INGATLANVAGYON ÉS ÖNELLÁTÁS
INGATLANVAGYON ÉS ÖNELLÁTÁS
A kézművesmesterek vagyona jórészt ingatlanokban testesült meg, de az ingatlanok részaránya és összetétele koronként, tájanként igen nagy változatosságot mutat. Budán a 19. század derekán a mezőgazdasággal is foglalkozó mesterek, különösen a mészárosok és molnárok esetében a családi vagyon 70–80%-át tette ki a ház- és földingatlan értéke. Az átlagosan tehetős budai mestereknél a hagyaték értékének fele realizálódott házban és földben. Ugyanakkor Pesten csak a mesterek fele rendelkezett saját házzal vagy telekkel, s csupán kis részük foglalkozott mezőgazdasággal. A gazdagabb és szegényebb mesterek közötti határvonalat az ingatlantulajdonosok és az ingatlannal nem rendelkezők között lehet meghúzni (Dóka K. 1975: 564). Utóbbiak zöme nyilván új betelepülő volt, akinek még nem sikerült saját házat szereznie. Budán a törzsökös iparosság mellett jóval kevesebb új jövevény élt, mint Pesten.
Mesterek földtulajdonlása a középkor óta nyomon követhető a történelmi borvidékek extraneus birtokosai között. Szegedi mesterek a Szerémségben, szepességiek, kassaiak Tokaj-Hegyalján, debreceniek ugyanott és az Érmelléken szereztek földbirtokot, s a példákat még lehetne folytatni. Egészen természetes, hogy a szőlőhegyekkel rendelkező városok (például Sopron, Kőszeg, Pécs, Gyöngyös, Eger, Miskolc stb.) iparosai szőlőbirtokkal, borpincével rendelkeztek. Gazdaságukban az iparűzés és a bortermelés sajátos szimbiózist alkotott.
Válságos időkben az iparosok nem szívesen fektették pénzüket újabb üzemi beruházásokba. Szívesebben vettek házat, földet, szőlőt, ami biztonságosabb vagyonmentésnek 339látszott és az iparűzőket is hitelképessé tette. Az 1880–1890-es években a kékfestő Kluge család Pápán még bornagykereskedői jogot is vásárolt, s a somlai borokat saját címkéjével forgalmazta (Domonkos O. 1961: 229). Különösen a hanyatló textilipari szakmákban (takácsok, kékfestők) foglalkoztak a mesterek nagy számban földműveléssel már az 1870–1880-as években, hogy családjuk megélhetését biztonságossá tegyék. Az erdélyi magyar városok mesteremberei az 1850–1860-as években „híres szőlőművesek” voltak. Ez a hosszú múltra visszatekintő európai hagyomány a 19. századi Magyarországon és Erdélyben már inkább archaikus vonás (Miskolczy A. 1982: 392; Dóka K. 1975: 563).
Az 1920–1940 közötti években folytatódott az iparosréteg elszegényedése. Egy 1940-ben készült adatgyűjtés az önálló iparosok többségének (60%-ának) súlyos eladósodottságát bizonyította. Kiderül az Ipartestületek Országos Központjának felméréséből az is, hogy az adatot szolgáltató iparosságnak több mint egyharmada (50 434 iparengedélyes) teljesen vagyontalan. Szerszámain és két keze munkáján kívül semmije sincs. Országos összesítésben akkor egy iparűző mesterre átlagosan 1600 pengő tiszta vagyont és 795 pengő évi adóalapot számítottak ki (Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 116–117).
A kézműiparosok földbirtoklása és mezőgazdálkodása egyszerre szolgálta a vagyonosodás, a jövedelemkiegészítés és az önellátás céljait. Helyenként és időnként az iparosok „elparasztosodását” eredményezte. A karcagi iparosok törekvése a 20. században is főként a földvásárlásra irányult, mert anyagi biztonságot nem a mesterségtől, hanem a földtulajdontól reméltek. Tiszaigaron 1945–1950 között valamennyi virtigli iparosnak volt földje. Idejének legalább a felét a mester is gazdálkodással töltötte, ami olykor a mesterség elhanyagolását vonta maga után (Örsi J. 1990: 75; Bakó F. 1992: 93). Sok alföldi településen az iparosok jövedelmének mintegy fele származott iparűzésből, másik fele gazdálkodásból. Ennek az „iparos-paraszt” rétegnek egyik alapvető célja az 1920 és 1930-as évek között a földszerzés volt. Magyarországon 1930-ban az iparosok 32%-a rendelkezett földdel vagy földbérlettel. Budapest nélkül számítva ez az arányszám az 50%-ot is meghaladta, mert ott csupán az iparosok 5%-ának volt földbirtoka. Szakmák között is adódtak különbségek, a kőművesek több mint felének volt földje; az ács, bognár, asztalos szakmában 40,6%, a korcsmárosok, vendéglősök rétegében 46,6% volt az arány (Tímár L. 1994: 74–75).
A gazdálkodást még a dunántúli városok iparosai, vendéglősei is többnyire önerőből végezték, s állatokat tartottak hozzá. Veszprémi vendéglős 12 katasztrális hold területű szántóföldjén gazdálkodva egy pár lovat, 2–3 tehenet és jó néhány sertést tartott. Megtermett a család számára szükséges gabona, burgonya, bab és a jószágok takarmánya. Idegen munkaerőt főként az aratáshoz vettek igénybe (V. Fodor Zs. 1989: 43–44), bár a részes arató feles vagy harmados munkásként a kapáskultúrák művelését is végezhette. Egy szekszárdi kádármester háztartási kiadásai között például az 1900-as évek elején feltűnően hiányzott a zöldség és a gyümölcs. Ezeket bizonyára saját kertjében, szőlejében termelte meg a család, nem kellett pénzt fizetni értük. Ingóságai között pincéjében ott voltak a borászati eszközök, a hordók és egyéb faedények. Bortermelő városban a szőlőbirtok a helyi társadalomba történő beilleszkedésnek is nélkülözhetetlen feltétele volt. Általa az iparos előbb 340emelkedett a tekintélyes mesterek közé, mint műhelyével és üzletével (Tóth Z. 1977: 203, 215; 1989b: 303).
Szőlőbirtokkal rendelkező iparosok sem feltétlenül tartottak lovat, mert könnyen kaphattak fuvarost. Tehenet viszont tartottak, s még a sertéstartást is előbb elhagyták, mint a tehéntartást. Tehénre nem a tejért, hanem a trágyáért volt szükségük, amit a szőlőben hasznosítottak. Szekeret, szánt, mezőgazdasági gépeket (például szecskavágót) az iparosok többsége beszerzett magának.
Az iparosok gazdasági magatartása az 1870-es években nemcsak a kisipar válsága, de a gabonakonjunktúra, a magas búzaárak miatt is a földvásárlás, a birtokszerzés irányába változott. Ott, ahol parcellázás, árvízmentesítés, lecsapolás, erdőirtás folytán földszerzési lehetőség nyílt, a kézművesek is megjelentek a vásárlók között. Tiszaigaron és sok alföldi településen ez a tendencia 1920 és 1945 között csak tovább erősödött, s a földszerzés vágya mindjobban úrrá lett az iparosok felett (Bakó F. 1992: 88–91).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
