OTTHON ÉS LAKÁSKULTÚRA
OTTHON ÉS LAKÁSKULTÚRA
A kézműves mesterek túlnyomó többsége saját házában élt. Háza jelképezte anyagi függetlenségét, társadalmi hovatartozását. A vidéki, sőt a fővárosi kisiparosréteg számára az 1930-as években is alapvető értéknek számított a saját ház és az abban zajló családi élet. Sajátos életformát, társadalmi-szomszédsági viszonyrendszert 353jelképezett a családi ház. Nem véletlen, hogy a munkásságtól és érdekvédelmi, politikai szervezeteitől idegenkedő hatalom éppen a „házbirtokosság” hangsúlyozásával kívánta erősíteni a kispolgári, kisiparosi rétegtudatot (Tímár L. 1994: 85). Vidéki kisvárosok kézművesei a 19. században zömmel még háromosztatú házakban laktak, akárcsak a földművesek. A szekszárdi kádármester régi háza is ilyen volt, kiegészülve a műhellyel. Nála azonban az istálló, a kocsiszín és az ólak nem a ház végében álltak, mint a helybeli parasztpolgároknál, hanem a telek másik oldalán. Ennek a vidéki iparosrétegnek a századforuló tájékán nagy anyagi erőpróbája volt a polgári igényeknek megfelelő új lakóház megépítése és berendezése. A házépítés hozzáépítéssel, átépítéssel is történhetett. A régi és az új lakóház ingóságainak értékkülönbözete a szekszárdi példában 1:10-hez (Tóth Z. 1977: 210–212).
Azokban a nagyvárosokban, ahol vagyonosabb iparosok éltek és emeletes házak is régtől fogva léteztek, a kézműves mesterek ház- és lakásviszonya sokkal összetettebb volt a 19. században. Pesten az 1840–1860-as években az inasok, legények és szolgálók (házi cselédek) számának csökkenése miatt egyre kisebb lett egy-egy iparos család, háztartása. Jórészt ez magyarázza, hogy az iparoslakások mérete is egyre csökkent (Dóka K. 1975: 573).
A 19–20. század fordulóján az önálló iparosok másfél milliós tömege igen heterogén összetételű volt. Magyarország iparosainak többsége akkoriban segéd nélkül dolgozó, falusi, paraszti múltú kézműves volt, s a városi kisiparosság zöme sem élt magasabb színvonalon. Gyakran a kétszobás lakás egyik szobáját elfoglalta a műhely (szabók, fodrászok). Döntő és az osztályhelyzetet kijelölő kritérium, hogy a szegényebb kisiparosságnak is legalább háromnegyed része saját házában élt. Vékonyabb, tehetősebb rétege az akkori középosztályhoz simult. Budapesten 1906-ban az „önállók” (kisiparosok, kiskereskedők) 30%-a egyszobás, 25%-a két-három szobás lakásokban élt. Az „önállók” mintegy 20%-a élt ötszobás vagy annál nagyobb lakásokban. Lakásviszonyait tekintve ez az urbanizált társadalom legalább két fő csoportra osztható. Ezek között a háromszobás lakás, valamint a cselédtartás képezte a választóvonalat. Egy-kétszobás lakásban éltek a kispolgárok alsó rétegei, háromszobás vagy annál nagyobb lakásokban a középosztályhoz és a nagypolgársághoz tartozó családok (Gergely A. 1971: 428–434).
Budapesten a 19. század második felében tömegesen épült a bérházak sajátos típusa. Ennek a körfolyosós bérháznak az előképei a 19. század eleji Bécsben találhatók meg. Ott – legalábbis a belső kerületekből – ez a háztípus kiszorult a század második felében, amikor Pesten gomba módra szaporodott. A jellegzetes pesti ház udvari részén – s ennek udvara jóval nagyobb az átlagos közép-európainál – három vagy négy gang (folyosó) fut körbe. Ezekről a függőfolyosókról nyílnak az úgynevezett udvari lakások. A szóban forgó nyitott körfolyosós háztípusnak egyenes társadalmi következménye a különböző társadalmi osztályok, rétegek házankénti találkozása. Az udvari lakásokban kispolgári családok, hátul és alul, ahová sohasem sütött be a nap, többnyire altisztek vagy munkások éltek. A földszinten műhelyek, üzletek sorakoztak. Az emeleteken, különösen az utcára néző saroklakásokban magas állású tisztviselők, módos polgárok éltek. A háromszobás lakás – mint a középosztály életmódjának jelképe – a legszerényebb alaptípus volt: hálószobából, nappaliból, ebédlőből és mellékhelyiségekből állt (Hanák P. 1984: 260–262). Módosabb városi iparosok 354ezen a középosztályi szinten éltek, s a szegényebb kisiparosok elé is áhított, bár elérhetetlen polgári mintát állítottak.
Kisvárosokban a századfordulón 4–5 lakástípus élt egymás mellett. Létezett még a régi parasztház az egyágyas tisztaszobával, de megjelent már az ettől távolodó, divatos garnitúrával bútorozott új típusú parasztház is. Komfortosabb ennél a kisiparos duplaágyas hálószobával és gyári garnitúrával jellemezhető háza. Ritkább a középosztályi-értelmiségi komfortos ház, amely gyermekszobával, cselédszobával is bír (Tóth Z. 1982: 202).
A mesterek lakása, bútorzata pontosan tükrözte a köztük levő kereseti és vagyoni különbségeket. Érvényesült a lakáskultúrában a település regionális és a városhierarchiában elfoglalt helyzete is. A budai mestereknek a 19. század közepén szerényebb lakásuk volt, mint a Pest belvárosában élőknek. Budán a mesterek lakását keményfa és festetlen puhafa bútorokkal rendezték be. Csupán a kopott bőrgarnitúra és a sok kép jelezte elődeik polgári jólétét. Pesten nagy különbségek adódtak a mesterek lakásai között. Az egyetlen szobában élő szegény szabó bútorállománya puhafa ágyból, szekrényből, asztalból és néhány székből állt csupán. Viszont a családjával hét szobában élő ácsmester egyedül a fiúk és a cselédek szobájában tűrte meg a puhafa bútort. A leányszoba bútorzata diófából készült: sublót, toalettasztal és bőrfotelek voltak benne. A hálószoba bútorai mahagóniból és diófából készültek. Zongora és üveges szekrény állt a nagy asztallal és a hat székkel bútorozott ebédlőben. A vendégszobában kanapé, kerek asztal, hat szék, továbbá szekrények és tükrök voltak (Dóka K. 1975: 567, 569–570). Két szoba esetén az egyiket nappali tartózkodásra, a másikat alvásra, ruhák és ágyneműk elhelyezésére rendezték be. Földszinti mesterlakások esetében megkülönböztették az udvari és az utcai szobát. Az értékesebb bútorokat, tárgyakat az utcai szobában helyezték el.
Az 1930-as években a típusos vidéki kisiparos családjának otthonát így írták le: „az udvarról belépés a konyhába előszoba nélkül. Az utca felől a lakószoba, az udvar felől a műhely. A konyha tégla padozatú, a szoba súrolós száldeszkával padlózva. A szobában a falon, az ágy fölött katolikusoknál szentkép műlenyomat, reformátusoknál nagyított fénykép, leggyakrabban az esküvői kép. A módosabb kisiparosok 23 szobás lakást építettek, de az egyik szoba leggyakrabban elkülönített – albérlőnek kiadva. Itt már olajfestmény is előfordult a falakon” (Tímár L. 1994: 84).
A tehetősebb, új típusú vidéki iparosok lakberendezése a századfordulón követte a hivatalnoki, középosztályi mintát. Háló- és nappali szobájukban megjelent a gyári „szobagarnitúra”, egyenként több száz korona értékben. Hálószobájukat a páros ágy és éjjeliszekrény mellett matrac és tollas ágynemű jellemezte. Náluk ugyanazok a tollas ágyneműk (dunna, vánkos, párna) találhatók, mint a helybeli földműveseknél, de valamivel több mint kétszeres értékkel (Tóth Z. 1982: 185, 192). Az iparosréteg nem csupán a kialakult, hagyománnyá érett normát vette át, hanem maga is kezdeményező szerepet játszott a kisvárosi lakáskultúra megújításában, s mintát adott a polgárosodó paraszti és nagyipari munkáscsoportoknak. Több iparág az új termékek gyártásából hasznot is húzhatott (asztalos, kárpitos, paplanos).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
