ÜZLETVITEL (TŐKE, HITEL ÉS KOOPERÁCIÓ)
ÜZLETVITEL (TŐKE, HITEL ÉS KOOPERÁCIÓ)
Az iparűzésnek már a céhvilágban sem a termeléssel járó fizikai munka volt a nehezebb része, hanem az üzletvitel. Anyagbeszerzés, üzletkötés, piac- és hitelszerzés, kiadások és bevételek egyenlege mind olyan dolog, amit a mesternek ismernie kellett ahhoz, hogy megélhessen. A 19. század derekán a tőkés viszonyok kialakulása, a céhrendszer válsága, a gyáripar és a kereskedelem fejlődésével kiéleződő verseny a 332kézművesek üzletvitelét is kizökkentette a régi kerékvágásból. Megnőtt az ipar adminisztrációja, s vele a könyvelés, a hitelek, számlák, kölcsönök, az adók és illetékek stb. szerepe.
A régi típusú iparosok kisebb bevételeit a hetipiacok, nagyobb eladásait az országos vásárok biztosították. Azonban a vásárokon elért bevétel igencsak ingadozott. Előfordult, hogy a csizmadia 20–25 pár csizmát adott el egyetlen vásáron, s utána nem sajnálta az áldomást. Aszályos, gyenge termést adó esztendőkben azonban a parasztság vásárlóereje csökkent, s a csizmadia, a szűrszabó és a többi iparos kénytelen volt áron alul vagy hitelben adni termékét. Rossz években a bevétel a bőrkereskedőkhöz, a fakereskedőkhöz, az alapanyag vagy féltermék árusához vándorolt, ha a kézműves folytatni akarta mesterségét (Kecskés L. 1978a: 79–80). Nem csoda, hogy válságos években sok iparos zárta be műhelyét egy időre.
Az iparosok túlnyomó többsége a szükségesnél kisebb forgótőkével rendelkezett, s gyakran adta el termékét kontóra (hitelbe). A mozgékonyabb mesterek kezén a pénz nem passzív, kamatozó vagyonrész volt, hanem nyersanyagban, munkabérben, kölcsönben, előlegben forgó motorja a termelésnek. A hazai kézműipart már az 1840-es években is tőkeszegénység fojtogatta. Pest céhes iparosainak hagyatéki leltáraiban ebben az időben jelentős készpénz nem szerepel. Egyes mesterek szívesen adtak kölcsönt kamatra. Az 1850-es években már arra is volt példa, hogy iparosok – még inkább özvegyeik – teljes mozgó tőkéjüket hitelügyletekbe fektették. Pesten az 1850–1860-as években a kereskedelmi tőkével kapcsolatot tartó új iparosok kiszorították a termelésből a kis forgótőkével dolgozó céhes mesterek nagy részét (Dóka K. 1975: 564; 1979a: 214–215). Szorongató tőke- és hitelhiány jellemezte a kisipar hagyományos vidéki központjait is. A soproni iparkamara 1874-ben iparsegélyezési hitelintézet felállítását szorgalmazta. Jelentése jól megvilágítja az akkori hitelviszonyokat: „Mai nap e tekintetben is a kisipar állapota szánandó. Magára hagyatva, minden hitel nélkül, az iparosnak örülnie kell, ha 20–25% kamat mellett pénzt kap. Valljon mi hasznot hajt az illy drága pénzen véghezvitt üzlet az iparosnak…” (Domonkos O. 1961:227).
A tőkehiány a következő iparosnemzedékek életét is megkeserítette. Miskolcon rögzítették az 1930-as évek végén, hogy a cipész és szabó vállalkozók többsége üzleti tőke nélkül vált önálló iparossá. Száz asztalos közül csupán három akadt, aki 1000 pengő fölötti összegre becsülte üzleti tőkéjét. 13 asztalos 100–300 pengőre értékelte befektetését, amin nem tőkét, hanem a műhely berendezését és szerszámkészletét kell érteni. A kézművesek pénzügyi helyzete sok más városban is hasonló képet mutatott (Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 120).
Könnyen érthető, hogy az iparosok lehetőleg kerülték a pénzügyleteket, s kerülték a kiadást, ahol csak lehetett. Így is rákényszerültek hitelek felvételére. Az egyénektől felvett hitelek azonban csupán 10–20%-át fedezték például egy kádárműhely szükségletének, s azokra is kamatot kellett fizetni. A filoxéravész idején rendelés nélkül maradt kádárok, s több más iparág mesterei az 1890-es években egymás után jutottak csődbe, s a csődsorozatot kísérő árverések sok-sok kisváros iparostársadalmában keltették a pusztulás érzését (Tóth Z. 1977: 208; 1989b: 301).
Nem csupán a megszokott keretekhez és életformához való csökönyös ragaszkodás, hanem a csődök és árverések rémképe okozta, hogy az iparosok többsége félt az 333újításoktól, műhelye bővítésétől. Az Alföldi Hírlap 1863-ban Debrecen iparosait e szavakkal korholta: „Sajátos csökönyösség, hogy kitűnőbb iparosaink nem iparkodnak üzleteiknek nagyobb terjedelmet és berendezést adni, hogy így bármely nagyobbszerű megrendeléseknek gyors és jutányosabb foganatosítását vállalhatnák. Valami ragály uralkodik az iparosság körében, hogy legtöbb tagja iparüzlete mellett feltűnő szenvedélyességgel foglalkozik mezőgazdálkodással és disznóhizlalással” (Balogh I. 1973a: 157–158). A debreceni iparosok magatartása mégsem mondható ésszerűtlennek, ha egyszer a disznóhizlaláson több volt a haszon, mint az ipari terméken, s ha nem tették kockára vagyonukat magas kamattal járó hitelekért.
A 19. század második felében a műhelyekből kifejlődő üzemek induló tőkéje általában nem árueladásaikból, hanem az iparos kereskedelmi mellékvállalkozásából származott. Az erdélyi szász gyapjúszövő, Czell Frigyes is borkereskedésén gazdagodott meg, majd szeszfőzdét nyitott, s a kereskedelemben szerzett tőkével alapított sörgyárat stb. (Gelléri M. 1887; Egyed Á. 1981: 283). Szegeden a Bakay család kötélgyára ugyan műhelyből bontakozott ki az 1870-es években, de tőkehiánya miatt rövidesen részvénytársaság birtokába került (Bálint S. 1977a: 66). Tőke és hitel nélkül a kézműves műhelyéből sem tőkés kisüzem, sem gyár nem jöhetett létre. Tőkefelhalmozásra ebben az időben a kisipar sokkal kevésbé volt alkalmas, mint a kereskedelem.
Kézműves mesterek termelési társulásai Pesten már az 1850-es években léteztek. Az asztalosok bútorraktáregylete kivételével ezek a társulások szigorú kötöttségek nélkül jöttek létre. A nagyobb tőkebefektetést kívánó iparágakban a gazdagodó iparűzők részvételével részvénytársaságok alakultak, bár azokat nem mindig hívták annak. Ilyen volt például a molnárok és sütők gőzmalomegylete Pesten (Dóka K. 1979a: 203).
A kézműiparban régi hagyománya volt a szakmák közötti együttműködésnek. Magyarországon az ácsok, a kőfaragók és a kőművesek szívesen társultak egymással, s tömörültek közös céhekbe. Az építőipari szakmák Gyöngyösön 1650-ben, Kőszegen 1692-ben alapítottak közös céhet. E három szakmának a céhvilágban 15 közös szervezete volt az országban (Csiffáry G. 1982: 54). Erdélyben, a szász textiliparban a céhes keretek között szintén megjelent az egyszerű kooperáció. Nagybányán a szíjgyártók és a nyergesek kezdetben a szűcsök céhébe tartoztak, a kerékgyártók pedig a kovácsokkal és a kötélverőkkel alkottak közös céhet 1826-tól (Miskolczy A. 1982: 409; Csupor I. 1993: 232, 237). A kerékgyártó és a kovács országszerte szorosan együttműködött. Orosházán a 19–20. században minden bognárnak volt egy társa a kovácsok között, akivel évtizedeken át együtt dolgozott. A parasztok a kocsit a kovácsnál rendelték meg, az adta tovább a famunkát vele összeszokott bognártársának (Juhász A. 1965: 315). Hasonló együttműködés alakult ki a kádárok és a kovácsok között is. A 19–20. században a hordókhoz és más dongás faedényekhez szükséges vasalásokat (abroncsot, hordó- és vándlifület) a kovács szolgáltatta (Tóth Z. 1977: 206). Cipészek, csizmadiák számára dolgoztak a kaptafakészítők. Székesfehérváron még 1930-ban is két kaptafakészítő mester működött. Ugyanott a különböző mesterek többen összeálltak és közösen fogadtak fel fuvarost, aki a vásárra szállította ládákba csomagolt termékeiket, sátrukat stb. Az egyik kalaposmester rendszeresen egy cipész barátjával szövetkezett az útra (Demeter Zs.–Gerencsér J.–Lukács L. 1990: 33451, 77). A termelésben, vásározásban kooperáló iparosok rugalmas, viszonylag állandó s főként a megbízhatóságra építő közösségeket alkottak.
A régi vágású iparosok minden alkalmat megragadtak, hogy a pénzügyleteket kikerüljék és a kereskedőt lehetőleg kiiktassák az áruk és a szolgáltatások cseréjéből. A kádár szívesen fizetett a kovácsnak hordóval, cseberrel vagy azok javításával. Esetleg nem is közvetlenül a kovácsnak, hanem az annak dolgozó faesztergályosnak vagy bognárnak törlesztett, ha a kovács úgy kívánta a viszonzást. Egymástól pénzt nem kértek, de ha a viszonzási láncolat valamelyik iparos halálával vagy csődjével (elárverezésével) megszakadt, a többi iparos megkérte a viszonzatlan munkák értékét (Tóth Z. 1977: 207; 1989b: 302).
Szorosabb együttműködés valósult meg a kisipari szövetkezetekben. Szeged-Felsővároson 1908-ban 5 mester és 10–12 segéd hozta létre az „Első szegedi cipő-, csizma- és papucsipari szövetkezet”-et. Egy másik kisipari szövetkezet is működött Szegeden 1921–1935 között. Ennek 15 mester volt a tagja. Komárom asztalosai 1926–1927-ben szintén szövetkezetbe tömörültek. Jókai utcai üzletükben még tulipántos ládát is árultak. Azonban e régi termékük gyártását kereslet hiányában meg kellett szüntetni. Az Iparosok Országos Központi Szövetkezete, az IOKSZ 1939 végén 31 tagszövetkezetből állt. Legrégibb közülük a Hitel- és Bőranyagbeszerző Szövetkezet lehetett, mert az 1940-ben már 50 éves fennállását ünnepelte. Sajnos a kisipari szövetkezetek szervezeti, működési rendjéről keveset tudunk (Bálint S. 1977a: 346; Kecskés L. 1978a: 164, Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 135).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
