LEGÉNYEK, SEGÉDEK, REMEKLÉSEK
LEGÉNYEK, SEGÉDEK, REMEKLÉSEK
A mesterlegények korcsoportját az „inasszabadítás” és a „mesteravatás” között álló iparosok alkotják. A korcsoport alsó határa 17–20 éves korra tehető, minthogy a kiszabott tanulóidő (3–4 év) után minden céh köteles volt felszabadítani, legénnyé tenni a inast. Azonban a „legénykedés” a 19. század dereka táján már hosszú ideig, esetenként évtizedekig eltarthatott, ugyanis a mesterek abban voltak érdekeltek, hogy késleltessék a legények mesterré válását. Az 1840-es években a pesti céheknél olykor 10–20 évig elhúzódott a „legényidő”. Előfordult, hogy 50 éven felüli mesterlegények még mindig nem tudtak maguknak „mesterséget szerezni”, voltak olyanok, akiket a kötelező vándorlás alól már hanyatló koruk miatt mentett fel a céh (Dóka K. 1979a: 97; Eperjessy G. 1988: 175). Az is megesett, hogy kiszolgált katonaként, mint obsitosok folyamodtak a mesterjogért.
A mesterlegények sok céhnél korcsoportként külön szervezetet, úgynevezett „Ifjú Társaság”-ot (Bruderschaft) alkottak, s annak tagjaként élénk közösségi élet részesei lehettek. Saját ládájuk és tagnyilvántartásuk (könyvük) volt, s változó összegű közös pénzük, amit közösségi célokra fordíthattak. A legénycéh avatási szokásai szerint ünnepélyesen, legénykeresztelővel, társpohárivással s egyéb avatási ceremóniákkal fogadták be az új tagot. Vezetőjük a legénycéh által a céhmesterek közül évenként választott atyamester volt, aki házánál őrizte a legénytársaság ládáját, s abban tárolt pénzét, iratait, tárgyait. Az atyamester a céhmester segítőtársa volt a legények ügyeiben, e réteg kezelésében, fegyelmezésében. Ugyanakkor az ifjúság barátja, a legénytársaság támogatója. Házánál gyűltek össze a helybeli céhlegények, s nála találtak szállást a városba érkező vándorlegények, ha ott nem volt erre a célra fenntartott 345szálló (Herberg). Az atyamester gondoskodott arról is, hogy az említett vándorlegénynek műhelyt találjanak (Richter M. I. 1940: 76–81; 1930: 38–39).
Az atyamester mellé sok helyen választottak segítő tanácsadókat, egy-két bejárómestert, akik céhgyűlések alkalmával mint a legények elöljárói szerepeltek. Negyedévenként választottak az öreglegények közül dékánt és a fiatalabb legények közül kisdékánt. A legénycéh vagy társaság elöljáróságához tartozott a jegyző és némely céhnél volt ládalegény is. Utóbbi őrizte a láda második kulcsát. A dékán szervezte a legényeket kántormisére, betegápolásra, temetési szolgálatra. Utcai, kocsmai kihágások esetén büntethette is őket. A büntetés többnyire pénzbírság volt, amit a „legénység ládájába” kellett befizetni. Súlyosabb esetekben (például istenkáromlás) testi fenyítést alkalmaztak, s 24 lapickára (lapátütésre) büntették a vétkező legényt.
A korcsoportként megszervezett és kézben tartott mesterlegények életét szigorú regulák, évszázados szokások szabályozták. Ezek a tradíciók, rítusok egyben tartalmat is adtak az ünnepeknek, a munkaszüneteknek. A különböző céhes szokások, bár töredékesen és megkopva, de még az 1920–1930-as években is fellelhetők. Mellettük azonban már megjelentek az új szervezeti formák, keretek és szabadidős tevékenységék. Általánosságban véve az akkor már segédnek nevezett fiatal iparosok sokkal szabadabban éltek, mint elődeik. Az 1870–1880-as évek óta szerveződtek meg az ipartársulatok mellett a segédek legényegyletei, a különböző kulturális célzatú egyletek és körök. Gyöngyösön például a századfordulón a segédek eljárhattak szórakozni a legényegyletbe vagy az Iparos Dalkörbe (Gál E. 1994: 112).
A mesterlegények lakása, étkezése a 19. században még sok helyen a mester házához kötődött. Szegeden a legény és az inas még a század végén is a mesterné főztjét ette. Azonban az ellátás sem dúsnak, sem változatosnak nem volt nevezhető. Legtöbbször köleskása került az asztalra: híg kása, kemény kása, kásaleves (Bálint S. 1977a: 330). Pesten a 19. század derekán a legények együtt ebédeltek a mester családjával, a reggelit és a vacsorát azonban külön kapták. Étrendjük is eltért a családétól. Hálóhelyük a mester házában, portáján volt, de elkülönült a családétól. Sohasem laktak azzal egy helyiségben. Minthogy a 19. század derekán a céhek elzárkózása miatt már igen megnehezült a mesterré válás folyamata, a legényidő bizonytalanul elhúzódott, az öregebb legények megnősültek és elköltöztek a mester házától (Dóka K. 1975: 573).
Családi állapotuk szerint már régen nem voltak legények, de a szakmai hierarchiában elfoglalt helyzetük miatt mégis az volt a nevük. Az 1860-as évektől fogva sokan meg sem próbálkoztak az önálló műhelynyitással, hanem eleve a gyárakban kerestek munkát és bérmunkássá váltak vagy vidéken kontárkodtak. Szerencsésnek mondhatta magát a táblalegény, aki az özvegyi jogon fenntartott műhelyben a munkát vezette, s felügyelt a többiekre.
A 19. század elejétől a mester és a legényei között hagyományosnak mondható patriarchális viszony meglazult, s mind több helyen a munkaadó és a munkavállaló kapcsolatává alakult át. Ez főként abban nyilvánult meg, hogy a céhes mesterek a legények hosszú munkaidejében és bérének leszorításában voltak érdekeltek. Kikötötték, hogy a legény országos vásárok előtt két héttel nem mondhat fel, de a mester sem küldheti őt el sátoros ünnepek – karácsony, húsvét, pünkösd – előtt (vö. Bálint S. 1977a: 63; Eperjessy G. 1988: 178–179). Azonban az érdekellentét ismeretében 346sem lehet ezt a viszonyt osztályellentétnek, kizsákmányoló mesterek és bérmunkás segédek antagonizmusának tekinteni. A segédek előbb-utóbb önállósultak, s maguk is mesterré, iparossá váltak. Nem tévesztendők össze a szolgálónak nevezett szakképzetlen bérmunkásokkal, akiket egyes céhekben alkalmaztak.
Magyarországon a kézművesek általában kevés legénnyel dolgoztak. Még Pest-Budán is átlagosan két legény számítható mesterenként, s a régi céhszabályok is többnyire csak két legény foglalkoztatását engedélyezték műhelyenként. A hazai kisiparosok túlnyomó többsége a polgári korszakban, így 1900-ban is elsősorban önmagát és családját „zsákmányolta ki”, mivel segéd nélkül vagy legfeljebb 1–2 segéddel dolgozott. Az 1900-as népszámlálás 382–959 kisipari vállalatot talált. Ezek közül 254–134 műhely segéd nélkül működött, s csupán 5645 műhelyben dolgozott 610 segéd. A műhelyek bő egyharmadában alkalmaztak 1–4 segédet (Ránki Gy. 1964: 431). Vidéki városokban tovább fennmaradt a patriarchális viszony, mint Pesten. Debrecenben az 1870–1880-as években az inasok minden esetben, s a segédek is nagyobb részben a mesternél kaptak szállást és kosztot (Balogh I. 1973a: 183). Alföldi kisvárosokban, falvakban az 1920–1930-as években is élt ez a viszonyrendszer. A mesterek és a segédek közötti kapcsolat kimértségét megvilágítják egy tiszaigari kovácsmester szavai saját segédéveiről: „Ők mesterek voltak, én meg legény voltam. Nem volt mit beszélni velük. Mit szólhat egy legény a mesterek beszédjébe?” (Bakó F. 1992: 91).
Szorosan hozzátartozott a legényélethez a vándorlás. Régi céhszokás szerint az iparoslegény tartozott legalább 3 évi vándorútra menni. Ez a szokás Magyarországra a céhekkel együtt Nyugat-Európából, főként német nyelvterületről került. Az 1813. évi céhszabályzat, királyi rendelet szintén három évben szabta meg a legényvándorlás idejét. Az 1820–1830-as években azonban már sok céh megkövetelte, hogy a legények a vándorlás után még egy évet (mesteresztendő) töltsenek el idegenben. Azok a legények, akik a vándorlás során akarták összegyűjteni az önálló műhelynyitáshoz szükséges anyagiakat (pénzt és szerszámokat), maguk is hajlandóak voltak a vándoridő megnyújtására. A céhkorszak vége felé sokan 5–6 évig vagy még hosszabb ideig vándoroltak idegenben (Eperjessy G. 1967: 99). A vándorlás – mint a mesterség elsajátításának, begyakorlásának, valamely idegen nyelv tanulásának eszköze – előfeltétele volt a mesterré válásnak.
Utazás előtt a legény vándorkönyvet válthatott, ami egyúttal útlevélként is szolgált, tartalmazta személyi adatait és személyleírását. Minthogy az iparoslegények vándorútja főként nyugati irányba, a Habsburg-birodalom örökös tartományaiba, s azon is túl, a német fejedelemségekbe vezetett, a vándorkönyvet németül, később pedig magyar és német nyelven állították ki. A legényvándorlás a mesterség tanulása mellett a világlátást, az idegen szokások megismerését szolgálta. Útjában a legény mindenütt a mestersége szerinti céh atyamesterénél jelentkezett. Az mondta meg, hová lehet beállni, s gondoskodott elszállásolásáról. Másnap már munkába állt vagy továbbment, ha nem akadt számára hely. Egy-egy mesternél, ha a próbaidő után megállapodtak, egy esztendeig tartozott szolgálni. A szolgálat végén a befogadó mester bejegyezte a vándorkönyvbe, hogy a legény mennyi ideig dolgozott nála és hogyan viselkedett (Kecskés L. 1978a: 35–40).
A vándor céhlegények tarisznyával, bőr átalvetővel jártak, abban tartották személyes 347tárgyaikat, ruhaneműiket. Tanulságos, hogy az 1850-es években a felejzni (felleisen, vándortáska) legtöbb esetben tartalmazta a mesterség fontosabb és hordozható szerszámait is. Az asztaloslegény gyalukést, szögmértéket; a szíjgyártó árat, bőrcsípő fogót, kerekítőt; a kádár sulykot, a csizmadia és a szappanos szintén különféle szerszámokat hordozott magával. Többségük vándortáskájában ott volt egy imakönyv és a vándorkönyv (Nagy D. 1985: 371–739).
Szegedi, fehérvári, komáromi csizmadiák még a céhkorszak végén is szigorúan vették a legények vándorlását. Később az ipartársulatok – kötelező előírások nélkül is – fenntartották a vándorlás szokását s a hozzá szükséges szálláshelyeket. Debrecenben a rokon ipartársulatok közösen gondoskodtak a herbergek (segédszállások) működtetéséről, s a herberggazda révén munkahely kereséséről a vándorlegények számára. Szekszárdon 1894-ben már a város ipartestülete működtette a székházában berendezett segédszállást, amely része volt az országos hálózatnak (Balogh I. 1973a: 183; Bálint S. 1977a: 329; Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 48–49; Tóth Z. 1989b: 326). A legényvándorlás szokása még az 1920–1930-as években is élt, noha akkor az ipartestületek már nem vették szigorúan. Sok legény egyáltalán nem vándorolt: Orosháza és Békés város iparosai beérték két-háromévi szolgálattal a Tiszántúl közeli városaiban. A legényvándorlás a gazdasági világválság idején a munka nélküli iparosok segélyezésének egyik formája volt. Sok csődbe jutott mester is elment falcolni, valcolni (vándorolni). Gyöngyösön például az ipartestület 1931-ben 256 vándor segédet részesített segélyben. „Az iparossegédek remény és reménytelenség között rójják az utakat, és az egyes ipartestületek azok az oázisok, melyek az éhség legalább időleges leküzdésére módot nyújtanak” – olvasható egyik 1932-ben keltezett bejegyzésükben (B. Gál E. 1994: 111; Dankó I. 1983: 554). Facér mesterlegény, munkát kereső vándorlegény azonban volt elég már a 19. századi herbergeken is.
A legényidőt a remeklés zárta le. Ha a céhlegény mesterré kívánt válni, remekelnie kellett. Minden szakmában meghatározták, s a céhlevelekben rögzítették az eljárás módját, lefolyását. Amikor a legény bejelentette szándékát, a mesterek gyűlése kijelölte a feladatot, s rendszerint a nagyobb tudást kívánó terméket választotta. Olykor már-már lehetetlent kívánt, hogy a mesterré válást akadályozza. Legtöbb mesterség esetén zárt helyiségben, műhelyben történtek a munkálatok a céh által kirendelt két mester felügyelete mellett. A céhek megszabták az előkészületeket, a felhasználható anyagok minőségét, a remek (mestermű) elkészítésének helyét és időtartamát. Amikor a mű elkészült, a céh mesterei közösen szemlélték és bírálták meg. Kisebb hibákért pénzbírságot róttak ki, nagyobb hiba esetén új remek készítésére kötelezték a legényt. Ha a művet elfogadták, következhettek a mesteravatás és a mesterasztal ceremóniái.
Nyílt téren, nagy nyilvánosság előtt folyt a mészároslegények remeklése. Mindig farsangra időzítették; Németprónán hétköznap, Egerben vasárnap délelőtt tartották. A legénynek legfeljebb három csapással kellett letaglóznia a hatalmas magyar ökröt, majd a vérét leereszteni és az állatot az előírás szerinti rendben feldarabolni. Társuk remekeléséhez céhzászló alatt, ünnepi viseletükben, kardosan vonultak ki a céhtagok, s a legény az ökröt is szépen feldíszítette már hajnalban. Erre az eseményre a város és a környék apraja-nagyja összesereglett. Egerben még 1877-ben is megtartották, noha a céh már megszűnt, s az ipartörvény nem írta elő (Richter M. I. 1946: 64–66). 348Több szakmában a 20. század közepéig megmaradt a remeklés szokása. Az istenmezei kovácslegény 1938-ban Egerben remekelt: lovat patkolt saját készítésű patkókkal az ipartestületi vizsgálóbizottság tagjai előtt. A község kerékgyártója 1949-ben ugyancsak Egerben remekelt egy 12 küllős kerékkel (Csiffáry G. 1982: 79, 148). A népnyelv és a szakma őrizte még a remek, remeklés fogalmát, de a hivatalos szóhasználattal élve: „a segéd letette a mestervizsgát”.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
