MUNKAIDŐ ÉS BÉREZÉSI FORMÁK
MUNKAIDŐ ÉS BÉREZÉSI FORMÁK
A munkaidő elsősorban a legények (segédek) és az inasok (tanoncok) számára volt kötött, s a mesterekénél hosszabb. A munkanap hossza szezonálisan ingadozott és ebben szakmánként is mutatkozott némi eltérés. Pest-budai műhelyekben (például tímárok, szabók, ácsok) az 1820–1830-as években átlagosan napi 14 órát dolgoztak. 1848-ban kormányzati rendelet két órával csökkentette az iparosok munkaidejét, s a pesti mesterek a következő évtizedekben sem tudtak visszatérni a korábbi hosszabb munkanaphoz. A napi munkát félórás reggeli és egyórányi ebédszünet szakította meg. A téli munkaidő a korai sötétedés és a rossz világítás miatt rövidebb volt, mint a nyári (Dóka K. 1975: 573).
Erdélyben az 1850–1860-as években a céhlegények napi 12–14 órát, fontosabb munkák idején 17 órát is dolgoztak. A kolozsvári cipészek, asztalosok még az 1900-as évek elején is 15–16 órát, a brassói sütőmunkások 12–16, a szebeniek 14–18 órát dolgoztak naponta. Ehhez képest a gyáriparban már rendezettebb viszonyok léteztek (Szász Z. 1986: 1617–1618).
Székesfehérváron a céhes időkben a csizmadialegények munkaideje nyáron hajnali 3–5 órától este 9-ig tartott. Korán kellett felkelni az inasoknak is. Az 1920–1930-as években a műhelymunka ugyan országszerte 7 órakor kezdődött, de az inas már 5–6 órakor felkelt, mert neki kellett a műhelyt kitakarítani és befűteni. Orosházán és ahol a mester jószágot tartott, másutt is, az inasokra hárult az állatok etetése, itatása, a vízhordás, a bevásárlás stb. Reggeli után az iparosok déli 12 óráig dolgoztak a műhelyben. Egyórás ebédidő után folyamatos volt a munka vacsoráig, körülbelül este 7 óráig. Sok helyen még vacsora után is dolgoztak, ha a mester úgy kívánta. Az őszi nagy vásárok előtt este 11–12 óráig folyt a munka. Télen később keltek és korábban feküdtek, mert kevesebb volt a munka és takarékoskodtak a fűtéssel, világítással (Juhász A. 1965: 337; V. Fodor Zs. 1989: 21).
Heti munkarendjüket a naptár szabta meg. Általában hétfőtől szombatig dolgoztak, vasárnap pihentek; délelőtt templomba, délután „a körbe” vagy a korcsmába 341mentek. Egyes szakmákban a legények hétfőn nem dolgoztak. Székesfehérvár, Budapest és bizonyára még több város kalaposlegényei az 1920-as években még megtartották a korhelyhétfőt. Ehhez a segédek azon az áron is ragaszkodtak, hogy esetenként tovább dolgoztak. A szokás szívós tovább élése valószínűleg a kalaposok italszeretetével magyarázható. Fokozott borigényét legtöbb kalapos a mesterség, a gyapjúfeldolgozás nehézségeire, egészségi ártalmaira vezette vissza. (Hasonló magyarázatokkal más mesterségek művelői is gyakran szolgáltak.)
A kézművesműhelyekben alkalmazott inasok és legények bérezésének a 18–19. században több formája létezett. Legkézenfekvőbb volt a természetbeni bérezés. A pesti szíjgyártók még az 1840-es években is bőrt adtak a legénynek munkabér helyett (Dóka K. 1975: 573). Tovább megmaradt a természetbeni fizetség az inasoknál. Orosházán még az 1920–1930-as években is évente kapott az inas alsó- és felsőruhát, „szabaduláskor” pedig egy „öltözőruhát”. Pénz nem járt neki, de jó vásárok után a mester adott néhány pengőt az inasának. Fizetségébe beszámított a koszt és a kvártély, amit a mesternél kapott (Juhász A. 1965: 337).
A segéd az inashoz viszonyítva már független, a szakma fortélyait ismerő munkaerő. Amelyik legény a mesternél kapott kosztot és kvártélyt, annak értékét levonták a béréből, figyelembe vették a bér megállapításakor. A 19. században többnyire hetibért kaptak a segédek. Ennek mértéke régiónként, szakmánként eltéréseket mutatott. Fehérváron heti 32 krajcárt keresett a 19. század végén élt csizmadialegény. Bére, szállása és ellátása fejében megkívánt munkateljesítményét naponta két pár csizma elkészítésében állapították meg. Orosházán még az 1930-as években is hetibért fizettek a segédnek. A csizmadia és a papucsos szakmában azonban inkább „párszámra”, azaz teljesítmény szerint bérezték a segédeket (Juhász A. 1965: 337). Pesten az 1840-es években darabbért fizettek a vargák, a szabók és általában a nagyobb műhellyel rendelkező mesterek. Szegeden a papucsoslegény a 19. században szintén szakmányban dolgozott, heti 20 pár papucs készítésére kötelezte magát. A segédek bére mindig igen nyomorúságos volt. Szegeden az 1930-as évek elején a papucsos legények csupán 50–60 fillért kaptak páronként, míg aztán sztrájkoltak és 100%-os béremelést vívtak ki (Dóka K. 1975: 573; Bálint S. 1977a: 346). Kecelen az iparossegédek többsége az 1920–1930-as években hetibért kapott, de az asztalosokat darabra, a cipészeket pedig párszámra fizette a mester.
A céhek általában megszabták a műhelyenként alkalmazható inasok és legények számát. Székesfehérvár csizmadiái a 19. század derekán műhelyenként legfeljebb 2 legényt és 2 inast tarthattak. Ezzel a céhek behatárolták a műhelyek termelését. A legények száma szakmánként változott, s a polgári korban a vállalkozó szellemű iparosok mind több segédet vettek föl.
Már a céhkorszakban megjelentek a műhelyekben bérmunkások, akiket többnyire szolgálónak, szolgának neveztek. Az 1850-es évek közepén 40 brassói posztókészítő mesternél 250 alkalmazottat írtak össze. Egyesek azonban 12–14 szolgálót foglalkoztattak. Az erdélyi szász posztókészítő és gyapjúszövő céhek 645 tagjára 362 segéd és inas mellett 1167 bérmunkás jutott (Egyed Á. 1981: 283).
A teljesítményt nehezen mérő iparágakban (például építőipar, bőrkikészítés) dolgozó segédek és a szakképzetlen „szolgálók” munkáját már az 1840-es és 1850-es években is többnyire napszámbérrel fizették. Ez a bérezési forma az építkezéseken 342dolgozó culágerek (segédmunkások) esetében a 20. században is fennmaradt.
Végül a bérezési formák és az alkalmazotti viszonyok változatosságának érzékeltetése után említést kell tenni az 1930-as évek általános tendenciájáról, a hazai kézművesiparban fizetett munkabérek jelentős csökkenéséről is. Egy kisipari munkás átlagos munkabére 1929-ben még 1089 pengő volt, s aztán évről évre csökkent. 1936-ban elérte a 723 pengős mélypontot, majd lassú emelkedésnek indult (Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 118). Ez a tény önmagában is sokat elárul a korszak gazdasági hanyatlásáról és a kisiparosság akkori közérzetéről.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
