száma helyett vagy azzal párhuzamosan sokszor használták a születési sorrendet (elsőszülött, második gyerek stb.), a generációs hovatartozást és a helyi társadalomban elfoglalt helyzetet jelző megnevezést (legény, fiatalasszony, öreg gazda stb.) is.
A korcsoportok-korosztályok társadalmi meghatározottsága több irányú és sok évszázados múltja van. Az egyházi és világi szabályok és törvények a középkortól igyekeztek megszabni a gyónóképesség, a bérmálás/konfirmáció, valamint a házasodási kor életévekkel megjelölt alsó határait ugyanúgy, mint ahogy a magánjog a jogképességet (az úgynevezett „cselekvőképesség” kiskorúságtól nagykorúságig vezető fokozatait, lásd Bónis Gy. 1972). A családi és közösségi élet számtalan területét, a nemek és generációk viszonyát mai korunkkal ellentétben azonban az egyház és az állam szabályozatlanul hagyta. Ezt a feladatot a helyi közösség látta el, mégpedig az esetek többségében nem írott szabályozás, hanem az íratlan szokásjog segítségével. Bár esetenként a normák megsértését a közösség szankcionálta, a szabályozásnak legalább ugyanekkora erőt kölcsönzött az a tény, hogy a normákat – adott esetben a társadalom kor és nem szerinti tagolódására vonatkozóakat – az emberek belsőleg magukévá tették, utódaikat születésüktől e normák betartására nevelték (Jávor K. 1989).
Mindez nem véletlen, ugyanis a hagyományos közösségekben a társadalmi életben, még inkább a szűkebb és tágabb csoportok életét befolyásoló döntések meghozatalában 398való részvétel rendszerint meghatározott korhoz, státushoz és családi állapothoz kötődött. Egyszerűbben fogalmazva: a döntések túlnyomórészt az önálló háztartással rendelkező házas férfiak kezében voltak, s a közösség vezetői többnyire a körükbe tartozó magasabb presztízsű, vagyonosabb és idősebb személyekből kerültek ki (egyébként a vagyon és a presztízs szintje nem volt ténylegesen független az életkortól sem). Mindez azonban egyrészt rugalmasan, másrészt összetett módon érvényesült. Önmagában a magasabb életkor nem feltétlenül jogosította fel a szóban forgó személyt a közösség sorsába való beleszólásra, ha az egyéb feltételek (házas családi állapot, önállóság) hiányoztak. A nők esetében pedig a lehetőségek inkább közvetettek voltak – részben férjükön keresztül, részben a társadalmi kapcsolatok építése és ápolása, valamint a normák alakítása és ellenőrzése terén jutottak jelentősebb befolyáshoz a helyi közösségek életében.
A hagyományos magyar paraszttársadalom korszerkezetének képét nem könnyű megrajzolni a rendelkezésre álló irodalom alapján. Az 1930–1940-es évek néprajzkutatása – de sok esetben még későbbi szerzők is – eleve mechanikusan megszabott, évekkel meghatározott korcsoportokban gondolkodott (Szendrey Á. 1937a). A vonatkozó feldolgozásokat olvasva óhatatlanul olyan érzésünk van, hogy a kutatók számottevő része adatközlőit hallgatva azok közösségükről való elképzeléseit – másképp szólva a társadalmi normákat – írta le, nem az egykori tényleges társadalmi gyakorlatot. Ez különösen abban az esetben félrevezető, ha a szerző nem a helyi társadalom egykorú viszonyait akarta ábrázolni, hanem visszaemlékezések segítségével korábbi időszakok – például az első világháborút megelőző vagy még ennél is korábbi periódus – rekonstruálására törekedett, miközben maguk a vizsgált jelenségek és egyúttal a vizsgált közösség is a szokásosnál gyorsabb mértékű változáson ment keresztül. Ráadásul a korcsoportok néhány néprajzkutató által általánosan jellemzőnek tartott hierarchikus rendszerén alapuló gyermek-, suhanc- és legényélet elképzelése nem mindig illeszkedett a 18–19. század demográfiai valóságához.
A korcsoportok kérdései, mint korábban említettük, két oldalról közelíthetők meg: demográfiai és kulturális szemszögből. Mielőtt a néprajz utóbbira vonatkozó megállapításait az egyes korcsoportokra nézve csokorba szednénk, nézzük először az előbbit. Annak ellenére, hogy a korösszetételre vonatkozó, jelenleg rendelkezésünkre álló adatok meglehetősen hiányosak, mégis arra következtethetünk belőlük, hogy Magyarország népességének korösszetétele minden valószínűség szerint évszázadokon keresztül nem sokat változhatott, egészen a 18. század végéig nagyjából azonos belső arányok mellett az iparosítás előtti korszak népességeire nézve általánosan jellemző széles talpú piramis formáját mutatta. Vagyis a fiatal korosztályok igen magas arányát az életkort jelképező korfán felfelé haladva egyre csökkenő létszámú csoportok követték, s az idős korúak aránya már alig néhány százalékot tett ki az össznépességben. Az iparosítás előtti korszak hagyományos helyi társadalmai korszerkezetük tekintetében nemigen különbözhettek egymástól, a nagy változást ebben is, mint annyi minden másban, a 20. század hozta. A fő arányokra nézve azt mondhatjuk, hogy a 19. század közepe előtti időszakban a népesség közel felét – 42–45 százalékot – tették ki a 15 év alatti korcsoportok, míg a 60 év felettiek általában nem haladták meg az 5 százalékot sem, vagyis csak körülbelül minden huszadik ember tartozott az idős korúak csoportjába. Ami pedig a nemek közötti eltéréseket illeti, az 399lényegesen kisebb, mint manapság – a két nem felnőtt korosztályainak tovább élési esélyeiben akkoriban még nem voltak meg a jelenleg tapasztalható, a nők javára megmutatkozó feltűnő különbségek.
Ez a korszerkezet jelenleg pontosan meg nem határozható időszakban, de valamikor a 19. század első felében lassan változásnak indult. Andorka Rudolf (1981; 1987) konkrétan ki tudta mutatni több dunántúli településen a születéskorlátozás megindulását a 18. század végére vonatkozóan, és saját számításaink is erre a korai születéskorlátozási gyakorlatra látszanak utalni a szűk határok között maradt, török háborúkat túlélt magyar települések népessége esetében. A születéskorlátozás fokozatos terjedése már egy-két generációnyi időszakon belül is a csecsemők és gyermekkorúak arányának csökkenéséhez vezetett, ez viszont fokozatosan megváltoztatta az össznépesség korszerkezetének belső arányait. Először megnőtt a felnőttek részaránya, majd a 19. század végén a népesség egész generációs szerkezete átalakult. Majdnem párhuzamosan a születések számának már országos mértékben megmutatkozó csökkenésével javulni kezdtek Magyarország halandósági viszonyai is, ami a 19. század utolsó harmadától a 60 év feletti népesség számának és arányának rendkívül gyors növekedését eredményezte. Míg a 15 év alatti gyermekek száma a 17. század végén még nyolc-kilencszerese volt a 60 év feletti népességének, addig ez az arány 1900-ban már csak négy-ötszörös, az 1940-es években pedig mindössze kétszeres. Ha lassabb ütemben is, de a korszerkezet átalakulása a 15–29 éves fiatalok felnőttekhez viszonyított arányát is rontotta – míg a 18. században a felnőtteken belül ez a korcsoport kb. 40 százalékot képviselt, addig a 20. század közepére mindössze harmadát tette ki a felnőtt népességnek (Demográfiai évkönyv 1988: 20–21). A kutatásokból ismert, hogy a hagyományos társadalmakban az idősebb korosztályok sok tekintetben privilegizált helyzetben voltak – a javak örökítésében, a helyi hatalom gyakorlásában, a háztartás vezetésében a legtöbb esetben őket illette a döntő szó. Adataink viszont elég világosan mutatják azt, hogy az idősek társadalmi súlyát a hagyományos világban a demográfiai viszonyok – magyarán fogalmazva a magas halandóság – korlátok közé szorították. Ezzel szemben a polgárosodás 19. századi előrehaladása a jogegyenlőség fokozatos bevezetésével a társadalmi privilégiumokat visszanyeste, viszont a korcsoportok életlehetőségei közötti aránytalanságokat is csökkentette. Miközben a fiatalok önállósága, függetlensége nőtt (és arányuk, létszámuk csökkent), addig a halandósági viszonyok javulása az idős korosztályok népességen belüli súlyát növelve mintegy részben visszapótolta azt, amit utóbbiak jogi lehetőségeikben elvesztettek. Némi leegyszerűsítéssel tehát úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy-egy korcsoport létszámának alakulása, illetőleg társadalmi fontossága között fordított arány érvényesült az utolsó évszázadban.
Két kérdést – a családi állapot és az egyének számára életkereteket nyújtó háztartáson belüli státus korcsoportok szerinti alakulását – érdemes közelebbről is szemügyre vennünk. A 18. századra vonatkozóan természetesen nincsenek országos adataink, így az itt következő érvelés csak hipotetikus lehet. Az egyik példaként elemezett település, a Duna mentén fekvő Fajsz lakosságának 18. századi életciklusára vonatkozó adatok azt mutatják, hogy a férfiak esetében a többség a 15–19 éves korig élt „gyermek” státusban, húszas éveik elején már közel 60 százalékuk megházasodott, néhányan közülük önálló háztartást is tudtak alapítani. A férfiak között a 20–24 éves 400korcsoportban, a nők esetében pedig ennél sokkal korábban, már tizenéves korukban kezdett véget érni a „gyermekkor”, és elindult a házasságkötési mozgalom. Előbbieknél húszas éveik végére, a lányok esetében húszas éveik közepére nagyrészt be is fejeződött. A lányok életciklusa azért is különösen érdekes, mert alapos okunk van azt feltételezni, hogy a menarché (a biológiai érettséget jelző első menstruáció) a 18. században a mainál lényegesen később következett be. Mért magyarországi adataink ugyan csak a 19. század végére vonatkozóan vannak – ekkor 15 év felett van a menarchekor –, de Semmelweis Ignác szerint az 1860-as években ez még 15. és 19. év között jelentkezett (Eiben O.–Pantó E. 1981: 19). Vagyis a hagyományos társadalomban a lányok jelentős része tulajdonképpen a biológiai érettséggel szinte azonos időben vált egyúttal asszonnyá is. Az előbbiek analógiájára feltételezhető, hogy a 18–19. században a férfiak esetében is rövidebb az érettség és a házasságkötés között eltelt időszak, bár e távolság hossza a lányokkal ellentétben néhány évet azért minden valószínűség szerint elért.
A 19. század közepén a házasodási korban alapvető változások következtek be. Korábban a nagyvárosok későn házasodó, jelentős mértékben német etnikumú lakosságával szemben a falvakban-mezővárosokban élő férfiak átlagosan 22, a nők pedig 20 éves koruk körül kötöttek házasságot. Ez bizonyos régiók és etnikumok esetében jóval magasabb értékeket jelentett, az Alföld déli részén vagy a szerbhorvát lakta területeken pedig kb. két évvel kevesebbet. A néprajzi feldolgozásokban gyakorta megemlített 15–16. éves korban kötött házasságok inkább a normát jelentik, amelynek elérésére a közösség törekedett, ténylegesen azonban ezt csak a népesség kisebb része tudta megvalósítani. Legalábbis erre utal az, hogy nagyobb közösségre és több évre együttesen nézve a 18. század vonatkozásában 17. év alatti házasságkötési átlaggal eddig nem találkoztunk. 1849 után az osztrák államszervezet bevezette a minden férfira nézve kötelező katonai szolgálatot, ami az átlagos házasságkötési kor nagyjából 1–2 éves növekedését vonta maga után mind a nők, mind a férfiak esetében. A folyamat azonban ezzel még nem ért véget. A halandóság javulása (a magyarországi demográfiai átmenet) gyors, az urbanizáció és iparosodás ütemét meghaladó népességnövekedéshez, s ily módon rövidesen túlnépesedéshez vezetett, amely a városba költözést vagy a kivándorlást nem vállaló helyben maradók házasodási lehetőségeit tovább rontotta. Ennek következtében az átlagos házasságkötési kor a 20. század harmadik évtizedében a férfiak esetében már körülbelül öt, a nők esetében pedig két és fél–három évvel volt magasabb, mint a 18. század végén. A házasodás későbbre halasztódása a családalapításra való várakozás idejét megnövelve ily módon tehát alaposan meghosszabbította a néprajzi leírások „leány- és legényéletét”, amely valószínű, hogy elsősorban a 19. század második felében alakult ki, reagálva a biológiai érés és a házasságkötés közötti megnövekedett távolságra. Bár az első házasságkötés átlagos kora a férfiak esetében csak kb. 1,5 évvel, a nők esetében 1 évvel több az 1970-es évek falusi társadalmában, mint a 18. század utolsó harmadában, a „gyermekként” élés időtartama jóval meghosszabbodott az iskoláztatás miatt. Manapság az iskoláztatás befejeztével közel egy évtizednyi „fiatalkor” után nagyjából a 18. századival megegyező időben, de annál sokkal hirtelenebb módon vált át a népesség (a férfiak nagyrészt a 25–29. éves, a nők a 20–24. éves korcsoportban) a házas családi állapotra. A házasságkötés egyúttal most már az önállóságot is 401jelenti. 1970-ben harmincas éveinek elején a falusi népesség túlnyomó része (több mint 80 százaléka) házas és önálló háztartás feje, közel 10 százalék pedig nem házasként háztartásfő. Ha ezzel szembeállítjuk a „régi” modellt, melyet Fajsz adataival próbáltunk jellemezni, ott a férfiak és nők közel 40 százaléka még gyermekként-rokonként élt ugyanebben az életkorban. A leglényegesebb változás az első 3–4 évtized életciklusában az, hogy a nem rokonként (szolgaként) élés teljesen, a rokonként élés pedig nagyrészt eltűnt belőle. Nincs egyetlen 60 évesnél fiatalabb korcsoport sem, ahol a rokonként élők aránya elérné a 20 százalékot.
A továbbiakban két kiemelt korcsoportot, a gyermekeket és az öregkorúakat vizsgáljuk meg röviden, szembesítve egymással a demográfiai, történeti és néprajzi megközelítések általunk fontosabbnak tartott megállapításait.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
