A KERESKEDŐK HELYE ÉS SZEREPE A HELYI TÁRSADALMAKBAN; EGYMÁS KÖZTI VISZONYAIK
A KERESKEDŐK HELYE ÉS SZEREPE A HELYI TÁRSADALMAKBAN; EGYMÁS KÖZTI VISZONYAIK
Talán az eddig felvázoltakból is világosan kitűnik, hogy a kereskedőknek a magyar társadalomban térben és időben egyaránt különböző helyzetük, státusuk volt, egységes társadalmi rétegről esetükben egyáltalán nem beszélhetünk. Megtaláljuk köztük a legszegényebb parasztok szintjén álló házalókat csakúgy, mint a nagypolgárság legfelsőbb rétegeibe tartozó nagykereskedőket.
Az, hogy a kereskedők között hosszú ideig a nem magyar etnikumú csoportok játszották a meghatározó szerepet, a társadalmi kapcsolatokra is erősen rányomta a bélyegét. Nemcsak a foglalkozás, hanem idegenségük is sokszor elkülönítette a kereskedőket a helyi társadalmak más csoportjaitól. Ez a foglalkozás sokáig megvetett, lenézett tevékenységnek számított. Ennek okát Komoróczy György éppen abban látja, hogy a magyarság, s különösen a magyar nemesség nem tud vagy nem akar részt venni a kereskedelemben. Azon kesereg, hogy még a kapitalista vállalkozó szellem iránt fogékony nemesi családok (Festetich, Grassalkovich stb.) is – megfelelő magyar kereskedőosztály hiányában – az idegen kereskedőkkel működnek együtt, ahogyan ő fogalmaz, „csak az idegen kereskedőelemet támogatták” (Komoróczy Gy. 1942: 56–57). Arról, hogy a nemzetiségi, esetleg vallási ellentétek a kereskedők helyi megítélésében milyen szerepet játszottak, csak elszórt adatokat ismerünk, amelyekből nem igazán derül ki, hogy a foglalkozás, adott esetben a konkurencia vagy az idegenség ténye a meghatározó elem. Székesfehérváron például az 1712-ben alakult Kereskedelmi Társulatot a kevés magyar mellett elsősorban német és rác kereskedők hozták létre. A szerb kereskedők aránya a 18. század közepére annyira megnövekedett, hogy a magyarok a görögkeletiek társulati felvétele ellen tiltakoztak. Ezzel a vezető szerepet azonban nem sikerült visszahódítaniuk, mindössze azt érték el, hogy kétévenként más vallású vezetőt kellett választani a Társulat élére (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 96).
A kereskedők máshol is gyakran – a görög kompániákhoz hasonló – társulásokat, kereskedői székeket hoztak létre érdekeik védelmére. Ezek feladata elsősorban a 383felmerülő vitás kérdések eldöntése, a szabálytalanságok megakadályozása volt (Tárkány Szücs E. 1981: 653–654).
Bárándon, ahol a kis szatócsüzletek a 20. század elején – mint máshol is az országban – zsidó boltosok kezén voltak, a nagyobb üzleteket magyar kereskedők vezették. Ez a tény így önmagában is vallási alapon megosztotta a kereskedők társadalmát, bár ellentétté ez a vallási különbség nem fokozódott. A vallási különállás azonban nem tette lehetővé a csoportok keveredését, s talán ez az egyszerű tény is hozzájárult ahhoz, hogy a kereskedők ne válhassanak egységes társadalmi csoporttá (Szabó László 1985: 253).
A zsidó kereskedők, azon túl, hogy az egyes települések gazdasági életében általában meghatározó szerepet játszottak, elsősorban vallási különállásuk, szigorú vallási törvényeik, endogámiájuk miatt társadalmilag és kulturálisan nem tudtak – és feltehetően nem is akartak – beépülni a települések életébe, mindvégig világosan elkülönülő csoportot alkottak, még akkor is, ha tevékenységük révén mindennapos és szoros kapcsolatba kerültek a falvak, mezővárosok, városok lakóival.
A korona 1851-ben kiadott – a kereskedelmi és ipari viszonyok szabályozására vonatkozó – ideiglenes utasítása kimondja: „Vallás vagy nemzetiség-különbségi tekintetből, valamint a’ szülék születése és állása miatt senki sem zárathatik ki valamelly kereskedési vagy iparfoglalkozás megtanulásától vagy űzésétől.” Valamint: „Minden kereskedések és iparoknál a szabad versenynek elve érvényes, ugy hogy mind az, ki a’ törvényesen előírt föltételeknek megfelelni képes, egyszersmind törvényes igénnyel bír az illető jog elnyerésére, ’s más kereskedők vagy iparosok károsodás miatti panaszai figyelembe nem veendők”. Ugyancsak ez az utasítás a kereskedőket négy csoportba osztja: a szabad kereskedőkre, a rendes kereskedőkre, a kalmárokra és a házaló kereskedőkre. A szabad kereskedők meghatározott árucikkekkel nagyban és kicsiben kereskedhetnek, tevékenységüket semmiféle feltételhez nem kötik. Ha az áruforgalom elért egy bizonyos nagyságot, s a kereskedő legalább 8000 pengő forintnyi alaptőkét fel tud mutatni, átsorolják a rendes kereskedők kategóriájába, ahol megkülönböztetnek kis- és nagykereskedőket. Ehhez a pénzen túl már bizonyos kereskedelmi gyakorlat bizonyítása is szükséges. Ezek a kereskedők segédeket, könyvelőket, utazó ügynököket, gyakornokokat tarthatnak. A kalmárok nagyban nem folytathatják a kereskedést, s csak bizonyos árucikkeket (pl. cérna, szalag, cserépedény, szögek) tarthatnak boltjaikban. Az utasítás megjegyzi, hogy kalmárkodásra nők is kaphatnak engedélyt. Köztük találjuk a szatócsokat, akik elsősorban élelmiszerek árulásával foglalkozhatnak kicsiben, ahogy az utasítás hozzáteszi: „főleg szegényebb sorsú helybelieknek engedélyezhető”. A házaló kereskedők tevékenységéről egy külön utasítás rendelkezik (Ideiglenes utasítás 1851: 1–12). Érdekes és tanulságos, hogy ez az utasítás az iparűzéssel és annak szabályozásával a kereskedelemnél sokkal bővebben és részletesebben foglalkozik.
A helyi hatóságok rendszeresen ellenőrizték a kereskedők tevékenységét, figyelemmel kísérték, hogy csak az engedélyezett termékeket árusítják-e, ha tiltott árut találtak, elkobozhatták. Szabályozták a boltok nyitvatartási idejét, vasár- és ünnepnapokon megtiltották az árusítást, vagy például rendelkeztek afelől, hogy a reggeli prédikáció előtt nem szabad az üzletet kinyitni. Figyelték és szabályozták az árak alakulását is. A kereskedők a különböző tilalmakat igyekeztek kijátszani (Kiss M. 3841976: 127; Tárkány Szücs E. 1981: 649). A vasárnapi nyitvatartás elsősorban a zsidó kereskedők számára volt rendkívül fontos, hiszen vallási előírásaik szerint nekik szombaton zárva kellett tartaniuk. A vasárnapi nyitvatartás azért is előnyös volt, mert piaci nap lévén, ilyenkor élénk forgalomra lehetett számítani (Szilágyi Mihály 1975: 96).
De a kocsmák – az igényeknek megfelelően – nyitva álltak szombaton is. Miután a zsidók szombaton nem dolgozhattak, ezt úgy oldották meg, hogy szombatost alkalmaztak. Ennek speciális formája az volt, hogy a kocsmát egy napra úgy adták át a szombatosnak, mintha azt bizonyos italmennyiséggel és felszereléssel megvásárolta volna. Vasárnap azután a pontos elszámolással együtt a kocsmáros „visszavásárolta” (Csiszár Á. 1994: 172; Répási I. 1989: 74).
A kisebb szatócsboltok segédek nélkül, általában családi vállalkozásként üzemeltek, ha a tulajdonos éppen nem tartózkodott a bolthelyiségben, egy kis csengő jelezte a vevő érkezését. A zsidó üzletekben rendszerint nagyobb volt a zsúfoltság, kisebbek voltak a helyiségek, de a jól kiépített üzleti hálózatnak köszönhetően rendszeresebb és folyamatosabb volt az ellátás. Az üzleti életben kíméletlen verseny uralkodott, ez alól talán csak azok a tönkrement zsidó kereskedők jelentettek kivételt, akiket hitsorsosaik kisegítettek a bajból (Répási I. 1989: 73–74).
Általában a nagykereskedők is tartottak fenn üzleteket, ahol kis tételben lehetett vásárolni. A kereskedők tevékenysége akkor volt számukra gyümölcsöző, vállalkozásuk jól menő, ha pontosan ismerték vevőik igényeit. A bonyhádi vaskereskedők például, pontosan felmérték az igényeket a járomszögtől a kocsitengelyig, kínálatukat is ehhez igazították. Példaként említhetjük az egyik legáltalánosabb munkaeszközt, a kapát: Bonyhádon és környékén a Grácból hozott kapákat használták. A vevők évtizedeken keresztül a megszokott fajtájú és minőségű kapákat keresték. A kereskedők, hogy kielégítsék az igényeket, akár a világ végére is elmentek volna. Az „eszi – nem eszi – nincs más” elvet nem alkalmazták. A tulajdonosok pontos áruismeretet követeltek meg segédeiktől, akik között a legfontosabbak az üzletvezetők voltak, akik az áru rendelését végezték (Répási I. 1989: 74; Szilágyi Mihály 1975: 9293).
A kereskedők más módon is igyekeztek a vevők kedvében járni. Udvariasak, kedvesek voltak vásárlóikkal, az üzletek szinte bármikor nyitva álltak a vevők előtt. A következő bonyhádi anekdota is ennek bizonyítéka: „Kérem, a férjem egyszer fogadást kötött. A Kaszinó-kertből jöttek haza éjfél körül. Arra fogadtak, hogy a Brauer kereskedő éjfélkor is kikel az ágyából, hogy adjon egy csomag Levente cigarettát. A férjem nyert” (Szilágyi Mihály 1975: 91). Egy székesfehérvári palotavárosi kis szatócsüzlet mindennapjairól a 20. század közepéről a következőket ismerjük: A bolt reggel 1/2 7-kor nyitott, s este 7–8 óra tájban zárt be. De a vevők egy része már korábban is jött, s megzörgette a rolót. A korai, illetve kései vásárlókat elsősorban a környékbeli parasztok jelentették, akik hajnali munkába menetelük előtt vagy a munka kései befejezése után tértek be az üzletbe. A bolt vevőkörébe tartoztak még a közeli bőrgyár munkásai és a környékbeli iparosok is. Ez utóbbiaknak a sokszor havonta, nagy tételben vásárolt árut a tulajdonosok a mindenessel küldték el. A nagy forgalom leginkább reggel és a késő délutáni órákban zajlott. Az üzletet egy házaspár vezette, a kiszolgálást az asszony végezte, aki mindig udvariasan, 385előzékenyen bánt a vevőkkel. Alapelvük az volt, hogy a vevőt szeretni kell, mert visszakapják tőle azt. Az árut jól kiépített kapcsolataik, illetve ügynökök segítségével szerezték be. Volt olyan is, amit közvetlenül termelőktől vásároltak, például a burgonyát és fát Tésről hozták, a tejtermékeket pedig a közeli piacra igyekvő parasztasszonyoktól vásárolták. Az élelmiszerek feldolgozásával kapcsolatos mesterségbeli tudásukat is kamatoztatták. A férj, akinek eredeti foglalkozása hentes és mészáros volt, maga dolgozta fel a hústermékeket. Disznót is maguk hizlaltak. A férj értett a káposzta savanyításához, paradicsom befőzéséhez, savanyúság készítéséhez, ezekből jelentős mennyiségeket tudtak eladni. Ez az üzlet – más hasonló kiskereskedésekkel együtt – egyszerű, mindennapi szükségleteket elégített ki. Bár a Fő utca fényes üzleteihez képest szerényebb, árukészlete hagyományosabb volt, a cikkek jelentős részét olcsóbban tudta adni. Vevő és eladó között személyes, évekre szóló kapcsolat alakult ki, egymás mindennapjainak részévé váltak, egymás közötti viszonyaikat íratlan szabályok rendezték (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 99–100).
Nemcsak a vérbeli kereskedői szellem, hanem a hitelezés is biztosította az állandó kapcsolatot a zsidó kereskedő és vevője között. A kisebb üzletekben készpénz nélkül is lehetett vásárolni, a törzsvendégeknek egyszerűen csak egy könyvben vezették vásárlásaikat, és meghatározott időszakonként kellett fizetniük. A fizetés nem mindig készpénzben történt, sokszor a kisebb falvakban a nagy mezőgazdasági munkák után terménnyel fizették ki adósságukat. A pénzzel fizetők között a papok, tanítók sem alkalmanként fizettek, hanem havonta számoltak el a boltossal. A tehetősebb gazdák a betakarítási időszak után nagy tételben vették meg például a sót vagy más eltartható dolgokat (Csiszár Á. 1994: 171–172; Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 99–100; Meskó S. 1989: 409; Sárkány M. 1978: 88). A gyártelepek munkásai és a bányászok szintén gyakran hitelbe vásároltak, rendszerint az őket foglalkoztató vállalat üzleteiben. Munkáslakta településeken a kontóra vagy hitelbe vásárlás az államosításig megmaradt.
Ez a hitelezői viszony azonban a számos jó példa mellett sokszor kiszolgáltatottá is tette a „kuncsaftokat”, s talán ebben is kereshetjük annak a némileg ellentmondásos kapcsolatnak az egyik okát, ami a zsidó kereskedők és a parasztság között kialakult.
A jól menő, nagy forgalmú üzletek más eszközökkel is keresték vásárlóik kegyeit. Egy kiskőrösi készruhaüzlet az 1930-as években a jelesebb ünnepek előtt megvendégelte a szegényebb családok gyermekeit étellel, itallal, s ingyen felöltöztették őket. Mások rendszeresen kisebb ajándékokkal kedveskedtek vevőiknek. Ezt a nagy forgalmon kívül a biztos anyagi háttér tette lehetővé, amit elsősorban a banki hitelnyújtás segített (Meskó S. 1989: 409).
Bonyhádon például a tőkeerős cégek manőverezni tudtak az árakkal. Az olcsóbb ár nem rosszabb minőséget jelentett, sokkal inkább arra vezethető vissza, hogy a zsidó kereskedők sikerrel csökkentették a forgalmi költségeket. Nagy tételben szerezték be az árut, jól kiépített kapcsolatrendszerük volt, s mindez a kis költséggel és nagy haszonkulccsal való kalkulációt tette lehetővé. A „nagy forgalom, kevés haszon” elve krízishelyzetek idején is kisegítette őket. A tőkés szellemű kereskedőnek nem elsősorban a nagy haszon, sokkal inkább a folyamatos, zökkenőmentes forgalom 386az érdeke. Azzal, hogy az üzletmenetben általában a családtagok is részt vettek, meg tudták takarítani a forgalmi költségek legjelentősebb részét: a munkabért (Szilágyi Mihály 1975: 91).
A 20. századra egyre inkább kialakuló mezővárosi, városi üzlethálózat általában a települések központi részeire koncentrálódott. Kiskőrösön az üzletek a főtéren és a három főutcán sorakoztak (Meskó S. 1989: 409). A kisvárosi üzletnegyedek kialakulásán túl, melyek a vásárterek környékén jöttek létre, s raktárakat, lerakatokat, vendéglátó intézményeket, kocsmákat, vendéglőket, szállodákat, kávéházakat jelentettek, egyre több kis szatócsüzlet nyílt a városok különböző részein, többnyire már a piactértől távolabbra eső helyeken (Dankó I. 1979: 283–284; 1983: 557–558).
A kereskedők általában ugyanabban a házban laktak, ahol az üzletük is volt. Kisebb falvakban gyakran előfordult, hogy a bolt és a kocsma egyazon épületben működött. Általában nem nagyon különbözött a parasztházaktól, de az egyik helyiség bejáratának az utcáról kellett lennie. Egy ilyen falusi zsidó szatócsboltot Szamostatárfalván a 20. század első évtizedeiben a következőképpen ír le Csiszár Árpád: „Eredetileg nádtetős, tornácos, három osztatú földes parasztház volt. A 19. század közepén épülhetett. Közel a templomhoz, a falu közepén állott… Az utca felé hozzáépítettek, és ezt a régivel egy fedél alá hozták, ez lett a kocsmai rész. Ennek a hozzáépített résznek volt bejárata az utcáról. Ezzel szemben egy másik ajtó nyílt a ház eredeti szobájába, melyen tenyérnyi kis üvegablak volt… A tornácról nyílt a pitvarba vezető ajtó. Ebből balkéz felől egy ajtó a régi házba, … a tiszta szobának használt helyiségbe vezetett. Ennek a berendezése etuzséros kredenccel, asztallal, székekkel, dívánnyal azonos volt a közepes módú parasztság szobáinak a berendezésével. Előfordult, hogy az exkluzív vendégeket itt szolgálták ki… Pl. a tanító úrnak vagy a jegyző úrnak nem illett volna a részegek közé, a kocsmahelyiségbe ülni. Ezeket azzal tüntették ki, hogy elkülönítve a részeges néptől, itt ihatták meg a kért italt… A pitvar maga a bolt volt, a bejárattal szemben a falnál néhány fiókkal ellátott stelázsiban volt az áru. Keresztben előtte egyszerű asztal a mérleggel…” (Csiszár Á. 1994: 170–171).
Ha ezek után mégis megpróbáljuk a kereskedők társadalmi helyzetét valamilyen módon behatárolni, ehhez Erdei Ferencet hívjuk segítségül annak ellenére, hogy ő csak a paraszt kereskedőkről beszél, feltehetőleg kizárva ezzel a helyi társadalmak életében – mint láttuk – meghatározó szerepet játszó zsidó, és sok szempontból ugyancsak paraszti életet élő kereskedői réteget. Erdei a kisparasztok között, s paraszt iparosokkal párhuzamosan beszél a paraszt kereskedőkről. A falu életében benne élő kereskedőt az iparosokhoz hasonlóan parasztoknak tartja, akiket csak foglalkozásuk különböztet meg. Ugyanúgy, mint az iparosok, a paraszt kereskedők is vezetői, hatásközvetítői és formakezelői a paraszti társadalomnak. Miután a kereskedéshez nem feltétlenül szükséges külön képesítés, sokan földművelő parasztokból lesznek kereskedőkké. Elkülöníti a kofák és kupecek rétegét, akiket teljes mértékben a paraszti életforma képviselőinek tart, a boltosoktól és kocsmárosoktól, akik amellett, hogy a falu életében vezető szerepet töltenek be, az új hatások, kultúrjavak közvetítői is. Nagyobb településeken azonban, ahol az ipar és a kereskedelem külön szakmának számít, már nem hasonulnak ugyanilyen módon a földművelő népességhez. Közvetítő szerepük fontossága azonban mindenütt meghatározó jelentőségű (Erdei F. 1980: 212–214).
387A falusi kereskedőknek nem igazán volt nagy társadalmi presztízsük. Nem tekintették őket igazi szakembernek, s különösen a kis boltok tulajdonosai nagyjában-egészében társadalmi helyzet, rang és vagyoni állapot tekintetében a szegényebb iparosokkal álltak egy szinten (Szabó László 1985: 253). Más volt a helyzet a nagykereskedőkkel, akik a társadalmi hierarchia egészen más szintjét képviselték.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
