MESTEREK, KONTÁROK, HIMPELLÉREK
MESTEREK, KONTÁROK, HIMPELLÉREK
Az iparostársadalom elismert tagjai azok a mesterek voltak, akik önállóan űzték az ipart, saját műhelyük volt, termékeikkel szabadon rendelkeztek, s a remeklés nyomán mesterjogot szereztek, felvételt nyertek a céhbe. Ők lehettek a céhek, majd később az ipartársulatok és iparegyesületek teljes jogú tagjai. Mesterré avatásukhoz a céhes időkben hosszú út vezetett, s számos feltételnek kellett megfelelniük. Már az inasszegődtetés alkalmával bizonyítaniuk kellett felekezeti hovatartozásukat és azt, hogy törvényes házasságból születtek. Beházasodó vándorlegény vagy idegen himpellér felvételénél sem tekinthettek el ezektől a bizonyítványoktól. A remeklésre és felvételre jelentkező legénynek be kellett mutatni vándorkönyvét, s igazolni, hogy az előírt három évet letöltötte, a próbákat kiállta. Céhmester csak házas ember lehetett, ezért a legény már a remeklés előtt megnősült vagy a mesteravatás előtt vállalta, hogy egy éven belül megnősül. Sok helyen azt is megfogadta, hogy bizonyos időn belül polgárjogot szerez a városban.
A mesterjelöltnek a felvételért mindenütt jelentős összeget kellett befizetni a céh ládájába és költséges mesterasztalt, mesterlakomát adni az őt maguk közé befogadó mesterek számára. A céhek rendszerint még a lakoma hosszú, gazdag étrendjét is előírták. Régebben a remektevés alkalmával föröstököm (fölöstököm) is járt a mestereknek, ami Komáromban a 18. század derekán égett borral (pálinkával) kezdődött, majd rostélyos pecsenyével, savanyú lével és fehér kenyérrel folytatódott, utána kacsapecsenye következett, s végül sajtot és bort szolgáltak fel. Az ebéd nyolc fogásból állt azután is, hogy a városi tanács erősen rövidítette a „remek ebéd és föröstököm” étlapját (Kecskés L. 1978: 33–34).
A remekes mesternek tehát sokba került a mesterjog és a céhtagság elérése. Különösen a népes, nagy létszámú céhek esetében. Szerencsére néhol a céhlevél eleve korlátozta a felvehető mesterek számát, s így a vendégsereg is kisebb volt. Például Budán a csizmadiacéhnek 10 mester, Pozsonyban a takácscéhnek mindössze 8 mester lehetett a tagja (Richter M. I. 1934: 48). Léteztek azonban 80–100 mestert számláló céhek is.
Sokba került a műhely megszerzése, felszerelése. A legények külföldi vándorlásuk alatt gyűjtögették össze a szerszámok zömét, s a mesteravatáshoz, céhbelépőhöz szükséges pénzt. Könnyebb helyzetben voltak a tehetős céhmesterek fiai, s azok, akik apjuk örökébe léphettek vagy özvegy mesternével kötött házasság révén kérhették felvételüket a céhbe. Sokkal nehezebb dolguk volt a mesterséget tanuló parasztfiúknak, szegény székely legényeknek, ha be akartak jutni valamely városi céh mesterei közé.
349A mesterek között a céhen belül is létezett bizonyos rangsor, amit sokkal inkább meghatározott a korkülönbség, a mesterré válás ideje s a céhben betöltött tisztség, mint a mesterség tudása, szakmai színvonala. Általánosságban három korcsoportot különböztettek meg: az öreg mesterek, a középkorúak és az ifjú mesterek csoportját. Utóbbiak közül került ki a szolgálómester, aki a céhmester mellett látott el különféle szolgálatokat. Céhgyűlés, körmenet, temetés előtt ő hordta körül a városban a behívótáblát, a gyakori lakomák alkalmával ő töltögette az italt a mesterek serlegébe.
Vásárokon a mesterek szakmák szerint és céhbelépésük sorrendjében álltak; elöl a legöregebb mesterrel. Tisztségviselőiket a céhek demokratikusan választották. Gyűléseiken csak a mesterek vettek részt, egyedül ők lehettek választók, s közülük kerültek ki a tisztségviselők. (Kivéve azokat a céheket, ahol csak néhány legény volt, s azok nem alkothattak külön társaságot, legénycéhet.) Minden céh legfőbb elöljárója a céhmester volt. Megbízatása egy évre szólt, de évenkénti újraválasztásának nem volt akadálya. A céhmester saját házában őrizte a céhládát, abban a céhlevelet, a céh összes okmányait, iratait, pénzét és pecsétjét. Házában tartották a céhgyűléseket. Ezeket a szolgáló- vagy bejárómester közreműködésével ő hívta össze, s az üléseken ő elnökölt. Intézte a mesterek vitás ügyeit, képviselte a céhet a helyi és a tágabb környezetben, őrködött a céhartikulusok megtartása fölött.
Fontos tisztség volt a legények céhét felügyelő, a vándorlegények ügyeit intéző, szállásukról gondoskodó atyamesteré is. Legtöbb céhláda két kulcsra nyílt, s a másik kulcsot az alcéhmester vagy kulcsosmester őrizte. Nélküle gyűlést nem tarthattak, mert a céhügyeket mindig kinyitott láda előtt intézték. Vásárokon minőségellenőrző feladatot teljesítettek a céh által kiküldött mívlátómesterek. Ők azon őrködtek, hogy a céh hírnevét hibás áruval senki ne ronthassa (Richter M. I. 1929: 168–173; 1934: 46–49).
Megválasztása után nemcsak a céhmester, de az atyamester és a kulcsosmester is esküt tett a mesterek gyülekezete előtt, hogy mindenben a céhszabályok szerint fog eljárni és részrehajlás, személyválogatás nélkül szolgálja a céhközösség érdekeit.
A mesterek a polgári korszakban is az iparostársadalom gerincét képezték. Közülük kerültek ki az ipartársulatok, ipartestületek, iparoskörök és -egyletek vezetői (lásd e szervezetek leírásánál). Mivel ezek szervezete, működése nem követte a céhek rítusokkal, ceremóniákkal és lakomákkal teli életét, helyenként még az 1920-as években is választottak „céhmester”-t. Nem követték szorosan a régi regulát, de igényelték a szorosabb, melegebb emberi kapcsolattartást. Németprónán (Nyitra megye) minden harmadik évben felkértek egy tekintélyes mestert, hogy vállalja el a céhmesteri tisztséget, őrizze a szakma megszűnt, régi céhének a ládáját és relikviáit, s fontosabb ügyek esetében hívja össze a mestereket tanácskozásra (Richter M. I. 1929: 174). Ezek a régi vágású mesterek – a kapitalista vállalkozóval ellentétben – maguk is részt vettek a munkafolyamatokban és a mesterséget jobban szerették az üzletvezetésnél.
A vidéki iparosok sajátos kategóriáját alkották a 19. században a landmajszterek (Landmeister). Így nevezték a céh székhelyén kívül élő mestereket, akik lazábban kapcsolódtak a céhhez. Például a miskolci bodnárcéh 1828–1832 között évente 32 helybeli és 7–8 „extraneus” mestert számolt. A vidéki tagok lakóhelye akkor Diósgyőr, Hejőcsaba, Szikszó, Sajóvámos, Szilvásvárad stb. Miskolc fésűkészítőinek 350céhe sokkal nagyobb terület mestereit kötötte magához, hiszen landmajszterei voltak Rimaszombaton, Tállyán, Mezőtúron, Szentesen, Kiskunfélegyházán. Szinte az egész Délvidékre kiterjedt a szegedi kötélverő céh hatásköre. Arad, Gyula, Vásárhely, Makó, Nagyszentmiklós, Nagybecskerek, újvidék, Zombor, Apatin, Baja, Zenta, Szabadka kötélverő iparosai landmajszterként mind hozzá tartoztak. Hódmezővásárhely mészárosai a budai céh vidéki mesterei voltak, remekelni Budára mentek a legényeik (Kiss L. 1958: 137; Bálint S. 1977a: 65). A falvak kézműiparosainak zöme azonban – függetlenül attól, hogy céhes keretekben vagy azon kívül tanulta a mesterségét – kontárként dolgozott, esetleg valamelyik mezővárosi céh landmajsztere lehetett. A céhek iratai – kevés kivételtől eltekintve – nem említik ezeket a „vidéki mesterek”-et. Kapcsolatuk 1872 után sem szűnt meg a céhek helyébe lépő ipartársulatokkal. Például a miskolci szíjgyártók 1880-ban „vidéki úgynevezett félmesterek” néven emlegetik őket (Bodó S. 1975: 542–545). Utódaik azok a falusi mesterek, akik az 1884 után alakult városi vagy járási ipartestületekbe léptek be, s azoknál intézték szakmai ügyeiket (tanulók fogadása, segédvizsga, mestervizsga stb.).
Azokat az iparosokat, akik valamilyen oknál fogva a céhes kereteken kívül dolgoztak, többnyire kontárnak nevezték. Ez a 14. század vége óta adatolható szó valószínűleg a németből került hozzánk. A céhen kívül működő iparos másik megnevezése, a himpellér (hemplér, himplér, hömplör) a 16. század derekán tűnik fel először. Ez is német jövevényszó, s főként az ország nyugati és északi vidékein terjedt el (Bodó S. 1975: 540; TESz II. 114. 554).
Minden céhlevél felhívta a mestereket a kontárok, azaz a céhen kívüli kézművesek elleni fellépésre. „Himpellért ne tűrjenek se helyben, se a környéken” – mondják például a pozsonyi céhszabályok. Ezzel védték a céhek a „tisztes ipart”, s harcoltak a „mívetlen” áruk, a tisztességtelen verseny ellen. Egyes céhek megengedték, hogy a kontárok az országos vásárokon árulhassanak, de máskor nem, mert különben elkobozzák a portékájukat. Azonban a kontárokat ott is távolabb küldték maguktól. A németprónai fazekasok 12 ölnyi távolságtartást kívántak meg (Richter M. I. 1934: 48–49).
A kontárok jogi helyzete, megítélése a 18. század vége óta több§zör változott. Miután az iparosok egy része mezővárosokba, falvakba húzódott, kiesett a céhéletből, s kontárnak, jobb esetben félmesternek, vidéki mesternek minősült. Az 1805-ös céhrendelet megkönnyítette falusi céhek alakítását, vegyes, több szakmát is felölelő szervezetek létrehozását. A gombamód szaporodó falusi céhek felszívták a korábbi kontárok jelentős részét. Azonban még mindig sokan dolgoztak a céheken kívül.
Az 1770–1780-as években a mesterjog megszerzését a városi céhek már erősen akadályozták. II. József ennek ismeretében 1788-ban kiadott rendelete engedményt tett a kontároknak. A mesterséget értő, a vándorlási kötelezettségnek eleget tévő, de a céhekbe felvételt nem nyerő, házas és családos legényeknek megengedte az önálló iparűzést. Ezt a törvényesen engedélyezett kontárságot az 1813. évi céhszabályok eltörölték, s a céhek ismét felléphettek a kontárok ellen. A kérdés súlyát jól megvilágítja, hogy 1851-ben egyedül Pest-Budán 2385 kontárt írtak össze és 2517 mestert (Dóka K. 1979a: 114, 149–150; B. Gál E. 1984: 322). Pesten a kontárok számát ebben az összeírásban valószínűleg erősen növelte a céhen kívül, de városi engedéllyel 351dolgozó Befugterek, azaz tanácsi engedélyes zsidó iparosok száma. Más városokban és vidéken összességében szintén sok ezer kontár működött.
Az 1872–1884 közötti években az iparengedélyt nem kötötték szakmai képesítéshez, mestervizsgához, ipartársulati tagsághoz, s a kontárok a korábbinál szabadabban dolgozhattak. 1884 után a városi (járási) ipartestületek jogosítványt kaptak a kontárok felkutatására és visszaszorítására. Az ipartestületi közgyűlés szakmai csoportok szerint ellenőröket választott, akik az 1920-as években már fényképes igazolvánnyal ellátva gyakorolták a kontárok helyszíni ellenőrzését (Rázus Gy. 1928: 88).
A 20. században a vidéki (falusi) társadalom az iparűzők három csoportját ismerte. Az elsőbe sorolta az iparengedéllyel rendelkező, szakképzett kisiparosokat, akik adót fizettek, segédet, tanulót tarthattak, s munkájukért felelősséget vállaltak. Őket a tiszaigari nép (Szolnok m.) virtigli mesternek nevezte és mester úrnak szólította. A második csoportba tartoztak a kontárok, akiknek a képzettsége általában nem érte el a mesterekét, akik engedély nélkül dolgoztak, fusiztak, s többnyire csak mellékfoglalkozásként űztek valamilyen mesterséget (kőművesek, villanyszerelők). Fuser szavunk jelentése ’kontár’, szintén német eredetű, s 1615 óta követhető nyelvünkben. A harmadik csoportba tartoztak a háziiparosok és vándor iparosok, akik sohasem érdemelték ki a „mester úr” megszólítást. Főként a cigány kovácsok, lakatosok, szlovák ablakosok, drótosok, edényfoltozók tartoztak ebbe a kategóriába (Bakó F. 1992: 87).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
