AZ IPAROSOK TÁRSADALMI ÁLLÁSA FALUN ÉS VÁROSON
AZ IPAROSOK TÁRSADALMI ÁLLÁSA FALUN ÉS VÁROSON
A kisiparosság, noha kívülről nézve egységes, zárt társadalmi rétegnek látszik, valójában mégis túlságosan tagolt és a történelemben is változó egysége a magyar társadalomnak ahhoz, hogy pozícióját és rangját egyértelműen megítélhessük. Erdei Ferenc az 1920–1930-as években sajátos átmeneti rétegnek látta, amelybe a parasztság fiai törekedtek, s amelynek gyermekei jórészt értelmiségi pályákra igyekeztek. Az úri középosztály, sőt a polgári középosztály felől közelítve alsórendű pályának számított a kisiparosé, hiszen fizikai munkával járt együtt. A „ha nem tanulsz, elmehetsz inasnak” fenyegetés kifejezi a középosztály ítéletét az iparosságról. Alulról, a parasztság felől viszont olyan magasabb létnek számított, amelynek a megbecsülése 329állandósul (Erdei F. 1976: 45). Minthogy a parasztság ugyancsak erősen tagolt társadalmi osztály volt, teljes egészére nem vonatkoztatható ez a megállapítás, legfeljebb kis földű, részes és napszámosmunkából élő rétegeire.
A kapitalizálódó magyar társadalomban a döntő választóvonal mindvégig az „urak” és a „kendek”, azaz a művelt úri társaság és a parasztból, kézműves iparosból és gyári munkásból álló „alsóbb néposztályok” között húzódott (Hanák P. 1962: 215). A birtok, a vagyon önmagában nem adott belépőt az úri kaszinóba, mert ahhoz megfelelő származás, rang vagy diploma is kellett.
A 19–20. század fordulóján kialakult a „félurak” kategóriája, melynek magját az úri középosztály már nem kendezhette, hanem úrnak szólította, de kellő leereszkedéssel. Tanítók, kistisztviselők, kiskereskedők, iparosok, gyári művezetők (mesterek), uradalmi gépészek tartoztak ebbe a körbe. Falusi, pusztai, kisvárosi környezetük úrként süvegelte őket. Az iparostársadalom is azt tartotta, hogy az „önálló iparosok felső rétege alkotja a falu tulajdonképpeni polgárságát”, azonban segédeik, kuncsaftjaik is tisztában voltak azzal, hogy a félurak köztes réteget alkotnak a valódi urak és a parasztok, gyári munkások között (Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 129; Hanák P. 1962: 216; Madar I. 1993: 313). Az iparosnak tanult parasztfiút sok helyen gyermekkori pajtásai sem tegezték tovább, s nem szólították a keresztnevén, hanem magázták és urazták több formában (mester úr, gépész úr, Tóth úr; vö. Bakó F. 1992: 89, 92; Szabó László 1985: 253; Szűcs Judit 1982: 54).
Kézművesek és birtokos parasztok viszonya azonban nem az „urazás”-on, a megszólítás formáján mérhető le igazán. A módos gazdák lenézték az iparost. A parasztok sohasem köszöntek előre. Mindig az iparos, a kereskedő, a tanító köszönt, ha azt akarta, hogy népszerű legyen. Neki szüksége volt a kuncsaftjaira. Szentesen és más alföldi városokban a több segéddel dolgozó pék, bognár, kovács hiába mérte magát anyagi viszonyaiban a nagygazdákhoz. Alföldi nagygazdák akkor sem mentek el az ipartestületi bálokra, ha meghívót kaptak. Több száz holdas gazda nem ment iparosok közé (kocsmájukba sem), s nem adta férjhez a leányát iparoshoz. Kecelen a parasztlegények azzal maradtak kívül az iparos bálról, hogy „úrékhó’ nem megyünk”. Ugyanott a 40–50 holdas gazda mesterjankónak csúfolta az iparost. A parasztlányok „nyírott hajú nagyságá”-nak nevezték az iparoslányokat és előfordult, hogy kitáncoltatták őket a gazdakör táncterméből (Szűcs Judit 1982: 54; Juhász A. 1984a: 689–690; Bakó F. 1992: 92).
Az iparostársadalom zártságára mutat házassági, rokoni kapcsolatrendszere. Gyöngyösön a születési és házassági anyakönyvekből szembetűnő a régi iparosréteg zártsága. Az iparosok szinte mindig iparos lányát vezették oltár elé (Gál E. 1994: 108). Szentendrén, Cegléden s az ország sok más városában a 19. század folyamán szintén a kézműiparosok rétegendogámiája figyelhető meg, ami még a házassági tanúk megválasztásában is következetes volt. Iparoslegények országszerte és hagyományszerűen vették feleségül mesterük lányát. A vőnek állt iparos apósa házába költözött és együtt dolgozott vele. Gyakran megesett, hogy a mester özvegyét vette el az idősödő legény (Dóka K. 1975; Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1989: 217–220; Faragó T. 1995: 133). Szekszárdon az 1880–1910 közötti években a kézműiparosok rokonsága esetenként a fél országot behálózta. Ehhez hozzájárultak a tanoncidőben, a legényvándorlás idején, a vásározások alkalmával szerzett ismeretségek, üzleti kapcsolatok 330is. Körmenden a 19. század elején megtelepült, zömmel német tájakról elszármazott iparosok egymás között házasodtak, s rokoni kapcsolataik révén egész iparágakat kézben tartottak (Tóth Z. 1977: 201; 1989b: 302; Nagy Z. 1989: 165).
A mesterség családon belüli átörökítése iparosdinasztiák kialakulásához vezetett, s erősítette a foglalkozási endogámiát. Általános jelenség volt a mesterség öröklődése. Orosházán 25 megkérdezett iparos közül 18 iparoscsaládból származott és ebből 13 az apja mesterségét folytatta. Körmendi iparosdinasztiák nemzedékeken át, 5–7 fiági klánokká terebélyesedtek egy-egy iparágban. Gyöngyösön a Guba nemzetség férfitagjai mind molnárok voltak, Tiszaigaron a Kovács család minden tagja a kovácsmesterséget folytatta, a Kocsi család tagjai faragómolnárok voltak, a Tóth családból csizmadiák, kerékgyártók, cipészek nevelődtek. Karcagon és a nagykun városokban a régi mesterségek (például kovács, kerékgyártó, csizmadia, szűcs) családon belül öröklődtek, öt-hat nemzedéken át hagyományozódtak (Juhász A. 1965: 336; Nagy Z. 1989: 165; Gál E. 1994: 106; Bakó F. 1992: 88; Örsi J. 1990: 76). Szentendrén a 19. század derekán a foglalkozás örökítése nemzedékről nemzedékre különösen erős volt az asztalos-, ács- és kádármesterség, s a legnagyobb beruházást igénylő molnárság körében. Az ipar folytatása családon belül nemcsak a technikai, üzleti ismeretek átadását, hanem a műhely, a malom, a szerszámkészlet, a megrendelői kör örökítését is jelentette (Faragó T. 1995: 134).
Az iparosréteg zártságát növelte a komaság, a műrokonság e sajátos intézménye. Például Tiszaigaron az 1900-as évek elején élt csizmadiamester kalapost, kovácsot, kerékgyártót és tanítót hívott meg gyermekeihez keresztszülőnek. Ugyanott 1870 tájékán a szűcsmester egy földbirtokost, az asztalos pedig a jegyzőt nyerte meg komájának (Bakó F. 1992: 88, 90). Az „urakkal” való komásodás igazolja a tehetősebb mesterek bebocsátását a „félurak” kasztjába. Ugyanakkor a kontárok házasodási kapcsolatai „rangon aluliak”. A kontárkodó kőművesek, ácsok, szárazmolnárok és más vagyontalan iparosok többnyire béresek, juhászok, cselédek leányait vették feleségül.
Az első világháborút követő gazdasági válság idején általánosságban is sokat romlott az iparosok társadalmi presztízse. Jól tükrözi ezt az alábbi, Bárándon (Hajdú-Bihar m.) feljegyzett vélemény: „A mi időnk előtt – a húszas évekig – még az iparos legényt fogták a jobb gazdák leányai is. De mán a harmincas években romlott az ipar. Nem sokba nézték az iparost; vasutas, csendőr vagy rendőr kellett, ha mán vót 5–6 hód fődje” (Szabó László 1985: 252; Tímár L. 1994: 75).
Sok helyen rontott az iparosok megítélésén egy-egy szakmai csoport életvitele, kirívóan dologtalan vagy költekező magatartása. Sárrétudvarin 1917-ben a választókerület képviselője jelentette, hogy „a helybeli cipészek ellen sok a panasz… A hétnek csak két napján dolgoznak, a többin dorbézolnak” (Madar I. 1993: 285).
A műhelytulajdonos mester a paraszti környezetben egyenrangúnak tartotta magát a középbirtokos paraszttal. Utóbbi mégsem adta szívesen iparoshoz a leányát, mert az „veszi a lisztet”. Falusi kovácsok, bognárok általában kontóra dolgoztak. Aratás után kapták meg munkájuk ellenértékét, sokszor nem is pénzben, hanem terményben. Sok vidéken vállaltak az iparosok részesaratást. Szentesen az 1920–1940 közötti években nemcsak a kőműves és a kosárkötő, de az asztalos, a szabó, a 331suszter is elment aratni, csépelni (cséplőbandában), hogy megélhessen (Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 121; Szűcs Judit 1982: 55).
A falusi iparosok között is a kommenciós községi kovács élete volt a legmegalázóbb. Bodronyi Pál kovácsmester 1912-ben írta a Magyar Kovácsok Lapjában, hogy a gazdák „a községi kovácsot éppen úgy, mint a kanászt, a község cselédjének tekintik. Pedig a kovács sohasem cseléd, hanem tanult iparos. Elég szerencsétlen az, akit mostoha sorsa belekerget ebbe a tűrhetetlen, nyomorúságos helyzetbe, hogy valaha cigányok részére készült rozoga, szalmafödeles kunyhóban a kanásszal kell egy konyhán laknia, egészségtelen, nedves lakásban” (Bodgál F. 1962: 91).
A kommenciós kovács intézménye az Alföldön és az északi népterületen az 1930–1940-es évekig fennmaradt. Egyik változata volt a kézműiparosok proletarizálódásának. A község műhelyébe felvett kovács segédet, tanoncot nem tarthatott, s különmunkára is csak a kommenciós szerződésben foglalt kötelezettségeinek teljesítése után vállalkozhatott. Szántás idején a gazdák halomszámra szórták le műhelye elé az ekevasakat, és szigorúan ráparancsoltak, hogy reggelre elkészüljön az élezéssel.
Az „iparos” proletár változatára aligha tekintett úgy a Baja és Kalocsa vidéki paraszt, mint fölszabadult emberre, „aki nem tiszteli az urakat, nem jár templomba, nem dolgozik reggeltől estig, kevés gyermeke van, eljár a körbe és talán még ellenzéki politikát is folytat” (Erdei F. é. n. [1937]: 218). A parasztság és kézműiparosság viszonya sokkal összetettebb volt annál az 1930-as évek Magyarországán, minthogy az efféle leegyszerűsítés megállja a helyét. Hamis és erősen ideologizált Erdei megállapítása a gyári munkások és a kisiparosok viszonyát illetően is, amikor azt írja, hogy a munkásság a kisiparost „mint a polgári társadalom alját” lebecsülte, mert saját szervezettségét és társadalmi öntudatát többre tartotta (Erdei F. 1976: 45). Vizsgálva a másik oldalt, jellemzőnek a szekszárdi kézművesek magatartását találjuk, amely a századfordulón igen messze állt a szervezett munkásságétól. Az 1880–1890-es években a munkásoknak választójoguk még nem volt, s csak igen kevés szakmunkás jövedelme érte el az ahhoz szükséges – az önálló iparosok és a hivatalnokok által könnyebben teljesíthető – alsó határt (Tóth Z. 1989b: 326). Az önálló műhellyel, családi házzal vagy lakással rendelkező kézművesmester saját társadalmi állását mindig többre tartotta a hasonló körülményeket nélkülöző munkásokénál. A kisiparosoknál dolgozó segédek többsége is csak élethelyzetére nézve volt proletár, szemléletére nézve nem.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
