A MESTERSÉGEK RANGSORA ÉS A MESTEREK VAGYONI RÉTEGZŐDÉSE | Magyar néprajz

A MESTERSÉGEK RANGSORA ÉS A MESTEREK VAGYONI RÉTEGZŐDÉSE

A kézműiparosok minden korban vegyes összetételű réteget alkottak, s több olyan szakmai csoportjuk létezett, amit nem lehetett a polgári társadalomhoz, a kispolgársághoz sorolni. Különösen a felföldi és az alföldi mezővárosokban éltek közöttük nemesek, sőt az egyes céheket, szakmai csoportokat főként nemesek alkották (például komáromi szekeresek, csizmadiák; helyenként a fazekasok). A nagy céhes városok vagyonos atyamesterei, tekintélyes polgárai és a faluvégi kovácsműhelyben tengődő, zsellér szintén élő mesterember társadalmi helyzete között mérhetetlen távolság húzódott.

Egyazon település kézműves polgárai között a vagyon, az éves jövedelem szabott rangsort. A mesterségek szakmai presztízsét, tekintélyét is inkább a jövedelmek különbsége szabta meg, mint a szaktudás becsülete. Kecskeméten a 18–19. században a rangsor elején az ötvösök, majd a borbélyok (gyógyítók) és a malomtulajdonos molnárok álltak. Jól jövedelmezett a szíjgyártó, a tímár és a szűcs mesterség is. Hátrább álltak a kovácsok, kerékgyártók. Viszont a takácsok többsége már akkor is a házas és házatlan zsellérek társadalmi rétegéhez tartozott (Novák L. 1986: 105–106).

A különböző mesterségek fontosságát, jelentőségét gyakran fejezik ki az adott szakmát űző iparosok számával, tömegével. Ennek látványos jeleit főként a közösségi megmozdulások, temetések, bálok, verekedések alkalmával lehetett látni. A tömeg erejét legtöbb magyar vidéken a bőriparok művelői érezhették maguk mögött. Különösen a vargák, majd a csizmadiák voltak azok, akik sok városban a legnépesebb szakmai közösséget alkották. Például Nógrád megyében a 19. század derekán az összes iparos 22%-át ők tették ki (Pálmány B. 1989).

Pesten az 1830–1840-es években a malomtulajdonos molnárok, pékek voltak a legvagyonosabbak. A módos iparosok között főként tímárok, aranyművesek, mészárosok, kőfaragók, ácsok, órások és kádárok találhatók. A középső rétegben kalapos, szabó, fazekas, rézműves, kovács, lakatos, asztalos, szíjgyártó és hentes mesterek találhatók. A 3000 forint alatti vagyonnal rendelkező iparosok között takácsok, posztósok, üvegesek, vargák, paszományosok voltak a legtöbben (Dóka K. 1975: 561–562). Ugyanakkor a budai kézműves mesterek a pestiekhez képest kevésbé vagyonosak.

A szakmák rangsorát, jövedelmezőségét a polgári korszak alaposan átrendezte. Kisvárosainkban a formálódó polgárságnak egyidejűleg három történeti-társadalmi rétege élt egymás mellett: a birtokos parasztpolgár, a hagyományos kisiparos és a modern városi iparos (Tóth Z. 1977: 218). Egy-egy iparágon belül is voltak szegény és vagyonos mesterek. Például Békéscsabán az 1870–1880-as években a molnárok felének évi adója 10 forint alatt maradt, de három molnár a 25–50 forint adót fizető rétegbe tartozott. Előbbiek a régi szárazmalmok, utóbbiak a modern gőzmalmok molnárai lehettek (Czeglédi I. 1989: 88).

327Nyugat- és Dél-Dunántúlon az 1876. évi jövedelemadók alapján a vendéglátóipar és az élelmiszeripar vállalkozói álltak elöl a mesterségek jövedelmezőségének ranglistáján. Sok helyen a vegyipar állt elöl, ami a kékfestők, szappanosok akkor még jól menő iparára vall. Az is kiderül az adózásból, hogy a városi iparűzés jóval jövedelmezőbb volt, mint a falusi, hiszen amikor Pécsett a ruházati iparban átlagosan 12 forint adó jutott egy műhelyre (szabó, cipész, csizmadia, szűrszabó, szűcs), akkor a baranyai falvakban átlagosan 3 forint 60 krajcárt fizettek a cipész- és szabóműhelyek után. Egyértelműen a rosszul kereső kategóriába tartozott a textilipar, amit az egyszemélyes falusi takácsműhelyek tömege képviselt (T. Mérey K. 1989: 74–75).

Alföldi városainkban az 1870–1880-as években az iparosok vagyoni, jövedelmi polarizációja felerősödött. Leggazdagabbak voltak a mészárosok és a gőzmalomtulajdonosok. Jól ment a sora a téglagyártó, az aranyműves iparosoknak és a cséplőgépek tulajdonosainak is. Jól jövedelmezett a vendéglátóipar. A vendéglősök, kocsmárosok fölös pénzüket újabb vállalkozásokba fektették. Előfordult, hogy az átlagból kiemelkedő (segédekkel dolgozó) asztalos vagy bognár is cséplőgépbe fektette nélkülözhető bevételét. Ugyanakkor a tímárok, nyergesek, szíjgyártók, szűrszabók, csizmadiák, kötélverők, kerékgyártók, s különösen a szárazmalmok és szélmalmok molnárai már észrevehetően szegényedtek (lásd Békéscsaba példáját, Czeglédi I. 1989: 88–89). Orosházán az első világháború előtt a szűcs, bognár, tímár, csizmadia és géplakatos mesterségből kerültek ki a legmódosabb iparosok. Legtöbb tekintélye még az 1920–1930-as években is ezeknek volt. Például a szűcsöknek a házuk, műhelyük mellett volt még 5–20 holdnyi földjük, amit kiadtak haszonbérbe (Juhász A. 1965: 308, 336). Hódmezővásárhelyen 1920 és 1941 között a lakatos, az asztalos és a kőműves tudott legjobban érvényesülni. Ezekben a szakmákban átlagosan 2, 5–4 segéd jutott egy-egy mesterre (Gyáni G. 1995: 220). Ugyanakkor a vásárhelyi iparosok kétharmada – különösen a szabók, cipészek, borbélyok – segéd nélkül dolgozott.

Bizonyos iparágakat erősen sújtott a munka szezon jellege. Debrecenben az 1880–1910 közötti időben népes iparág volt a kőműves, az ács, illetve a tégla- és cserépégető, de ezek presztízsét a téli munkaszünet erősen rontotta. „A mesterek még csak megvoltak valahogy, de a segédek és inasok, régi hagyomány szerint, a város erdein favágással foglalkoztak” (Balogh I. 1973a: 160).

A városi iparosok között az 1920–1950 közötti években is határvonalat húzott a vásározás. Például a gyöngyösi csizmadiák és cipészek zöme a század elején még vásározott, maga árulta portékáját. A tehetősebb mesterek, akik saját üzlettel rendelkeztek, nem jártak vásárokra, sőt lenézték a vásározó szaktársakat (Gál E. 1994: 122). A karcagi iparosok megrendelésre, de vásárra is dolgoztak. Minden társadalmi (vagyoni) rétegnek megvoltak a maga iparosai. Inkább a szegények vásároltak a kevéssé tehetős iparostól és a vásárból (de nem előrendelésre). Ők dolgoztattak kontárokkal és ún. parasztmesterekkel, akiknek nem volt iparűzési engedélyük, s jóval olcsóbban dolgoztak, mint a tanult mesterek (Örsi J. 1990: 70).

A kézműves-társadalom legszegényebb rétegét az uradalmak és az úrbéres gazdaközösségek iparosai alkották. Tiszaigaron az uradalmi molnár, kerékgyártó és kovács nem tartozott az önálló iparosok kasztjába. Viseletük parasztos volt. Az uradalomtól jórészt terményben kapták évi bérüket, amihez „kommenciós föld” is tartozott, s azt maguk művelték meg. Igaz, hogy az uradalmi puszták társadalmi rangsorában elöl 328álltak az iparosok (a főgépész vezetésével a kovácsok és fűtők, aztán a bognár és a vele dolgozók), de a birtokos parasztság szemében mégiscsak cselédnek számítottak (Illyés Gy. 1936/1972: 200; Bakó F. 1992: 90).

A falusi gazdaközösségek kommenciós kovácsa, a községi kovács a falu végén élt a pásztorházhoz hasonló épületben, és tanult iparos létére a falu cselédje volt. Általában három évre szerződtették a gazdaközösségek, s bérének egy részét természetben kapta a gazdáktól. Olyan kezdő vagy tönkrement iparos ment el községi kovácsnak, akinek nem volt lehetősége önálló műhely megnyitására és lakással sem rendelkezett. A „kommenciós kovács” intézménye Borsod megyében és környezetében az 1860-as évektől 1947-ig követhető nyomon (Bodgál F. 1962: 88–95).

A mesterségeket csúfoló rigmusok főként a gyengébben fizetőkre vonatkoztak. Szegeden mondták a kovácsra:

Verjed kovács a vasat,
Úgy is korog a hasad.

Ugyanott jegyezték fel a csiszlik, csiriznyaló, dragány, nyehó csúfnéven is emlegetett csizmadiákat bosszantó rigmusokat:

Csizmadia legénnel,
Négy krajcár jár szegénnek

s változatait:

Csizmadia kerekszék
Üssön meg a nehézség.
(Kovács J. 1901: 443; Bálint S. 1977a: 329)

Az 1870–1900 közötti évtizedekben különösen megnőtt a bedolgozó iparosok létszáma. Otthon és a saját eszközeivel dolgozó szabók, varrónők, cipészek tartoztak ebbe a kategóriába, akik látszólag önálló iparosok voltak. Valójában inkább tartoztak a proletariátushoz, mert üzlettel rendelkező vállalkozó mesterek és kereskedők bedolgozóiként, alacsony bérezésért dolgoztak. Tudatukban mégsem váltak munkássá, mert proletarizálódásukat vagy fel sem ismerték vagy önmaguk előtt is tagadták (Tóth Z. 1989b: 299; Tímár L. 1994: 84).

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me