„GÖRÖGÖK”
„GÖRÖGÖK”
A kereskedők esetében a görög elnevezés nem elsősorban a nemzetiségre utal, sokkal inkább gyűjtőfogalomnak tekinthető. Ami közös bennük, az vallási hovatartozásuk: mindannyian ortodoxok, valamint az, hogy eredetileg a török porta alattvalói. Közöttük találhatunk rácokat, bosnyákokat, bolgárokat, monastiri albánokat, kutzo oláhokat vagy cincárokat, macedóniai és Drinápoly vidéki görögöket, havasalföldi oláhokat, moldovánokat, örményeket és török zsidókat is (Bur M. 1985: 251; Petri E. 1975: 19; Dobrossy I. 1984: 160). A 17. század második felében jelentek meg először Magyarországon, tevékenységük elsősorban Észak- és Kelet Magyarországon volt meghatározó, bár felbukkantak az ország szinte valamennyi részén. Kezdeti sokféle tevékenységük után kizárólag a kereskedelemre szakosodtak. Eleinte csak a török porta területéről származó árukkal kereskedhettek, később azonban ők lettek a nyugat-európai, osztrák, és északkelet-európai (elsősorban a lengyel és orosz) tranzitkereskedelem és a Habsburg Birodalmon belüli távolsági kereskedelem legfontosabb lebonyolítói (Dobrossy I. 1975: 22; 1984: 162; Hőgye I. 1986: 62). Ők tartották kezükben a marha-, sertés- és juhkivitelt, s a magyar borok exportjában is jelentős szerepet vállaltak, főleg Északkelet-Magyarország jelentős borvidékein (Bur M. 1978; Csorna Zs. 1992: 8).
364A különböző nemzetiségek egymás között saját anyanyelvüket használták, üzleti kapcsolataikat görög nyelven dokumentálták, s a 18. század végétől megjelentek a magyar nyelvű iratok is. Kompániákba tömörültek, s ezeken keresztül szervezték tevékenységüket. A különböző kompániák, de az egyes kompániatagok is széles körű kereskedelmi tevékenységet gyakoroltak, voltak, akik csak egy-egy árura specializálódtak, mások vegyesboltokat nyitottak, de voltak olyanok is, akik a közvetítő kereskedelmet folytatták. A kompániák szerepére jellemző, hogy fennmaradtak olyan végrendeletek, amelyekben a kompániákra hagynak nagy összegeket templomok, kórházak, iskolák építésére, vagy például az is, hogy egymás közötti konfliktusaikat a kompániák bíráinak segítségével rendezték (Dobrossy I. 1984: 162, 166; Petri E. 1975: 34).
A kereskedelemben fokozatosan hódítottak teret. Debrecen és Miskolc példájából ismerjük, hogy először kocsmabérleteket kaptak, később kisebb pénzkölcsönöket nyújtottak a lakosságnak, ezt követően fokozatosan megszerezték a különböző üzletek bérleti jogát, majd bekapcsolódtak a tranzitkereskedelembe és már bankszerű pénzkölcsönökkel is foglalkoztak. Tevékenységük fénykorát az jelentette, amikor a környékre vonzották a lengyel, szepességi, pozsonyi, bécsi, pesti kereskedőket, mindezzel megszerezve a kereskedelemben a vezető szerepet (Dobrossy I. 1975: 22–23).
Ezek a többségükben mindvégig török alattvalóknak számító kereskedők sok esetben megszegték a csak török áruk eladására vonatkozó engedélyüket, szinte minden árufajtát megpróbáltak értékesíteni. Mindez természetesen sokszor helyi érdekekbe ütközött, ezért különböző peres iratokból, rendeletekből ismerjük a velük kapcsolatos konfliktusokat. Egy 1772-ből származó leirat szerint a magyar kamara négy csoportba sorolta ezeket a kereskedőket. Nélkülözhetetlennek ítélte azok tevékenységét, akik olyan városokban laktak, ahol más kereskedők nem találhatók. Ilyen volt Kecskemét, Nagykőrös, Jászberény, Gyöngyös, Eger, Miskolc, Tokaj, Gyula, Nagyvárad és Arad. Ugyancsak fontosnak tartotta azokat, akik faluról falura járva olyan cikkekkel kereskedtek, amelyeket hazai iparosoktól és kereskedőktől vásároltak. A falusi embereknek ők jelentették az egyetlen beszerzési forrást. A harmadik csoportba a Felső-Magyarországon borral és marhával kereskedőket sorolták, akik jószágokat béreltek Borsod, Szabolcs, Bihar, Békés, Csanád és Arad megyékben és elsősorban marhatenyésztéssel, tőzsérkedéssel foglalkoztak. A kamara véleménye szerint ezeknek meg kell tiltani a kereskedői tevékenységet. A negyedik csoportot azok alkották, akik a szabad királyi városokban bérelték a boltokat, s egyrészt belföldi, másrészt 5%-os vám megfizetése mellett behozott vagy becsempészett külföldi árukkal kereskedtek. Ebben az esetben az árukészlet elkobzását ajánlja a kamara (Bur M. 1985: 253; Dobrossy I. 1984: 162; Eckhart F. 1918: 381–383). Tevékenységüket többször betiltották, 1725-ben és 1731-ben, de akik időközben magyar állampolgárokká váltak, azokra a tiltás nem vonatkozott (Komoróczy Gy. 1942: 65–66). 1774-ben hűségesküre és Magyarországon való letelepedésre kényszerítették őket, ehhez a feltételhez kötötték kereskedelmi tevékenységük folytatását. Ettől kezdve megkezdődött asszimilálódásuk, gyorsan folyt beolvadásuk a magyarok közé (Eckhart F. 1918: 383). Hitelnyújtásuk révén a magyar lakossággal rendszeres kapcsolatba kerültek, de manipulációik, látványosan gyors meggazdagodásuk, fényűző életmódjuk miatt megítélésük inkább negatív volt (Dobrossy I. 1984: 162). Bár a 365Dunántúlon kevesebben telepedtek le, Szombathely kereskedelmi életében például a 18–19. század folyamán mégis jelentős szerepet játszottak. Az 1720-as évektől üzletekben és a piacon egyaránt elsősorban húst, halat és sót árultak, vásárok alkalmával a görög kereskedők egy sorban kínálták portékáikat, s megszerzett tőkéjüket főleg ingatlanok vásárlásába fektették. Hitelnyújtással is foglalkoztak, például különböző céheknek sok esetben nyújtottak hitelt; árut és pénzt egyaránt (Kiss M. 1976: 128–129).
Letelepedésüket sok helyen korlátozták, például Nagykőrösön, Kecskeméten és Cegléden a görögök nem lehettek törzsökös lakosok, csak „megtűrtek” voltak, s hogy a városban lakhassanak, letelepedési pénzt s éves adót kellett fizetniük (Novák L. 1986: 106–107). Jelentős részük nem is kívánt az országban letelepedni, miután megfelelő vagyonra tettek szert, visszaköltöztek hazájukba, különösen az 1829. évi görög szabadságharc kitörését követően. Akik maradtak, fokozatosan az asszimiláció útjára léptek. Amilyen gyors és átütő volt – kis számuk ellenére – kereskedelmi és társadalmi térhódításuk, ugyanolyan gyorsasággal szorultak azután háttérbe, valamivel több, mint százéves magyarországi tevékenységüket követően (Dobrossy I. 1975: 21; Kiss M. 1976: 129). Az ittmaradottak elmagyarosodása a 18. század hetvenes-nyolcvanas éveitől egyre intenzívebbé vált, s a 19. század elején már egyáltalán nem játszottak jelentős szerepet az ország gazdasági életében. Szerepük az ország kapitalista tőkefelhalmozásában, a kereskedelem nemzetközi szintre emelésében vitathatatlan (Dobrossy I. 1975: 21; 1984: 162, 166–168).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
