A HÁZALÓ KERESKEDELEM
A HÁZALÓ KERESKEDELEM
Ez a kereskedési forma, amely sokféle árucikk terjesztését és sokféle, különböző etnikumú, társadalmi helyzetű kereskedő tevékenységét foglalja magába, a 19–20. századi Magyarország árucsere-forgalmában igen jelentős szerepet játszott. Az alábbiakban olyan kereskedőtípusokat mutatunk be, akik árucikkeikkel járták az országot vagy annak bizonyos területeit, más szóval házhoz, vevőhöz vitték a termékeket. Kihasználták a közellátás szervezetlenségéből, hiányosságaiból, a szállítás fejletlenségéből adódó lehetőségeket, a szükség által kialakult keresletet elégítették ki és ennek megfelelő kínálatot biztosítottak (Létay M. 1989: 296). Áruikat többnyire valamilyen faluközösségtől, manufaktúrától, gyártól szerezték be, s azután eljuttatták az ország minden részébe. Tulajdonképpen közvetítő vándorkereskedelmet folytattak, ami állandó mozgást, kitartást és sokszor igénytelen életmódot jelentett (Létay M. 1989: 292–293).
Az alábbiakban Banner Benedek osztályozását követjük, aki három csoportba osztotta a házalókat: a gyalog és egyedül járókra; a lóval, szekérrel, illetve csoportosan közlekedőkre és a szórakoztatókra (Banner B. 1948: 111). Mi ezek közül csak az első két csoporttal foglalkozunk.
I. A vándorárusok talán legjellegzetesebb alakjai voltak a bosnyákok, akik azután bukkantak fel Magyarország különböző vidékein, miután az Osztrák–Magyar Monarchia 1878-ban megszállta Bosznia-Hercegovinát. Nyakukban fadoboz vagy kosár lógott, s abból kínálták hazájuk kézműiparának jó minőségű termékeit. Árultak bögréket, poharakat, porcelánfigurákat, de elsősorban kaszát, kaszakövet, kést, ollót borotvát, szaru- és kaucsukárut. Piros fezt, bőrmellényt, buggyos nadrágot, bocskort viseltek. Évente általában kétszer fordultak, s a főváros mellett eljutottak az ország valamennyi vidékére (Banner B. 1948: 112; Létay M. 1989: 294; Viga Gy. 1984b: 183; 1986: 140). Mezőföldön még az 1930-as évekből is emlékeznek egy „fakezű bosnyákra”, 371aki az első világháború után hadirokkantként kapott árusítási engedélyt (Lukács L. 1986: 123–124). A népnyelv babkárosnak is nevezte őket. Egy a mezőföldi pusztát és falvakat járó bosnyákról jegyezte fel Gunda Béla ugyanebből az időből, hogy magyarul törve beszélt, és soha nem árulta el, hogy hová való. Egyik évben pécsinek, máskor bajainak vagy zágrábinak mondta magát. A falvakban állandó szálláshelye volt, de a pusztán soha nem töltötte az éjszakát, mert félt, hogy a legények kirabolják (Gunda B. 1983: 11).
Elsősorban a felvidéki szlovákság köréből kerültek ki a különböző gyógyfüvekkel, gyökerekkel, olajokkal, kenőcsökkel házaló, s nemcsak Magyarországot, hanem szinte egész Európát bejáró olejkárok. Tevékenységüket ugyan többször betiltották, de ennek nem volt túl nagy a hatása. A 19. század második felében egyre többen választottak maguknak más foglalkozást, tea és fűszerek, majd különböző bazáráruk eladására tértek át (Létay M. 1989: 293; Paládi-Kovács A. 1988: 143). Az eddigi kutatások három különböző csoportjukat különítették el: az elsőbe a Liptó és Szepes megyéből, Nyitra környékéről származók tartoztak, akik elsősorban len- és kenderolajat árultak. Távoli területekre nem mentek, s elsősorban lányok és menyecskék árulták az olajat ónkorsókban vagy cserépedényekben. A másodikat a trencséni olejkárok alkották, akiket „kocsmakerülőknek” is neveztek, mert elsősorban házilag főzött borovicskát árultak. Ennek leplezésére olajat is tartottak maguknál, de kuruzslással nem foglalkoztak. Végül az olejkárok harmadik csoportját alkották az olajjal házaló, gyógyító kuruzslók (Csippék J. 1907: 253). A Gömör megyei Nagybalog magyar lakosai is végeztek hasonló tevékenységet, akik az Alföld különböző településeire jártak árujukkal. Kutyázóknak hívták őket. Ez a megjelölés találóan emeli ki e vándorkereskedők munkájának legnehezebb részét, tudniillik azt, hogy a tanyákra való bejutáskor kutyákkal kellett megverekedniük. „Gyógyszereiket” általában nagy haszonnal, részben pénzért, részben élelemért adták el. Elsősorban a 19. század második feléből, a 20. század elejéről ismerjük tevékenységüket. November közepén keltek útra, és csak március elejére érkeztek haza. Az Alföldön mindig ugyanazon a helyen szálltak meg, saját „telephelyük” és árusítási körzetük volt. Szolnok megyén kívül eljutottak Szegedre, Makóra is. Többségük szegény, zsellér sorsú, földtelen vagy kisbirtokos ember volt, aki így próbált – meglehetős sikerrel – kiegészítő jövedelemre szert tenni. Az alföldi magyarság szlováknak tartotta őket, érkezésüket így fogadták: „No itt vannak a gömöri tótok” (Paládi-Kovács A. 1988: 139143). Az, hogy a vándorárusokat nem mindig valódi etnikumuk szerint különböztették meg, valószínűleg általánosságban is igaz. Nádudvaron például a Felvidékről érkezőket következetesen tótoknak, az Erdélyből jövőket pedig általában oláhoknak tartották (Szabadfalvi J. 1982: 422).
Különböző könyvekkel, elsősorban ponyvairodalommal, vallásos iratokkal, álmosés vőfélykönyvekkel látták el a lakosságot a vándor könyvárusok (Gunda B. 1983: 14). Képeket, festményeket árultak például a mezőföldi pusztákon a vendelek, akik általában családjukból kiszakadt, rendszeres munkát nem végző, némileg elzüllött férfiak voltak polgári öltözékben: öltönyben, esetleg csokornyakkendővel, esernyővel, sétapálcával (Lukács L. 1986: 123).
Járták még az országot a Szlovéniából érkező kucséberek, akik általában déligyümölccsel, de más áruval is megjelentek különböző helyeken; a Nyitra és Túróc megyei 372szlovák sáfrányosok (Létay M. 1989: 294); a Felvidékről érkező – már emlegetett – gyolcsosok, s akikről itt részletesebben nem emlékezünk meg, a saját termékeiket árusító kaszások, fakanalasok, szitások, rostások stb. A cigányok például Répáshután a második világháború előtt öntöttvas edényekkel, szakajtókkal, kanáltartókkal, gyúrótálakkal házaltak, de ők árulták a piócát is (Viga Gy. 1984b: 183), Bárándon pedig szőnyegeket, ponyvákat, zománcedényt adtak el szalonnáért, zsírért, kolbászért, esetleg választási malacért (Dankó I. 1985: 403). Mezőföld pusztáit és falvait járta kék vászonbatyuval a kezében az 1930-as években egy ráckevei szerb férfi, aki különböző minőségű törött paprikát árult. A pusztai cselédasszonyok szívesebben vásároltak tőle, mint a boltban. Ételt soha nem fogadott el, legfeljebb ivóvizet (Gunda B. 1983: 9).
Nem árultak, inkább vásároltak azok a handlénak, ószeresnek nevezett – elsősorban zsidó – házalók, akik felvásároltak minden hasznavehetetlen dolgot: ócska ruhákat, hulladék nyersanyagokat, bőrt, tollat, rongyot, csontot stb. (Banner B. 1948: 112; Létay M. 1989: 294). A 19. század elején Bárándra települt zsidók is vándorkereskedéssel kezdték tevékenységüket. A szomszédos falvakat járva összeszedték a fent említett termékeket, és cserébe fémedényeket, pipákat, borotvát, törülközőket, csizmákat, gyerekjátékokat adtak (Dankó I. 1985: 402).
Néhány szóval meg kell még emlékeznünk a kereskedelem egy sajátos fajtájáról, nevezetesen a csempészkereskedelemről. Erdélyben például a vándorkereskedők nevezetes alakjai voltak az aranybányák vidékén azok a görög, örmény, török, zsidó és más aranycsempészek, a gozarok, akik a móc aranybányászoktól az állami kincstár megkerülésével vásárolták meg az aranyat. Általában párosával jártak azok a többnyire román asszonyok, akik textilt, házi készítésű holmikat csempésztek át az 1918 előtti határvám idején a hegyszorosokon, és a falvakban házról házra járva árulták azokat. Ugyanazokon a gyalogösvényeken jártak, ahol pásztorkodó férjeik is vándoroltak nyájukkal (Kós K. 1972: 13).
1850 után, amikor a dohány állami monopólium lett, megjelentek a dohánycsempészek is az ország különböző részein. Kiss Lajos szerint dohánycsempészettel elsősorban a munkát nem szeretők foglalkoztak, szegényebbek és gazdagabbak egyaránt. Többnyire csak egy zsák dohányt vásároltak, és azt próbálták eladni hivatalbeli uraknak, nagygazdáknak, mesterembereknek, de esetenként szegényebb parasztoknak is (Kiss L. 1981: I. 332–345).
II. A lóval, illetve szekérrel járók csoportjába tartoztak például az Erdélyből érkező dézsás oláhok (közöttük megint csak akadtak magyarok is), akik saját falujuk vagy egy nagyobb terület készítményeit árulták bizonyos százalékért. Az árut lovakra málházták fel vagy szekérre rakták, így indultak az Alföld különböző vidékeire, ahol néhány heti vándorlás után mindent el tudtak adni. Ez a foglalkozás nemzedékről nemzedékre öröklődött. A többi ilyen vándorárus általában saját termékeit árulta; ilyenek voltak az Alföldre érkező gyümölcsárusok, az ekhós szekéren érkező Fehér-Körös-völgyi, káposztát áruló magyarok, a román meszesek, a faárukkal kereskedő székelyek stb. (Banner B. 1948: 112–113; Szabadfalvi J. 1982: 422–424).
A vándorárusok egy része mindig ugyanazokra a helyekre járt, így szorosabb kapcsolatba is kerülhetett a helyi lakossággal. Betöltötték a hírközvetítés és az újság szerepét is. Sokszor ugyanaz a család adott nekik szállást. Termékeiket általában 373olcsóbban árulták a bolti árnál, és többnyire olyan áruval kereskedtek, amit üzletekben nem is lehetett kapni. Az esetek többségében pénzért árulták portékáikat, de nem volt ritka a cserekereskedelem sem, elsősorban a lóval, szekérrel járók körében. A településekre érkezve hangosan, sokszor kiabálva kínálták portékájukat (Banner B. 1948: 115–116; Gunda B. 1983: 8; Örsi J. 1984: 837; Viga Gy. 1986: 130).
Az idegenekhez való viszony szép és tanulságos példáját idézi Illyés Gyula a Puszták népében egy a pusztát járó vándorárus kapcsán: „Salamon bácsit különben mindenki szerette a pusztán. Egyetlen gúnyos vagy sértő szóra nem emlékszem. Sőt a cselédek még pártolták. Mint minden idegent, világfutót, kinek ’se hazája, se gazdája’. Zsidóvá akkor vált, mikor pályafutása szabályszerű befejezéseképp valahol üzletet nyitott saját hazájában. A fiát, aki már magázódott az emberekkel, és kocsin folytatta atyja tevékenységét, lenézték, koldusnak tartották, ráküldték egy rossz patakhídra, s amikor szerencsésen beleszakadt, egy ujjal sem segítettek neki” (Illyés Gy. 1962: 250–251). A hozzájuk való viszonyt sokszor világos távolságtartás jellemezte. A mezőföldi pusztán például, ha éjszakára ottrekedtek, az ököristállóban kaptak szállást, mert a teheneket féltették, nehogy megfejjék őket. Szemmel tartásuk, szálláshelyük kijelölése a béresgazda feladata volt, aki elvette tőlük gyufájukat, pipájukat, dohányukat, nehogy tüzet okozzanak. Az itatóvályúban nem mosakodhattak, nem ihattak a kútvödörből. Általában egy rossz bádogbögre lógott a kúthoz kötözve részükre (Gunda B. 1983: 15).
Egy következő fázisban bizonyos helyeken már lerakatokat létesítettek, megbízottakat szerveztek árucseréjük hatékonyabb lebonyolítása érdekében (Dankó I. 1979: 283; Répási I. 1989: 44–45). Sokszor konfliktusba kerültek a helybeli kereskedőtársulatokkal vagy iparosokkal, mert áruikat kedvezőbb áron tudták adni. Letelepedésük után azután természetesen az ő áruik is jelentősen megdrágultak (Kiss M. 1976: 125; Lukács L. 1986: 121).
A házaló kereskedelemnek a fentiekben ismertetett típusai és fajtái valójában átmenetet jelentettek a hivatásos kereskedelem felé, s általa elkezdődhetett bizonyos paraszti rétegek polgárosodása. Az ezzel foglalkozó emberek átmeneti helyzetbe kerültek, gazdasági és társadalmi értelemben egyaránt, hiszen életmódjukban keveredett a parasztok és a kereskedők tevékenysége. Mindkettőből bizonyos elemeket őriztek meg, illetve vettek át. Az országot járva különböző kulturális hatások érték őket, melyeket beépítettek saját kultúrájukba, életmódjukba. Ezzel együtt a vándorárusok kultúraközvetítőkként is funkcionáltak, hiszen bizonyos kultúrelemeket el tudtak vinni egyik közösségtől a másikhoz. Általuk különböző népcsoportok, kultúrák találkozhattak egymással (Létay M. 1989: 295).
A házaló kereskedelemnek alapvetően az első világháború vetett véget: a határok lezárása megszüntette a vándorlás lehetőségét, ezután csak kisebb körzetekben folytatódhatott a kereskedelemnek ez a formája. A korábban házalással foglalkozók közül sokan le is telepedtek, s nem utolsósorban az egyre izmosodó zsidó kereskedő polgárság kiszorította a falvakból, városokból a házaló kereskedést. Ez a fajta kereskedelem a maga idejében megfelelő módon pótolta azokat a hiányokat, amiket a szervezett kereskedelmi hálózat nem volt képes betölteni, de annak fejlődésével megszűnt a piaca (Banner B. 1948: 115–116; Répási I. 1989: 44–46).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
