A FELVÁSÁRLÓ ÉS A KÖZVETÍTŐ KERESKEDELEM
A FELVÁSÁRLÓ ÉS A KÖZVETÍTŐ KERESKEDELEM
Az eddigiekben azt vizsgáltuk, hogy az áru hol és milyen módon jut el a vevőhöz, a felhasználóhoz. Az alábbiakban azt próbáljuk meg áttekinteni, hogy maga a kereskedő hogyan jut hozzá a különböző termékekhez. Ebbe a folyamatba sokszor az eladó–kereskedő–vevő hármason kívül mások is bekapcsolódnak, s kialakul a közvetítő kereskedelem.
377A felvásárló kereskedők itt bemutatandó néhány típusát sorolhattuk volna a házalókhoz is (mint ahogyan a bemutatott ószeresek például ott kerültek ismertetésre), vagy a kofák és kupecek bizonyos mértékig ebbe a kategóriába is tartoznak. Az alábbiakban ismertetendők közös jellemzője azonban általában a nagymértékű szakosodás, tehát az, hogy egy vagy legfeljebb néhány árucikkel foglalkoznak.
A tőzsérek (marhakereskedők) működésének fénykora az általunk vizsgált időszaknál sokkal korábbra esik, szerepük elsősorban a 16–17. században volt jelentős, röviden azért foglalkozunk velük, mert meghatározó kereskedői réteget alkottak. A korai kereskedelem magyarországi történetében ők képezték talán az egyetlen, kifejezetten magyar kereskedői réteget. Ebben az időszakban a magyar marhakereskedők szinte egész Európába eljutottak állataikkal. Elsősorban az Alföld különböző vidékeiről gyűjtötték össze a marhákat, és hajtották lábon különböző területekre. Voltak köztük, akik az állatok megvásárlására, mások pedig a szállításukra szakosodtak (Komoróczy Gy. 1942: 38; Takáts S. é. n.: 129–147). Egyik jellegzetes csoportjukat a sőrések (ökörkereskedők) alkották, akiknek debreceni működéséről ismerünk adatokat. 1772-ben 40 tagot számlált Debrecenben a sőrések társasága, amelynek mintegy 2500–3000 állat fordult meg a keze alatt. Adózási szempontból hat osztályba sorolták őket az állatok száma szerint. Többen közülük nemesi származásúak voltak, és jelentős szerepet játszottak a város életében; ebben az évben például egy szenátor és három esküdt került ki közülük. A szilaj állattenyésztés visszaszorulásával a sőrések sokat veszítettek jelentőségükből, 1800-ban még 31, 1816-ban 8, 1827-ben 2 és 1846-ban 6 sőrést találhatunk Debrecenben, akik azonban már nem önálló foglalkozásként űzték ezt a mesterséget. A bejegyzések szerint találhatunk köztük szappanost, kalmárt, mészárost és kupecet. A 19. század második felében gyakorlatilag beolvadtak a kupecek közé, akiknél korábban társadalmilag sokkal magasabb szinten álltak (Giday K. 1943: 255–256).
A hajdúk, hajtók újkori megfelelői a hajcsárok, akik még az 1930-as években is felbukkannak, például a mezőföldi pusztákon. A göbölyöket, vágómarhákat terelték valamelyik majorba. A források piszkos, erősen lerongyolódott embereknek festik le őket, akik mezítláb vagy bocskorban jártak, szalonnán, tejen, kenyéren és pálinkán éltek. A hajcsárpénzt mindig előre kérték, s mire elérkeztek az állatokkal a célállomásra, általában már el is itták. Sok volt köztük a családtalan ember (Gunda B. 1983: 12).
A népi kereskedelem körében az ország egyes területein nagy jelentősége volt a baromfikereskedelemnek, a tyúkászatnak, amely egyrészt jelentős jövedelmet biztosított a vele foglalkozóknak, másrészt kiegészítő jövedelemhez juttatta a falvak asszonyait, amellett, hogy az ilyen kereskedők megjelenése a falvakban mindig eseményszámba ment. Ennek a tevékenységnek legalaposabb feldolgozását Nyugat-Magyarországról ismerjük. Az országból már a 18. század végén is jelentős volt a baromfikivitel. Sopronban 1838-ban három házaspár kapott engedélyt lúddal és egyéb szárnyassal folytatott kereskedésre. Ők feltehetőleg nemcsak a város szükségleteinek kielégítésében vettek részt, hanem a helyi piacon, vásárokon felvásárlással is foglalkoztak; árujukat Bécsbe is eljuttatták, vagy onnan érkező kereskedőknek adták el. A tyúkászat bizonyos falvakra koncentrálódott, elsősorban a burgenlandi területeken. Sopron megyében elsősorban baromfi-, Vasban pedig inkább tojáskereskedéssel 378foglalkoztak, tehát megosztották egymás között a piacot. A jelentős tyúkász községek lakói a 20. század elején többségükben németek, horvátok és részben magyarok voltak. A tyúkászat általában a családon belül nemzedékről nemzedékre öröklődő mesterség volt. A kosaras tikászok, akik elsősorban közeli falvakból szedték össze a tojást és a baromfit, általában vonaton közlekedtek. A nagy tikászok azonban jól felszerelt szekereikkel nagyobb távolságokra is jártak. A tojást elsősorban tavasszal, a baromfikat pedig általában télen és nyáron vásárolták föl. A gyűjtőutak 5–6 napig tartottak, s a tikász egyedül vagy feleségével, fiával járta a településeket. A beszerzett árut azután részben a soproni hetivásáron adták el kicsiben, de sokkal gyakoribb volt, hogy az egész rakomány bécsi kereskedők kezére került. A Monarchia időszakában a tyúkászok általában maguk vitték árujukat Bécsbe, ahol a börze az Enberger vendéglőnél volt. Ott jöttek össze a bécsi nagykereskedők. A tyúkászoknak gyűjtőútjaik során óvatosaknak kellett lenniük, mert többször megtámadták, sokszor az éjszakára szállást adó kocsmárosok is meglopták őket. A tojás ára az 1930-as években 3–4 fillér volt. A tojás és az állatok szállítása megfelelő felszerelést, tárolóedényeket igényelt.
Egy kópházi tyúkász család Bécsbe került rokonsága tojásnagykereskedői és baromfifeldolgozó, -értékesítő céget tartott fenn, akinek felvásárlói Vas megyében működtek. A kapitalista típusú kereskedelemnek más, jellegzetes képviselőivel is találkozhatunk. Egy nádasdi (Burgenland) nagykereskedő, aki Trianon után is felvásárolhatott Magyarországon, egy megbízottat alkalmazott magyarországi üzleteinek lebonyolítására. A pénzt, a lovat, kocsit, felszerelést a vállalkozó adta, a megbízott pedig havi 200 pengő fizetést kapott felvásárlói tevékenységéért.
Az 1930-as években, amikor a külföldi engedélyek megszűntek, felszámolták a raktárakat, egyre több tojás- és baromfikereskedő tűnik fel Nyugat-Magyarország vidékein. Érdekes megfigyelni, hogy közöttük egyre több a nő. Ekkor már sokkal kisebb körzetekben űzték tevékenységüket. A begyűjtött termékek elsősorban a fejlődő megyeszékhelyek és a főváros felé áramlottak (Domonkos O. 1967).
Az Alföldön Orosházán volt rendkívül jelentős a baromfitenyésztés, s ennek következtében a baromfikereskedelem a 20. század elején (Gulyás M. 1983: 164).
A tojás sok esetben több kézen ment keresztül, mielőtt a termelőtől eljutott a fogyasztóig. Ebben a láncban ott voltak a szedők, a tojáskofák, a kiskereskedők és nagykereskedők. Addig, ameddig a tojáskereskedelem a gyűjtést jelentette, nem kellett hozzá befektetés. Tőkeerő csak a nagyban való tojáskereskedéshez volt szükséges (Mártha Zs. 1970: 289–290).
Ismert volt például egy az 1930-as években Budapestről a mezőföldi pusztákat járó tojásos ember alakja is. Kerékpárján gyapottal bélelt kosarakat tartott, amelyekben 300–400 tojás is elfért. Párosával vásárolta a tojást, és igyekezett mindig frisset venni. Nyaranta hetente, kéthetente bukkant fel a pusztán, ahol elsősorban a cselédasszonyok adták el neki a tojásokat, de sokat elvitt az iparosoktól, az intézőtől, a kasznártól is (Gunda B. 1983: 12).
A 18. század végétől tűntek fel – elsősorban Tokaj-Hegyalján – a borkereskedők segítői a kívánt minőségű bor felkutatásában, megszerzésében, a faktorok, akik általában tevékenységük ellenértékét a bortermelővel és a kereskedővel egyaránt megfizettették. Többnyire külföldi kereskedők keresték fel őket és határozták meg, hogy 379milyen minőségű és mennyiségű borra van szükségük. Az üzlet megkötését követően akónként vagy hordónként kapták a közvetítési díját. Elvben saját maguk nem vásárolhattak és nem is adhattak el bort. Ezt a szabályt azonban közülük sokan megszegték, és saját szakállukra is dolgoztak. Működésüket igyekeztek korlátozni, hiszen belépésükkel természetszerűleg növekedett az ár. A kapitalizmus korában a termelő és a fogyasztó közé egyre többen ékelődtek be. A hegyaljai bor esetében ez a láncolat a következőképpen alakult: termelő–faktor–borkupec–borlerakatok, ahonnan a nemesek és a polgárok közvetlenül, mások pedig fogadókon, kocsmákon keresztül juthattak hozzá a borhoz. Tevékenységüket azután a 19. század közepétől azok az immár borügynöknek nevezett közvetítők váltották fel, akik amellett, hogy a teljes borkereskedelmet a kezükben tartották, meghatározott jogaik érvényesítésére a hatóságok széles körű támogatását is maguk mögött tudhatták (Balassa I. 1973–1974).
A gabonakereskedelem közvetítői a 19. század közepétől fokozatosan kiemelkedtek a kiskereskedők soraiból, s közülük sokan a magyar polgárosodás jellegzetes képviselőivé váltak. A gabonával – mint az ország egyik legfontosabb exportképes termékével – való kereskedelmet már nagykereskedelmi szinten folytatták. Elsősorban az ország nagy víziútjai mentén vált ez meghatározó foglalkozási ággá. Szegeden például a legnagyobb forgalmat lebonyolító kereskedők elsősorban a zsidók közül kerültek ki, s vállalkozásaik sokszor összekapcsolódtak a vízi szállítással. A szegedi gabonakereskedők egyaránt foglalkoztak a környékbeli településekről való beszerzéssel és az áru elszállításával. Egyfajta munkamegosztás azonban kialakult a szegedi és idegen kereskedők között. Ez utóbbiak (győriek, komáromiak és pestiek) elsősorban a távolsági szállítást végezték. A szegedi és más városbeli kereskedőknek állandó és rendszeres kapcsolataik lehettek egymással, a szegediek például a győriek faktoraiként is működtek a városban és környékén (Bácskai V. 1986: 265).
Jókai Mór Az aranyember című regénye főhősének modellje is ilyen nagykereskedő volt. Eötvös Károly emlékezik meg róla egyik művében. Megtudhatjuk, hogy jelentős komáromi gabonakereskedő és háztulajdonos volt, aki görög származása ellenére magyar embernek tartotta magát. Sok minden más mellett elsősorban gabonával kereskedett, hajói járták a Dunát és a Tiszát, raktárai, irodái, házai, ügynökei voltak Bécstől lefelé Galaczig, Brăiláig. Pozsonyban, Magyar-Óvárott, Győrött, Pesten, Baján, újvidéken, Pancsován, Kevén, Mező-Tisza-Váriban, Tokajban, Szolnokon, Szegeden is. 36 dunai nagy gabonaszállító tölgyfahajója, s vagy hetven kisebb hajója volt, melyek folyamatosan szállították a gabonát (idézi Gráfik I. 1989: 272).
A gabonakereskedőkhöz hasonló szervezettséggel működtek a dohány-nagykereskedők, s közöttük is jelentős kereskedődinasztiák jöttek létre.
Az 1840-es, 1850-es évek szegedi hídkinyitási jegyzőkönyveiben a kereskedő mint foglalkozás meglepően ritkán fordul elő. Feltehetően annak a jelenségnek lehetünk tanúi ebben az időben, hogy a társadalmi elismerésben magasabb presztízse van a „tulajdonos” státusnak. Különösen akkor, ha az a „nemesi” cím viselésével is együtt jár, amit az illető éppen hajós-kereskedői tevékenységéért kapott. A gyakori „polgár” bejegyzés jogi értelemben ugyan szabad, mezővárosi polgárt jelent, de ez ebben az időben feltehetőleg még nem azonos a polgári életformával. Ez munkával megszerzett 380jogot jelent, amit az életmód tekintetében majd csak a következő generáció valósít meg (Gráfik I. 1992: 97–98; 1994: 132–133).
A paprikakereskedelemben is megjelent a kapitalista szellemű értékesítési forma. Az 1870-es évektől például a szegedi terménykereskedők összevásárolták a megtört paprikát, és a paprikabörzén paprikacenzárok közreműködésével értékesítették. Ezek a közvetítők, a kereskedők megbízottai, akik kizárólag asszonyok voltak, az ő érdekeiket képviselték. A paprika kikészítői és a kereskedők között évtizedes, sokszor nemzedékekre szóló kapcsolatok alakultak ki. A szegedi paprika világpiacra juttatásában zsidó kereskedőknek volt kiemelkedő szerepük (Bálint S. 1959: 157–160; 1962: 99–106).
A szolgáltató kereskedelem szintén elindult a kapitalizálódás útján. Bonyhádon például a bőrkereskedők kiemelkedő szerepet játszottak. A bonyhádi zsidó kereskedők a 19. század végétől, vállalva a nyersbőr fáradságos begyűjtését, felvirágoztatták ezt a kereskedelmi ágat. A konkurencia csak a zsidó kereskedők között jöhetett létre, mert a magyar és a német lakosság igen erőtlenül végezte ezt a munkát. A zsidó kereskedők a vidéket járva fontos piaci ismeretekhez jutottak, amit megosztottak otthon maradott társaikkal is. Így a nyersbőrt felvásárló zsidóktól a bonyhádi szatócsok megtudhatták, milyen a környékbeli konkurencia, s mi az, amivel érdemes kereskedni (Szilágyi Mihály 1975: 81). A békési legnagyobb bőrkereskedő, aki 1926-ban nyitotta meg kereskedését, termékeit a cipészeknek és csizmadiáknak ajánlotta (Dankó I. 1983: 559).
A sort a különböző termékekre való szakosodás alapján tovább lehetne folytatni. Az először folyami, majd vasúti csomópontok környékén kialakuló kereskedelmi központok nagykereskedői folyamatosan keresték a piaci igényekhez való alkalmazkodás lehetőségeit. Ennek során sokan közülük gyakran profilt váltottak, egyszer fűszerekkel és déligyümölcsökkel, máskor ernyővel vagy éppen raffiával látták el az alattuk elhelyezkedő kiskereskedői hálózatot (Szilágyi Mihály 1975: 90–91).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
