TÁRSASÉLET, SZOKÁSOK
TÁRSASÉLET, SZOKÁSOK
Az 1872 és 1945 között eltelt időben alaposan átformálódott a kézműves iparosság élete. A céhszervezet megszűnése után a céhek iratai és a működésükhöz tartozó tárgyak (céhládák, céhkancsók, pecsétnyomók, céhzászlók, behívótáblák, mesterremekek, cégérek stb.) részint az ipartestületekhez, részint az egykori céhtagok birtokába kerültek, egyes jelvényeiket pedig továbbra is a templomokban őrizték még az 1930-as években is (például céhzászlókat). Ezeknek a tárgyi emlékeknek, jelvényeknek is szerepük volt abban, hogy a kézműves iparosság társadalmi öntudata, történeti folytonossága a második világháborúig fennmaradt (Nagybákay P. 1995: 127; Csiffáry G. 1982: 59, 91). A céhes hagyományok természetesen a régi mesterségek és a városi, mezővárosi iparosság életében sokkal inkább kimutathatók, mint az új szakmákban és a falusi kézművesek körében. A régi céhes élet maradványai különösen a vallási élethez és az emberi élet fordulóihoz kapcsolódva éltek tovább városokon és a falusi iparosok között. Erősítették az iparostársadalom összetartozásának érzését a temetéshez fűződő szokások. Ezek jó része még a céhes időkből származott. Fennmaradásukban a céhek megszűntét követően csaknem mindenütt megalakult, s az ipartársulatokhoz szorosan kötődő temetkezési egyleteknek volt döntő szerepük. Iparosok számára Debrecenben az 1910-es évekig íratlan parancs maradt a halottkísérés. A halottvivésben minden mester köteles volt részt venni. Legdíszesebb a mészárostemetés volt, mert a halottkísérők ezüstgombos, -sujtásos mentében, ezüstsarkantyús fekete csizmában, egymást váltogatva vitték a koporsót a temetőbe. A csizmadialegények halott legénytársuk koporsója körül kivont karddal adtak díszkíséretet (Balogh I. 1973a: 186–187). Gyergyószentmiklóson a sírásás és az elhantolás 1900 előtt a Legények céhe, a későbbi Legényegylet feladata volt. Vállukon vitték a rudakra helyezett koporsót a háztól egészen a sírig (Tarisznyás M. 1982: 228).
359A szakmák, szakmacsoportok szerint szerveződött temetkezési egyleteknek néhol jelentős vagyonuk volt, mert a céhvagyon maradványait, temetéssel kapcsolatos kellékeit is megörökölték. Saját céhzászlójukat, gyászlobogójukat, temetkezési lámpáikat használták. A céhládák zömét is ezek a temetkezési egyletek őrizték meg; főként pénztárládaként használták. Gyöngyösön a szabók több mint százéves temetkezési társulata még 1985-ben is működött. Zömmel iparosemberek voltak a tagjai azoknak a társulatoknak is, amelyek nem szakmákhoz kapcsolódtak, hanem a régi konfraternitások (testvérületek) mintájára szerveződtek és a katolikus egyházzal voltak szoros kapcsolatban. Példaként említhető a mintegy 250 éves múltra tekintő, napjainkig létező Fáklyás Társulat Tállyán (B. Gál E. 1994: 113; Barna G. 1996: 21, 30). A temetések és a halotti torok alkalmat nyújtottak az iparosok szakmai közösségeinek a találkozásra, összetartozásuk átélésére és nyilvános megmutatására.
Az iparosokat egyéni szokásaik, szórakozásaik is elkülönítették más rétegektől. Általában véve a mesterek nem éltek annyira a munka és az idő szorításában, hogy ne lett volna szabad idejük és társas életük. Jellemző példa rá a gyöngyösi cipészmester egy munkanapja az 1930-as években. Délelőtt felváltva iszogatta a pálinkát és a feketekávét. Ebéd után hozatott másfél liter bort, amit 4 óráig megivott. Akkor befejezte a munkát, s kiadta a segédnek, hogy mit kell megcsinálnia. A műhelyből elment kártyázni és kuglizni megszokott társaságával (B. Gál E. 1994: 122).
Legtöbb városban létezett iparoskör, ami összetartotta tagjait szabad idejükben. A körök, egyletek az ipartestület székházában vagy állandó vendéglőjében tartották összejöveteleiket. Veszprémben például a Lohonyai vendéglő nagyterme egyben a Felsővárosi Iparos Barátsági Kör állandó helyisége volt. A terem közepén biliárdasztal állt. A fal mellett helyezték el a Kör két nagyméretű könyvszekrényét és a zászlótartó szekrényt. Utóbbi őrizte a köri zászlót és a gyászlobogót. Benne tartották a Kör négy darab temetkezési lámpáját is. A Kör tagjai minden vasárnap délelőtt 10 órakor összejöttek. Otthon ebédeltek, de délután 5 óra tájban ismét visszatértek a vendéglőbe, s gyakran késő estig ott is maradtak. Nyáron a vendéglő udvarán épült, szellős szaletniben üldögéltek a kecskelábas asztalok mellett. Ehhez a fedett nyári helyiséghez tekepálya is csatlakozott (V. Fodor Zs. 1989: 45). A leírás ráillik a magyar vidék iparosköreinek, egyleteinek időtöltésére az 1900–1945 közötti években.
A tekepálya és a biliárd, a sakk és a dominó, a könyvtár és néhány újság a legtöbb egyesületi vendéglőben megtalálható. A söntésben italmérés folyt, de idegent nem szolgáltak ki, hacsak nem volt valamelyik egyesületi tag vendége.
A céhes időkben a legényeknek megtiltották a különböző társasjátékokat és a táncot, mondván: „Minden Iffjú Legénynek szükséges az ő maga Betsületét és Szűz Koronáját nevelni, és a rossz hírektül, veszedelmektül oltalmazni, annak okáért a rossz társaságok, Vendég fogadókban a trágár személlekkel való Táncz és mulatságok, Kugli, Koczka, Kártya Játékok egy heti bér büntetés alatt tilalmaztatnak” (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 50). Ezeket a játékokat a céhmesterek a középkor óta inkább saját szórakozásukra kívánták fenntartani, de a polgári korban már a segédeiket sem tilthatták el tőlük.
A kisiparosok életérzését az 1930-as években a családi ház és a család eszménye mellett az élet apró örömeinek megbecsülése jellemzi (vasárnapi sörözés, egy zártszék a moziban). Egyleteik, sőt ipartársulataik és ipartestületeik is feladatuknak 361tartották a tagság szabadidős programjainak szervezését. Például 1926-ban a gyöngyösi ipartestület közgyűlési beszámolója arra is kitért, hogy „megtartatott a szokásos családias benei kirándulás”, azaz együtt piknikeztek a Bene-patak erdős völgyében (Rázus Gy. 1928: 88; Tímár L. 1994: 84).
)
A polgári korszakban az iparosréteg falun és városon egyaránt szeretett bálozni. Báljaik általában véve zártkörűek voltak, s jó előre kiküldték a nyomtatott meghívókat. Debrecen kézművestársadalma 1920-ig főként a mesterbálokon mulatott. A legnépesebb és legparádésabb bálokat a mészáros-, a tímár- és a csizmadialegények rendezték. Báljaikra meghívták a mestereket családostól és a rokon szakmákból is. Többnyire a város és az egyház vezetőinek is küldtek meghívókat. Mesterbálokon ismerték meg jövendőbelijüket az iparosok leányai. Táncosaik közül kettőt-hármat vacsorára invitáltak a házukhoz. Az ismétlődő vacsorameghívás annak a jele volt, hogy a mesterlegényt kérőnek is szívesen látnák (Balogh I. 1973a: 184–185).
Iparosbálokat a falusi kézművesek is tartottak, s azokra nemcsak a helybeli, de a környékbeli iparosokat is meghívták. A 19. század második felében nem szokták hívni a gazdalegényeket. Kecelen (Pest-Pilis-Solt m.) az 1930–1940-es években az Ipartestület a zárt körű bálok egész sorozatát rendezte minden évadban. Volt szüreti bál, szilveszteri és farsangi bál, sőt Erzsébet- és Katalin-bál is. Farsang idején 2–3 napos batyubált tartottak, melyre az asszonyok húst, süteményt sütöttek és a bálon azzal kínálgatták a vendégeket (Bakó F. 1992: 88; Juhász A. 1984a: 688–689).
A gyöngyösi ipartestület a gazdasági válság idején sem mondott le az évkezdő bál megrendezéséről. Orosházán iparoscsoportok, szakegyletek szerint rendezték az iparosok báljait. A „bőrszakosztály” batyubáljára csizmadiák, cipészek, papucskészítők vitték eladó leányaikat. Az „Ács és Kőműves Szakegylet” batyubálját hagyományosan húshagyókedden rendezték meg. Hamvazószerdán morzsabállal folytatódott. Ezzel ért véget a farsang, s akkor az ácsoknak, kőműveseknek kezdődött az éves, olykor távoli vidéken végzett munka (Rázus Gy. 1928: 87, Juhász A. 1965: 305, 323).
*
Magyarországon a kézműves iparosok rétegei sajnos nem tölthették be azt a szerepet a polgárosulásban, mint Nyugat-Európa számos országában. Hiányzott nálunk az ipar szerves fejlődése, a folytonosság és a békés átmenet a rendi formákból a tőkés viszonyok közé. A céhrendszer valóban túlélte önmagát, s már a reformkorban megérett a felszámolásra. Megszüntetése azonban – talán a megkésettség érzete miatt is – kapkodva, a következményekkel nem számolva történt. A kisiparosok régi szervezeteit anélkül számolták fel, hogy új szervezeti, működési kereteket adtak volna helyettük. Felgyorsult a hazai kisiparosság tömeges elszegényedése, tönkremenetele, proletarizálódása. Csődbe jutott iparosok menekültek öngyilkosságba, vettek vándorbotot a kezükbe. Már az 1880–1890-es években sokan vándoroltak ki Amerikába, s számát sem tudjuk a Horvátországba, Szerbiába, Bulgáriába, Romániába kitelepült iparosainknak.
A hazai iparosságot nem csupán a törvényi szabályozás hiányosságai, a gyárak által diktált verseny kíméletlensége, az országot akkor is kínzó tőkehiány sújtotta, 362hanem saját nehézkessége, gondolkodásmódja is visszafogta az alkalmazkodás folyamatában. Nemzedékek évszázados beidegződéseinek kellett volna megváltoznia néhány év alatt.
Kézműves iparosságunk elesettségében is megőrizte rétegkultúrájának számos sajátosságát, társadalmi öntudatát, különállását és sajátos lelkületét. A rendi választóvonalak még a 20. század első harmadában is akadályozták, hogy a kisiparosok földművesekkel vagy gyári munkásokkal házasodjanak. Ritkán fordult elő házasság a középosztály alsó hivatalnoki rétege és az iparosok között is. Egy-egy hazai kisvárosban az iparosok, parasztok, munkások és hivatalnokok elkülönült kulturális és mentális társadalmi egységekben éltek egymás mellett (Tóth Z. 1982: 193).
A kisipari munkásság már az 1870-es években egyik bázisa volt a szocialista szervezkedésnek. Például az 1870-ben alakult Aradi Általános Munkásegylet tizenkét választmányi tagja egytől egyig kézműves, és nem gyári munkás volt (Egyed Á. 1981: 302). Ez a réteg még a 20. század elején is a szociáldemokrata párt reformista szárnyát támogatta, majd az 1920–1930-as években a keresztény munkáspártok és szakszervezetek tagságát adta. A kézműves iparosság zöme vallásos maradt, kötődött egyházához, s a konzervatív értékrendhez (Paládi-Kovács A. 1997; Ránki Gy. 1964: 450). Nem csoda, hogy 1945 után az akkori hatalom mindent elkövetett a kisiparosság felszámolása, megszüntetése érdekében.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
